RSS

eská kategória bejegyzései

5/267 – Eszetok

Tegnap nagy örömmel berontottam a laptopért a javítóba, ahol azt mondták, egy pillanat, és elém hoztak egy vadidegent. Kábé olyan volt az egész, mint a nagyjelenet egy Dickens-imitátor kétpennys regényében, amikor a főhősnő találkozik végre régen elvesztett fiával, akit fondorlatosan elraboltak tőle, aztán becsuktak egy zárvaházba. Főhősnőnk térdre rogy öszves gyászfodraiban, fátylas kalapja alatt a hála könnyei vizesítik meg fáradt, ámde csillogó szempárját, “gyere ide a mamához, kicsim”, a gyerek meg hűvös és indifferens tekintettel bámul vissza, és hiába van ott a könyökén pontos ismertetőjele, a Tasmánia formájú anyajegy, anyja megszakadt szívvel konstatálja, hogy ez nem az a gyerek, akire várt. Na valahogy így, mínusz fátylak, könnyek, térdrerogyás meg Tasmánia. Egy laptopról beszélünk, végül is, ha nem felejtettétek volna el.

Az viszont definitíve világos volt, hogy ez itt nem az én jól lehordott háziállatom. Először is tiszta volt, ami az én laptopjaimtól merőben szokatlan. Másrészt üres, mint egy tisztítótól hazahozott kabát zsebe. (A legfontosabb dolgokat hálistennek lementegettem a javítóba cepelés előtt egy külső memóriára, legalábbis nagyon remélem, hogy ott van minden, ami fontos.) És amitől aztán tényleg olyan lett az egész, mint Lady Ezmegaz találkozása Charles Edward David Ezmegazzal, harmadikkal e néven: a dög nemcsak lemagázott engem, de Ágnesnek is szólított. Radai rosseb és shocking és incroyable, nem szólít engem Ágnesnek senki, maximum a banki reklámlevelek, amik egymilliós hitelt akarnak rám sózni, “ebből megvalósíthatja álmait!!!”. (Zárójelben megjegyzem, az én álmaim vagy sokkal drágábbak, vagy sokkal olcsóbbak, mint amit egy millából el lehetne érni, úgyhogy falra hányt borsó az összes igyekezetük.)

Hát bizony, a laptop esze tokját megmentették nekem, de az eszet kiütötték ebből a tokból az újrainstallált rendszerrel meg más ilyen izékkel. Úgyhogy azt tettem, amit minden igazi, magára valamit is adó Lady Ezmegaz tett volna ilyen esetben: fizettem, mint a katonatiszt, aztán bevágtam a hónom alá Charles Edward Davidet, harmadikat e néven, és elutaztam az Ingyákra. Az Ingyák persze nem voltak éppen elérhetőek (hm, talán mégis el kellett volna fogadni a banki ajánlatot az egymillás hitelre?), úgyhogy gyorsan behelyettesítettem Bombay és Calcutta romantikus desztinációit az Ázsia-boltra, ahol a stílustörés kedvéért kimondhatatlan nevű arab fűszereket vettem és soba-tésztát és citromcirokot. Aztán persze hazajöttem huzatos udvarházamba vidékre, ahol a madár se jár (leszámítva a napi harmincezer kocsiból álló átmenő forgalmat, helló, Dunakanyar szépségei), és megpróbáltam szelíd paidagógoszi módszerekkel emlékeztetni Charles Edward Davidet arra, ki is ő valójában. Egy ilyen komplex feladat persze erőfeszítéseket és időt igényel, plusz még Lord Ezmegaz segítségét is. Ő tegnap amúgy nem volt elérhető, éppen az Északnyugati Átjárót kereste a királynő megbízatásából (Soroksáron volt egy egésznapos konferencián, na). Úgyhogy Charles Edward David jelenleg már rendelkezik Irfanview-val meg Total Commanderrel, és Chrome-ot használ, de még mindig Ágnesnek szólít, márpedig erről le kéne szoknia, de kurvagyorsan.

Máma rábízom Charles Edward Davidet nemes atyjára, ha már az úgyis hazatért az Északnyugati Átjáróból Soroksárról, mert nekem persze vizsgáim vannak. Természetesen ma van annak napja is, hogy egy egész heti esővel fenyegetés után tényleg zuhog, mint a fene, de ez engem sose szokott zavarni abban, hogy öszves fodraimmal vonuljak elfele. A fátylas kis kalapot viszont ezúttal mellőzzük.

 
2 hozzászólás

Szerző: be 2018/05/25 hüvelyk eská, nyár, tavasz

 

Eská 5/28 – Mosómaci

Nem én vagyok a legügyesebb hobbivarrónő a világon, a gomblyukazós-cipzárvarrós mizériákról már éppen eleget nyafogtam ehelyt. A legkitartóbb hobbivarrónő sem én vagyok: szeretem a párórás projekteket, amelyek azonnali eredményt adnak. (Kivéve, ha fontos és nemes küldetésről van szó, de akkor is sokat morgok meg nyivácskolok.) A ripsz-ropsz megoldásokhoz vonzódás azt is magával hozza, hogy nagyon szeretek rugalmas anyagokat varrni, főként polárt meg pólóanyagot, azok igen irgalmasan leplezik a szabás-illesztés hanyagságait. Az előírásokat híven követni, hát az sem igazán az én asztalom: itt még nem volt olyan, vajmi egyszerű burda-szabásminta sem, amit ne kisbencéztem volna meg kellő alapossággal, vö. “ránézett a mamája, nem ismert a fiára”. A jól bevált paplan- és nyafogóruha-recept (legújabb példánya itt) eredetileg például, ha jól emlékszem, cipzáras melegítőfelsőnek volt szánva, mielőtt én rátettem mancsikáimat a szabásmintára, és gyökeresen leegyszerűsítettem.  Mindehhez meg ráadásul dicstelen módon fösvény is vagyok, mint általában a mindentgyűjtő hörcsögöcskék: azok a projektek melengetik meg leginkább kicsi hideg szívemet, amelyekhez mindenféle maradékot használhatok, ráadásul – képletesen szólva – a lábam sem kell kitennem hozzájuk a Bűnök Barlangjából. (Amúgy, most komolyan: huszonvalahány év gyűjtőmunkája van ott felstószolva, de lehet, hogy több. A hímzőfonalaim között van olyan is, amit még középiskolás koromban vettem. Ami pedig mások hozzám került gyűjtőmunkáját és munkagyűjteményét illeti, bele sem merek gondolni. Az egyik tamperei turkálós gombcsomagban veritábilis hatvanas évekbeli gombok vannak, a fityingekért vaterázott másfél kiló hímzőcérna gyártója már évtizedek óta lehúzta a rolót, és épp a múlt héten esett fejemre alapanyagként a Repülő Kutató nagymamájának egyik elvásott lepedője, igazi háziszőttes darab igazi kézzel horgolt csipkeszegéllyel. Azzal is kéne kezdeni majd valamit, hogy szavamat ne felejtsem.)

