Teljesen jellemző, hogy akkor kezdek különösen nyűgössé és morcossá válni, amikor tulajdonképpen nincs rá igazi okom. A mai nap például elvileg csupa luxus meg szabadprogram: délelőtt kirecsegtették masszázson a hátamból az izémicsodákat, hazajövetelem után mind a két macska vadul dorombolva körém gyűlt, és simogattatta magát, nemsokára meg elmegyek a Dorotheába esszét írni (asse tudom, mikor csináltam ilyet utoljára, már nagyon hiányzott). Aztán mégis.

Agyamra megy ez a tél, no. A bőröm után a hajam is csődtömeggé vált, az élő fába is belekötök, a zsúfolt szekrényből nincs kedvem felvenni semmit, meg úgy általánosságban grr. Szóval ha esetleg nem írnék most néhány napig, az nem azért van, mert elvitt a szopornyica, hanem mert nem akarom fárasztani az olvasóközönséget az állandósult morcogással, meg egyébként is unalmas vagyok, fázós és nyafogós.

Azért most megpróbálok nem egészen úgy festeni, mint akinek éppen Barlangi Morc időszaka van, pedig, Tutatiszra, az egész hetet végig tudnám zsörtölni nyafogóruhában. A végeredmény persze valamiféle kétségbeesett papagájtarka lett, és még ehhez az áutfithez is félórát ácsorogtam a rohadt hideg hálószobában a szekrény előtt, miközben vártam, hogy szóljon bentről valaki, de az összes holmi kussolt a nyári ruhákat kivéve, ők meg inkább fogják be a pofájukat.