Mindezek után talán könnyen érthető, miért ujjongtam annyira, amikor rátaláltam erre itt – még ha nem is vesszük figyelembe a “milyencuki!” felkiáltást, amit szintén nem lehetett megúszni. Először is: nemcsak ingyér volt, de jól értelmezhető fázisfotókkal is. Másodszor: többé-kevésbé minden alapanyag megvolt hozzá a Bűnök Barlangjában. Harmadszor: poláááár! És negyedszer: kiválóan kisbencézhető szabásmintáról van szó, amit vidáman alakítgathatok összevissza, ha arra szottyan kedvem. (A szabásminta kiötlője amúgy csodálatos kisbencéző maga is: itt lehet megvenni a “Menagerie” komplett gyűjteményének receptkönyvét, ami tizennyolcféle állatkát tartalmaz.)

És négy óra nettó munkával (nem volt lehetőségem egyfolytában megcsinálni, de sebaj) ott ült előttem ez ni.

Fázisfotókat nem mellékelek, a fenti linkben gyönyörűen megvan az összes mozzanat. A kisbencézés persze már ezzel a darabbal elkezdődött: a semekét nem fehér anyagból csináltam, hanem a farkával azonos, kosztűrőbb teveszőrszínből, a karmokat meg egyszerűen kihagytam. Ki is voltak pedig már szabva meg minden, de miután bevarrtam meg kicsipkéztem egyet, nem tetszett nekem, úgyhogy nemes egyszerűséggel mellőztem azokat, slussz. Szemnek pedig (mekkora meglepetés) gombokat varrtam fel, abból úgyis annyi van a Bűnök Barlangjában, mint a ragya.

A fenekében a súlyozós párnácska amúgy nem műanyagtörmelékkel van töltve, hanem két maréknyi száraz lencsével, aminek három éve lejárt a szavatossága, szóval töltőanyagnak még oké, de főzeléknek már nemigen. Apropó töltőanyag: barátunkba belement az összes polárficni, amit madarak töltögetésére szoktam használni, szóval muszáj lesz majd gondoskodnom utánpótlásról, meh.

De hát nem megérte?

 
7 hozzászólás

Szerző: be 2018/05/24 hüvelyk ajándék, blabla, eská

 

5/263 – Igaz se volt

Mondtam én nektek, hogy amíg a laptopmizéria véget nem ér, hazudni fogok, úgyhogy tessék. Így néznék ki, ha éppen nem hajfestéssel tökörésznék kellemetes házi lipityánkában.

Igen, ez az a ruha, amiről azt mondtam, hogy vállfán ugyan nem fest sehogy, de majd úgyis meglátjátok. Na ugye.

 
4 hozzászólás

Szerző: be 2018/05/21 hüvelyk újracucc, eská, nyár

 

5/261 – Egyedi

Asszem mindent elmondok erről a városról azzal, hogy ma még csak nem is én voltam a leghülyébben öltözött nő a piacon. A Repülő Kutató megnézett magának, aztán óvatosan és diplomatikusan azt mondta, milyen egyedi.

Nos, mi tagadás.

 
3 hozzászólás

Szerző: be 2018/05/19 hüvelyk ajándék, újracucc, eská, tavasz

 

Eská 5/27 – Borsószem királykisasszony

Élek a gyanúperrel, hogy ezt a bejegyzést várjátok leginkább, úgyhogy nem várakoztathatom tovább a nagyérdeműt, ugyebár, már múlt vasárnap megvolt az elsőáldozás. A késés egyik oka az, hogy kellett egy kis nyuginyugi, amikor végre megírhatom, a másik meg, hogy kellett engedély Csőrikétől, hogy fellőhessem a blogra az elsőáldozós bálhercegnő fotóit is. Nyuginyugi éppen van, a húgom is felmerült végre húsz kiló eper befőzéséből (félelmetes csaj ez, semmi kétség), és áldását adta Filoméla publikálására. Ami a fotókat illeti, bónusz kiscsajt is kaptok hozzájuk, mert Tosca folyton beledugta vigyori arcikáját a képekbe. Sebaj, ez így még jobb, semmi beállított fotó, csak természetesen.

Na de térjünk vissza a kezdetek kezdeteihez. Amikor két héttel az esemény előtt a Bazi Nagy Lila Tündérruhát rápróbáltam a gyermekre, “elfelejtettem” mellékelni hozzá a kecskebékafarkas hacacát. Öreg koromra roppantul feledékeny lettem, nem vitás. (Az utolsó pillanatban kaptam le a vállfáról, és a hátam mögött gombócba gyűrve passzoltam át a Repülő Kutatónak, aki hirtelen beledugta az utazótáskámba. Igen jó minőségű bűnszövetkezet vagyunk mi ketten.) Kamaszkoromban mondta egy reménytelen szerelmem (nekem akkortájt főleg olyanok voltak), hogy “amit nem látok, abba nem ütközhetem bele”, és ez filosofice igen mélyértelmű kijelentés volt, a kecskebékafarkas hacacát se hiányolta senki. Mint kiderült, a ruha úgy ment fel a leányzóra, mint borsóra a héja, de a családdal folytatott konzultáció eredményeként arra a döntésre jutottunk, hogy jobban fog festeni, ha a felsőrész négy centivel rövidebb lesz a végső darabon. Lemértem azt is, a szoknyarésznek milyen hosszúnak kell lennie ahhoz, hogy Filoméla ne essen hasra a templom lépcsein, ámde épp csak a cipője orra látsszon ki a cuccból, aztán hazajöttünk, hogy a félév vége felé döngetve, takonymanókkal hadakozva megvívjam harcaimat a végső produktummal.

Mindent összevéve roppantul büszke vagyok magamra, hogy ez összejött, egyúttal viszont azt is be kell vallanom, hogy megkönnyebbült sóhajjal tettem le végül a kész darabot, hurrá, Tosca elsőáldozásáig van még négy év, addig új erőre kapok egy következő bálhercegnő ruha megvarrásához. Na de lássuk a medvét.

A rendelés az volt, hogy ne legyen az anyag gleccserfehér, de ne legyen nagyon krémszínű se, ne ríjon ki túlságosan Filoméla a többi leányzó közül. Sikerült is vadásznom egy csodálatosan jó tartású matt szatén anyagot éppen a megfelelő színben. Voálá végeredmény.

Én még életemben nem dolgoztam ilyen drága anyaggal, és a macskákat is roppantul érdekelte, úgyhogy a Bűnök Barlangja szokatlan módon folyvást zárva volt ezalatt a két hét alatt. Kivéve persze azt a keddet, amikor megjött Atilláné kiredvázni összes termeinket a Bűnök Barlangja kivételével, ahonnan összeszedtem a ruha darabjait, és helyükre betelepítettem a macskákat, aztán vissza az egész.

A varrás legnagyobb bibéje az volt, hogy controlfreak nagynéni/hobbivarrónőnek lenni szívás, különben is mit szól Mucsa-Külső-Szentkáta népe, ha elbaszarintom a darabot, úgyhogy a “kétszer mérj, egyszer vágj” alapelv nálam “háromszor mérj, jelöld újra, egyszer vágj sopánkodva, aztán cöccögve nézegesd” változat formájában valósult meg. A legelején még azt is megnéztem az anyag egyik csücskén, mivel tudom a szabásminta-vonalakat külsérelmi nyom nélkül bejelölni, úgyhogy, ha esetleg ilyesmit akartok varrni, előre szólok, hogy a lila Prym illanófilc nem illant el róla, a piros és kék szabóceruza nyomát pedig csak maszatolva lehetett kitörölni. Az egyetlen működő megoldás a fehér szabóceruza volt, úgyhogy az még külön bulit jelentett, mikor a fehéren fehér vonalak nyomán próbáltam összevarrni a szűkítőket a mellrészen plusz annak batisztbélésén.

Ahhoz, hogy mégiscsak lehessen látni, én varrtam a cuccot, a nyakkivágást a szokott módon kivirágocskáztam, miután körbekajtattam a fél világot olyan coton perlé után, ami színében pont azonos a ruhaanyagéval.

Mint látható, a mellrészt muszáj volt gondosan letűznöm  két milliméterrel az ujjavarrás mellett, mert az anyag épp a jó tartása miatt csak mérsékelten akart engedelmeskedni nekem, pedig asszem idén még összesen nem vasaltam annyit, mint ennek a ruhának a varrása közben.

Mondtam már nektek, hogy a cipzárokkal roppant módon hadilábon állok. Na hát még életemben nem sikerült ilyen szépen bevarrnom cipzárt soha semmibe.

Nyilván kézzel történt, hogyan máshogy. A végeredmény tele van olyan megoldásokkal, amelyeket “kézzel varrt, igényes szalonmunka” néven lehetne illetni, bár tulajdonképpen az őszinte változat úgy fest, hogy “túl balfék voltam géppel megoldani”. A bélés kézzel van belevarrva, az alja is kézzel felhajtva (géppel úgy festett volna, mint az ökörhugyozás), de az alábbi megoldásra tényleg büszke vagyok, hogy én csináltam, egyedül:

Igen, a hurokgombolásra gondolok.

Végre kész volt a ruha, háromszázötvenhetedjére is végigmentem rajta a vasalóval, vállfa, huzat, be Emesébe. Addig viszont még mindig tűkön ültem, amíg szombat este meg nem fürdettük az elsőáldozó bálhercegnőt, és bele nem cuppantottuk a ruhába, mert én ugyan tényleg háromszor mértem meg cöccögtem meg minden, de akkor is, ez nem egy rugalmas anyag, mi van, ha túlkicsi vagy túlnagy vagy túlizé. És nem volt sem túlkicsi sem túlnagy sem túlizé, és én valék boldog.

Másnap újólag belerántottuk az ifjú hölgyet a ruhába, harisnyazokni, kiscipő, hajcsatok, gyerünk. Az elsőáldozás a Tecikében volt (imádom Mucsa-Külső-Szentkáta humorát, a Tecike az a Lisieux-i Kis Szent Teréz templom kollokviális neve), és mire megérkeztünk, már ott álldogáltak további elsőáldozós bálhercegnők is, én meg egészen őszintén megijedtem.

Ha emlékeztek még, a húgom részt vett elsőáldozós szülőoktatáson, ahol megnyugtatták őket, nem muszáj kesztyűt venni az ifjú hölgyeknek, és én enyhén reménykedtem abban, hogy ez vicc, de nem, ez a sivár és nyomasztó valóság. A templom előtt fél tucat falusi kismenyasszony álldogált olyan dolgokba öltözve és olyan módon frizírozva, amitől csak azt a kérdést tudtam feltenni, mi a franckarikával tudnak majd ezen felülígérni, amikor tizenöt év múlva az esküvőjükre készülnek? Krinolinok. Magassarkú fehér cipők. Több köbméter gépi csipke, amiről tapasztalatból tudom, hogy úgy szúr, mint a szögesdrót. Kis szaténszütyők. Csipkekesztyűk. Kontyok. Kigyöngyözött kontyok. Kivirágozott kontyok. Kicsillámporozott kontyok. Legalább négy feji konstrukcióról látszott, hogy szegény kiscicák nem úszták meg két-három óra fodrászmunka alatt – istenbizony elaboráltabb frizurák voltak, mint amit én hordtam az esküvőmön, pedig abban is volt huszonöt hajtű meg két kábelkötöző szalag. Ja, meg smink. Kilencéveseknek.

Úgy sajnáltam szegény kipintyölt kismenyasszonyokat, hogy arra nincs kifejezés. Mindeközben meg a mi példányunk ott volt a nagynéni varrta ruhájában, elaborált frizurájában pedig (=megfésültük) négy virágos hajtű, melyeket úgyszintén a fentnevezett nagynéni állított elő készenvett röltexes tüllvirágokból meg kínaibótos csatokból, ötven darab százötven forint. Úgyhogy lehajoltam hozzá, azt mondtam neki teljes őszinteséggel, hogy “te vagy itt a legszebb”, aztán utána néztem, amíg bevonul a Tecikébe.

Az elsőáldozást és a hozzá tartozó misét részben fedje a feledés fátyla. Mi két ötévessel, egy négyévessel és két kétévessel vettünk részt rajta, de hálistennek az oldalajtó mellett ültünk, úgyhogy mikor éppen elromlott bennük a hangerőszabályzó, ki lehetett velük rohanni a Tecike udvarára. (Templomi jojó, így tudnám összefoglalni az eseményeket.) Emellett a papot hallgatva azt fogalmazám meg magamban, hogy erre csak két esetben van magyarázat és bocsánat, az egyik a nemmagyar anyanyelv, a másik meg a sztrók. (Mint később kiderült, “agyi infarktusa” volt. Ja, sztrók. Minden megbocsátva. Elnézést, tiszi.) A másik részét nyilván ne fedje a feledés fátyla, az ünnepi alkalom mellett más ínyencségek is voltak. A diakónus vagy kijabokám (vulgó Robi, az én családom erősen be van ágyazva a lokális katolikus közéletbe) prédikált, és én még sose hallottam templomban a “te vagy létünk alapjának eszkatológiai manifesztációja” kezdetű viccet, de most igen. Fényesen mulattam. A Repülő Kutató is. Lehet, hogy csak mi ketten mulattunk fényesen, de mi nagyon. A húgom gyönyörűségesen elénekelte szólóban az Ave verum corpust, amit én szakmaice is igen értékeltem, képezdész koromban egyszer fél éven kínozott vele minket a kamarakórus vezetője. (Arról azért még meg kell emlékezni, hogy előző este a kölykök, sörök, majonézes vinetés kenyerek és más kellemességek közepette rondószerűen vissza-visszatért a “hol a nyavalyában van a Mozart-kotta?” kérdése is. Mint ez kikövetkeztethető, megkerült.) Az orgonánál penig sógorom, alias Kaktusz ült, úgyhogy a miséről való kivonulás a “járjatok békével” után improvizatív futamokba torkollott erős Gershwin-áthallásokkal, én legalábbis azokat hallottam át belőlük.

Odakint a templom előtt a kismenyasszonyok különböző, úgyszintén roppant elaborált családi fotókba álltak be (volt ott egy família, amelynek tagjai mind egy szálig fekete-pirosba öltöztek, úgy néztek ki, mint egy flamenco-társulat), én meg aszondám Filomélának, most már szabad a játék, egy ruha nem azért van, hogy úgy álljunk benne, mint a faszent. És lőn.

A kölyköknek legalább annyi érzéke van az ilyesmihez, mint a nagynénjüknek, a fotók nagy hányada egy vidám narancssárga kuka mellett készült.

És, mint látható, igen jól érezték magukat, én meg ennél többet nem kívánhatok úgyse.

 
13 hozzászólás

Szerző: be 2018/05/19 hüvelyk ajándék, blabla, eská

 

5/260 – Esszencia

Ebben a vicces világban minden gyorsabban vagy lassabban történik, mint kéne, esetleg nem a megfelelő időpontban. Jelenleg például kifejezetten úgy fest, mintha épp most rontottak volna ránk a fagyosszentek. Ez mondjuk nekem nem probléma, a meleg miatt úgyis többet nyígok, mint az még elviselhető, de ti normálisabb népek valószínűleg nem nagyon örvendeztek.

A mai napomat amúgy a kávéfőzővel és egy palack ecetsav-esszenciával indítottam, csak hogy valami meglepővel is szolgáljak. Van az a mondás, hogy ha egy férfi megígér valamit, bízhatsz abban, hogy meg fogja csinálni, fölösleges havonta emlékeztetni rá. Nálunk most ez a kávéfőző kitisztítása volt, de nem fogadtam meg a jó tanácsot, két hónap alatt több ízben is emlékeztettem rá a Repülő Kutatót. A szokásos eredménnyel, persze, de hát sajnos nem tudtam megállni. (Asszem a rekord egy porcelán szekrényajtó-gomb felszerelése volt, ami majdnem egy évig húzódott, aztán végül úgy elordítottam magam, hogy rögtön felhozta a pincéből a fúrógépet. Én esetenként nagyon hangos vagyok.) Végül azért vettem kézbe az ügyeket meg a kávéfőzőt, mert tegnap a fotókonzervek gyártása közben, hogy ne unjam halálra magam, ostoba kicsiny szerelmesfilmeket vizionáltam a Hallmark Channel jóvoltából. Ismeritek ezt a típust: másfél órányi tisztára csiszatolt, szinte kínosan családbarát huzavona, melyben ivarérett felnőttek csak a nyolcvankilencedik percben csókolják meg végre egymást, de addig mindenféle válogatott hülyeségeket csinálnak. Na hát én most kettőt is láttam, amiben a csajok csak álltak, mint Bálám szamara, és a herceget várták fehér lovon. Úgyhogy inkább kipucoltam én a kávéfőzőt, nincs nekem türelmem kivárni, amíg a herceg kipányvázza fakó gebéjét a kapuzábéhoz.

Egy ilyen jó gorombítóeszközt kár lenne parlagon hevertetni, úgyhogy ma is megnézek néhány izét nagyvárosi szőke lányokról,  akik Valentin-napkor találják meg az igaz szerelmet egy behavazott vermonti zsákfaluban. A mosókonyhára ráférne egy alapos takarítás, és a szekrényben sem ártana rendet rakni.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2018/05/18 hüvelyk újracucc, eská, tavasz

 

Intermezzó – Münchhausen bárónő kalandjai

Megáldott éngemet a tyehnyika, semmi kétség. Kettő darab laptopom van – mind a kettő piros, egy őtözködős blogger adjon magára -, és mindkettő betegeskedik. A tizenegyésvalamennyi colos Dell (az, amibe augusztus végén beleöntöttem fél deci vizet) lassú, mint egy csigusz, és teljesen kiszámíthatatlan időközökben/okokból lefagyik. A kettőazegyben táblagép törpe Asus (ő már túlesett egy akkucserén) valamiféle csatlakozási bibében szenved, szintén teljesen kiszámíthatatlan időközönként közli, hogy a legutóbb csatlakoztatott minekhíjákot nem ismeri fel, tegyek valamit. A legutóbb csatlakoztatott minekhíják persze maga a billentyűzet. Ürömben öröm, hogy a gép csak pofázik, de a figyelmeztető csipogások közepette a billentyűzet köszöni szépen, jól. Ámdeám a billentyűzetbe épített egyetlen USB-lik tényleg beteg, a gép nem lát semmit, amit abba dugok, legyen az pendrájv vagy fényképezőmasina. Mindehhez persze az Asus összes fantomfájdalma ellenére is fürge, mint a zerge.

Asszem, most már kezd körvonalazódni nektek is, hogyan állunk. Igen, mint abban a régi rendőrviccben, amelyben az egyik tud írni, a másik meg tud olvasni. A Dell látja a fényképezőgépet, de mire feltölteném a képeket, ötven százalék eséllyel lefagy, az Asus pedig bármit fel tudna tölteni bárhová, mint a villám, de nem csatlakoztatható hozzá semmise. Ez így természetesen nem maradhat, javítóba kell nekik menni, mielőtt megütne engem a guta. Ha viszont mindkettőt egyszerre küldöm orvoshoz, leesem a térkép széléről, és elérhetetlenné válok a világ számára.

Meghányván-vetvén a dolgokat arra jutottam, hogy valószínűleg gyorsabban kapok gutaütést a váratlan kékhaláloktól, mint attól, hogy időnként hülye csipogás emlékeztet arra, javíttatni kéne a gépet. Ennélfogva a Dell megy hamarabb a gépeknek kórházába, és viszi magával annak lehetőségét is, hogy napi áutfitjeimet lefotózhassam, feltölthessem és bemutathassam. Hurrá. Megtehetném persze, hogy most lehúzom egy időre a rolót, de ehelyett inkább ma délután felgyűrtem a képletes ingem ujját, és legyártottam egyheti konzervfotót, aztán a kellő mennyiségű káromkodás közepette megvágtam, majd felbűvöltem őket a Dellel a blog médiatárába.

Szóval a továbbiakban lesznek ugyan szép folyamatos bejegyzések arról, hogy éppen mi történik, és én fel is leszek öltözve minden nap, de arra semmi garanciát nem tudok adni, hogy pontosan abba, amit az aznapi képen láttok. Tekintsétek a következő hetet kirándulásnak egy őtözködős fikcióba, ahol alulírott mindenféle holmikat mutat be, miközben esetleg nyafogóruhában és zokniban ül otthon, száraz kenyércsücsköt majszolgatva.

Aztán persze egy kis szerencsével visszatérünk a realitásba.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2018/05/17 hüvelyk blabla, eská, nyár, tavasz

 

5/259 – Két laptop között, egérpad alá

Rettentőséges csatákat folytatok a két döglődő laptopommal, alapvetően az a kérdés, melyiket juttassam el előbb javítóba, mert csak a kettővel együtt sikerült összevakarnom egy fotót, amit beposztolhatok, halleluja.

Holnap részletezem mizériáimat is, most egyelőre örüljünk annak, amink van.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2018/05/17 hüvelyk eská, tavasz

 

5/257 – Hirtelen

Vidám esős időnk van, egészen igazi tavasznak látszik, és hosszú nap várható, úgyhogy akkor csapjunk bele egy kis tarkabarkát. Ma oviba is megyek, pofázni is fogok a katedráról meg dolgozatot is íratok, és mindehhez technikailag ma van a félévem utolsó tanítónapja. Innentűl már csak ovik, vizsgák, dolgozatjavítások és a neptunnal való küzdelem várható.

Hová repült el ez a félév is, kérdem én. Az ember csak egyet pislant, aztán már itt a vizsgaidőszak.

(Egy barátnőmnél – négy gyerek! – a tanévkezdet a “holazoknim szezon” névre hallgat. Nálam, az a gyanúm, a félévek kezdete meg vége a “döglődikalaptop szezon” névre fog. Ezt a mai képet csak úgy tudtam felhanyintani, hogy a Repülő Kutató feltöltötte a saját laptopjára, aztán átküldte nekem cseten. Szépen állunk, hej.)

 
3 hozzászólás

Szerző: be 2018/05/15 hüvelyk eská, tavasz

 

5/256 – Restanciák

Szorgalmi időszak utolsó hete, iiinn-dul. Most még három napig vad rohangálás várható, aztán elvileg végre lesz időm beblogolni az elsőáldozást (báliruhával meg mindennel), a csodálatos ajándékokat, amiket a Repülő Kutató hozott nekem New Yorkból egy héttel ezelőtt, valamint mindazokat a dolgokat, amelyeket két rohanás közben turkálok magamnak.

Most viszont elrobogok tanítani.

Ez egy igen hosszú szoknya, ennélfogva normál körülmények között nem látszanak a csodálatos felemás céklás zoknijaim, de azért én most megmutatom nektek. Móka, kacagás, hejehuja, business on the top, party at the bottom.

 
7 hozzászólás

Szerző: be 2018/05/14 hüvelyk eská, nyár, tavasz

 

5/254 – Kódváltás

Mivel ma rettenetes nemzetközi rohangálónap van, és ennélfogva már úgyis mindegy, reggel fél hatkor betettem a zsebembe egy konyhai ollót, és elindultam bodzavirágot szedni.

Bodzavirágot én általában temető mellett szedek, ott rendszerint vannak bodzabokrok, és a holtakat sem zavarja. (Azért ilyenkor mégiscsak beteszem a zsebembe a személyit, hogy ha egy élő esetleg aziránt érdeklődne, mijafaszt csinálok itt hajnalban egy “Bortársaság” feliratú papírszatyorral meg egy narancssárga Fiskars ollóval a kezemben, felajánlhassam neki a kicsike kirándulást ahajt kétutcányira, ahol megmutathatom a kamrában a felcímkézett szörpös üvegeket.) Amikor még fiatalok voltunk meg ráérősebbek, és nem igényelt többhetes szervezést, hogy elmenjünk egy étterembe vagy kibóklásszunk valahová a zöldbe, a Repülő Kutatóval ilyentájt mindig felkerekedtünk, és elbuszoztunk Pilisszentlászlóra. (Emese se volt még hajh, régi szép/csúf idők. Ifjú zöld gyalogbékák voltunk, no.) Szedtünk a temető mellett egy szatyornyi bodzavirágot, aztán, amíg megjött a visszafele busz, beültünk a Janosík Krcmába. Emlékezetes alkalmak voltak ezek, a krcmában mindig sandán megnéztek a trzvendégek minket mint pesti gyüttmenteket, aztán elkezdtek szlovákul beszélgetni, amíg el nem feledkeztek arról, hogy ott vagyunk, és akkor visszaváltottak magyarra. Azóta is ezzel magyarázom a kétnyelvű közösségek nyelvi kódváltásának okai közül a kizárást a hallgatóimnak, mert ha tanár vagy, semmi sem megy kárba, legfeljebb veszendőbe.

Summa summárum, a nap kiválóan indult, fél hétre már a pincében volt az ezévi bodzaszörp, egyelőre még fazékban. Egy hét múlva kell majd leszűrni meg elpalackozni, és a fene se tudja ugyan, mi lesz egy hét múlva, de valahogyan szakítok rá időt, mert ezekre a dolgokra muszáj. Most elmászunk piacra, mert erre is muszáj időt szakítani. Utána viszont felmotyózzuk magunkat (including az elsőáldozós bálhercegnő ruha, akit tegnap este fejeztem be nagy elszántsággal, kézzel hajtván fel az alját, mind a két méternyit), és elmegyünk felszedni anyámat a Keletiben, hogy elautózzunk Mucsa-Külső-Szentkátára elsőáldozást vizionálni. Természetesen ebben a pillanatban fogalmam sincs, mit veszek fel majd holnap a nemes alkalomra, de még van kábé két órám, hogy kitaláljam. Lehet, hogy kalap is lesz benne, mit nekem Hekuba.

Azt viszont már tudom, hogy a vámosnak azt kell majd válaszolni, hogy “Szamo licsne sztvári”, mert a nyelvi kódváltás okai között az udvariasság is ott szerepel, mint ezt úgyszintén el szokom mondani a hallgatóimnak.

5.254

Majd a hercegnőruháról is lesz beszámoló, ígérem, de valójában abban reménykedem, hogy be tudom mutatni Filomélástul, végül is úgy az igazi.

 
2 hozzászólás

Szerző: be 2018/05/12 hüvelyk újracucc, eská, nyár, tavasz

 

5/252 – Kuksi

Elszántságom rendkívüli, a takony mennyisége csökkenőben, elmentem zárótevékenységet vizionálni.

Ma csak minimális szaladgálnivalóm lesz, nagyrészt kuksolok és figyelek, úgyhogy megreszkíroztam a vicces kicsi farmercipőmet, melynek elvben kényelmesnek kellene lennie, de majdmeglássuk.

Hé, azt mondtam, hogy elszánt vagyok, nem pedig azt, hogy derűlátó.

 
2 hozzászólás

Szerző: be 2018/05/10 hüvelyk eská, nyár, tavasz

 

5/251 – Nyivács

Tegnap délután következett be az, hogy megadtam magam sorsomnak, de ehhez ne képzeljetek semmiféle romantikusan elomlót, nálam ez is morogva, vonyítva és nyivácskolva történik. Miután elővakartam íróasztalom alsó fiókjából a legutolsó tartalék csomag papírzsebkendőt, és csukló-a-homlokra módszerrel próbáltam megállapítani, most éppen van-é lázam, vagy sincs, brünnyögtem magamban egy kört. Majd, miután felmerültem az önsajnálat bugyraiból, írtam egy levelet az ovinak, ahol ma lett volna jelenésem Rajz, festés, mintázás, kézimunka zárótevékenységre, hogy ha meg tudnák oldani nélkülem, piszok hálás lennék. Persze meg tudják, ők ügyesek és találékonyak, és valószínűleg még az orruk sem folyik. Az enyém viszont még mindig az teszi, és ennek már soha, de soha, de soha nem lesz vége.

Mindehhez ráadásul megint arra ébredtem hajnalban, hogy nem kapok levegőt. Mire megtöltöttem két papírzsepit, Celofán is úgy döntött, hogy ez a helyzet ebben a formában tarthatatlan, itt rá túl kevés figyelem jut, úgyhogy ődöngött körülöttem egy kicsit nyivákolva, majd megállt a kelimszőnyegen, és némiképp szemrehányóan leboázta. Kösz, muci. Mivel amúgy is megette már a fene a világot, ezek után főztem magamnak egy kávét, aztán beültem a fürdőkádba, és megmostam a hülye hajamat. És visszaaludtam. Ez roppant jót tett az úgynevezett frizurámnak, eh.

Most viszont visszavonulok papírzsebkendőimmel a Bűnök Barlangjába Luca székéhez (aka elsőáldozós bálhercegnő ruha), mert annak se jutok soha de soha a végére, és szombaton délelőtt már vállfán és befóliázva kell behajintanunk Emesébe.

 
2 hozzászólás

Szerző: be 2018/05/09 hüvelyk eská, nyár, tavasz

 

5/249 – Sztereó

Ma hajnali ötkor sztereóban kaptam ébresztőt a saját telefonomról és a Repülő Kutató itthon felejtett mobiljáról, mindkét éjjeliszekrény ott dalolt nekem összevissza, amíg ki nem kapcsoltam az elektronyos dögöket, és ki nem kúsztam, majdhogynem négykézláb, az ágyból, hogy főzzek egy kávét, és megetessem meg kialmozzam a szőrös dögöket. Nagyjából minden, amit megfogtam, kiesett a kezemből, legalább nem törtem el semmit, jó kis napkezdet.

Az akaraterő diadala vagyok, már túl másfél kilométer gyalogláson a HÉVig, a budai forgalommal való küzdelmen is túl, és ott ülök, ahol kurta farkú malacok túrják a tudást hűvös halomba.

Csak ezt a hetet éljem túl, csak ezt a hetet.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2018/05/07 hüvelyk újracucc, eská, nyár

 

5/248 – Dühöngő

Zöld kandeláberemre mondom, az egész világon nincs annyi takony, amennyi az én fejemből távozott az elmúlt napokban. Ha az a javulás útja, hogy dühöngök miatta, akkor persze javulóban vagyok, de hát ez így istenbizony tarthatatlan. Egy százas csomag papírzsebkendő vége felé járok, nem érzek ízeket, nem érzek szagokat, rohadtul elegem van a burjánteákból, és méhviaszos balzsammal kenegetem a kisebesedett orrom.

Holnap persze tanítás, és míg én idebent dühöngök, odakint a nyár teszi ugyanezt. Mi a nyavalya lesz itt még augusztusig, ha már május elején is harminc fokok vannak, meg egyáltalán, minek az embernek ekkora ruhatár, ha nincs mikor felvennie, mert nagykabátból rögvest lenge kaftánba, hótaposóból pedig tornacipőbe kell ugrani? Tegnap délután tehetetlenségemben kiborítottam azt a ménkű nagy komódfiókot, amelyben a kánikularuháimat tartom. Hát, az sem volt valami nagy élmény. Persze nem érek rá részletezni, mert ma van az utolsó nap, amikor reggeltől estig az elsőáldozós bálhercegnő ruhával szórakázhatom, és bele is kell feccölnöm azt a komplett napot.

Mondanom sem kell, nem csak amiatt vagyok begatyázva, hogy elrontom a cuccot, de amiatt is, mert ott hajoldozom fölötte zöld kandeláberem csöpögő gyertyáival, és a gravitáció nagyon nagy úr. Boá.

Hű, öcsém, ha valamirevaló őtözködős blogger lennék, most biztos lőnék magamról egy másik képet, mert ezen úgy nézek, mint aki mindjárt kettétép egy velociraptort. Eh, maradjon. Dokumentációnak jó lesz.

 
4 hozzászólás

Szerző: be 2018/05/06 hüvelyk eská, nyár, tavasz

 

5/246 – Ciheres

A Repülő Kutató két telefonja közül azon, amit itthon hagyott, hajnali ötkor mézédesen és behízelgően megszólalt az ébresztő. Na hát én szokásomhoz nemhíven tegnap éjfélig nem tudtam elaludni az orrfújás-köhögés újra és újra feltörő rohamaitól, ráadásul ma csak tízre kell mennem. Ennélfogva most nyomorult vagyok, köhögős, leterhelt, magányos, krákogós, kialvatlan és elesett. Súlyosbító körülményként ma egész nap a Kazinczy-versenyen kell szaladgálnom mosolyogva és halkan, mint egy kisegér. Mint már évek óta mindig.

Úgyhogy mindehhez szerény, pasztellvirágokba borult ciheresnek öltöztem, egye meg a fene a világot. És papírzsebkendőt is viszek. Sokat.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2018/05/04 hüvelyk újracucc, eská, nyár, tavasz

 

5/245 – Hová mégy, te kis nyulacska?

Hova az ingyombingyomba mennék máshová, zárótevékenységre megyek, tutáliber, máliber. És még mindig úgy ugatok, mint a kutty.

A tegnapom igazi tékoz-nap volt: nem csak a legdrágább anyagot vettem meg komplett “hobbivarrónő anyagot vásárol” praxisomban, ami már több mint huszonöt évre rúg, de fodrászhoz is elmentem, mint a mellékelt ábra mutatja. A leányzó, aki vágta, még a szokásosnál is bátortalanabb volt, csak simogatta az ollóval (biztos sok olyan vendéggel találkozott, aki a végén amiatt nyivácskol, hogy miért lett ilyen rövid), de legalább így is az volt az érzésem, hogy hell yeah, megint része leszek a civilizációnak. Aztán elaludtam azt a hajat. Semmi se tökéletes, na. A tékoz-nap kiteljesítése érdekében masszázsra is elmentem, úgy fájt a végén mindenem, mint a fene.Össze kell szednem magam, feleim, mindenhol fájó csomócskáim vannak. És ronda nagy pattanások. Negyvenkét évesen. Ne hülyéskedjünk máá.

Most viszont elmegyek munkába, dixit.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2018/05/03 hüvelyk eská, nyár, tavasz

 

5/244 – Mint a kifutópályát a gép

Reggel óta Tankcsapda megy a fejemben, újra egyedül, tudtam, hogy lelép, ő az égen, én meg… háát, leginkább továbbra is fülig takonyban. De azért javul. Az elmúlt héten a mai nap az első, amikor nem arra ébredtem, hogy “Mehr Luft!” A takonymanók persze továbbra is vidáman zsinatolnak, de legalább megvárják, amíg magamhoz térek, és csak akkor indítanak támadást.

A Repülő Kutató amúgy természetesen nem hagyott el, épp csak ezúttal is nevének megfelelően viselkedik, most éppen New York felé szeli az eget. Hétfőig szalma vagyok, viszont legalább annyi munkával, mint a nyű, úgyhogy definitíve nem fogok unatkozni. Sőt, valójában csak most kapcsolunk magasabb fordulatszámra: innen kezdve (hacsak valami közbe nem köpik) tizenhetedikéig egyetlen szabad napom se lesz. Jó, persze, ez nem azt jelenti, hogy nem lesznek seholse szabadka időintervallumok, de minden áldott hétköznapra jut egy adag világgá menetel hol fel, hol le a Duna folyásával párhuzamosan. A leeső időcafatkákban leginkább szakdolgozatok javításával fogom múlatni a szárnyas időt, valamint sok kis részletben előállítom végre az elsőáldozó ruhát is. Ehhez viszont (kötelező programon kívül) be kell pendliznem a székesfőfaluba alapanyagokért, mert itt Bürgüncfalván jelenleg egy fia méterárubolt sincs, miért is lenne.

És ma, technikailag, szabad napom van. (Leszámítva persze olyan mókakacagásokat, mint tananyagok rendszerezgetése és más efféle cukiságok.) Úgyhogy megyek is mingyá, de mint a forgószél.

Nem feledkeztem el arról, hogy még vannak mesélnivalóim a húgom bolondkordélyáról – tessék várni türelemmel, mindennek eljön az ideje, mint a szalmakalapnak. (Ez utóbbinak amúgy már, attól tartok, eljött. Lehet, hogy a továbbiakban néha igen érdekes látványt fogok produkálni néktek, merthogy – ugyan ki lepődik meg ezen? – szalmakalapom is van. Négy.)

 
Hozzászólás

Szerző: be 2018/05/02 hüvelyk eská, nyár, tavasz

 

5/243 – Dalköszöncse

Hát kérem, mindenkinek kellően virágos és verőfüttyös májuselsejét. Én már megsütöttem húsz darab bajor lúgos zsemlét, és mindjárt bepácolom a hagymás sárgarépát is, hogy kész legyen, mire kitör a szomszédban a nagy grillhepaj.

Azt inkább el se akarjátok képzelni, hogyan festett a hajam, mielőtt eltüntettem szem elől. És végre felvehettem másfél hónappal az elkészülte után az új paplanruhámat is, juhé.

 
2 hozzászólás

Szerző: be 2018/05/01 hüvelyk újracucc, eská, nyár, tavasz

 

Eská 5/26 – Kipa öt lépésben

(Háromnegyed négykor ébredtem arra, hogy nem jut levegő az eldugult fejembe, úgyhogy azóta fentkukurikú. Eszemsemmi, blogoljunk.)

A szombati bejegyzésben már belengettem, hogy micsoda harci feladatot kellett nekem teljesítenem, ojvej. Az internet persze egy kincsesbánya, annyiféle kiparecept van ott, hogy hajaj. Horgolva, kötve, hímezve, varrva, csak bírj választani. Na most, minekutána nyilván nem volt se kedvem, se türelmem, se időm több heti míves munkát belefeccölni a feladatba, valami nagyon-nagyon egyszerűcskét kerestem, és aki keres, az talál. Olyan egyszerű recept lett, mint egy pof.

Kipa hét lépésben, WikiHow. Na én ezt a hét lépést lecsökkentettem ötre, azóta is büszke vagyok magamra. Lássuk, hogyan néztek ki nálam ezek a lépések. (A képek minőségéért előre is elnézést, a varróasztalomon fenemód tűzött a nap, úgyhogy a nyugati fekvésű előszobába hurcoltam ki fotózni a cuccot, ott meg zöld a fal. Meh, ez van.)

1. Mindenekelőtt rárivalltam a Repülő Kutatóra, mutasd-sza a fejed, mekkora sábeszdekli kell rá. Az én fejemen is megmérhettem volna, persze, de nekem akkora fejem van, mint egy hombár, plusz még a piros kóc. A Repülő Kutató egy 50 centi körkerületű kipával lett volna el yol. (Neki is akkora feje van, mint egy hombár.)

2. “Olyan anyagot választasz, ami jólesik.” Muhaha, nem tudjátok ti, mit cselekedtetek ezzel. Nyilván poláranyag lesz, mi lenne más.

3. “Vágj ki egy kört az anyagból.” Ehhez én egy tángyért használtam, mint a mellékelt ábra mutatja.

Amit a WikiHow nem mond, de a 4. lépés ismeretében nélkülözhetetlen feladat: a lemért körkerületnél 5 centivel nagyobbat vágj ki. Ez itt most esetünkben úgy festett, hogy 50+5 centi körkerületű polárpalacsinták álltak előttem.

4. “Vágj ki a palacsintádból egy 5 centis körcikkelyt.” Na, most már teccik érteni megjegyzésemet a 3. lépésnél? Ha nem adjuk előre hozzá a ráhagyást, öt centivel kisebb körkerületű lesz a végeredmény. (Most amúgy kicsit úgy érzem magam, mint Indiana Jones a frigyláda után kajtatva, ha emlékeztek arra a részre, amikor rá kellett biggyeszteni egy botra a helymeghatározó kristályt. A bot hosszával volt ott a suskus, Jahve nagyobb dicsőségére.)

A kör sugarának meghatározásához, mint alább látható, a legegyszerűbb módszer négybe hajtani az anyagot, és megjelölni a csücskét.

5. “Varrd össze a körcikkely után maradt lyukat.” Ezt én varrógéppel, széles cikcakkal oldottam meg úgy, hogy a széleket egymásra csúsztattam. Az elején gombvarró öltés, a végén gombvarró öltés (ez megakadályozza a kibomlást), középen széles cikcakk.

Éééés, kész. A 6. lépést (“Szegd be a kipát”) kihagytam, mert a polár nem foszlik, a 7. lépést (“Dekorálj kedvedre”) szintúgy.

Aztán mi lett a vége, na mi? A kórusbeli férfiak összetanakodának, mint Kőmíves Kelemen kollégái, aztán arra jutottak, hogy a húgomat talán befalazhatnák nem teszik fel a kipákat, mert mi van, ha Mucsa-Külső-Szentkáta műértő közönsége kiröhögi őket miatta. (Kivéve a basszust. A basszus egy igen bátor ember, és olyan pálinkát főz, hogy ihaj.) Mindezt három órával a fellépés előtt.

Azt pedig, hogy a húgom mit szóla ehhez a döntéshez, s tüzet okádott-é vagy sem, tessék megkeresni majd a “Zsidó és majdnem zsidó mesék a 21. századi Káeurópából” gyűjteményben.

 
3 hozzászólás

Szerző: be 2018/05/01 hüvelyk ajándék, blabla, eská