január 2017 havi bejegyzések

Mondanom sem kell, nem jutottam el a vizsgámra. Lázasan, taknyosan, arasznyi hóban nem mertem megreszkírozni az oda-vissza kilencórás utat tömegközlekedéssel, úgyhogy írtam egy kellően bánatos levelet a tanárnak, mellékletben csatolván a máma prezentálandó beadandókat annak bizonyítékául, hogy nem lusta link fráter vagyok, hanem beteg. Remélem, elolvassa, és ad egy másik vizsgaidőpontot, mert tényleg semmi kedvem ahhoz, hogy önhibámon kívül elbukjam ezt a tárgyat.

Közben a Repülő Kutató is kezdi feldobni a pacskert, csak a nagy víruslottóban ő nem a taknyos-lázas, hanem a fejfájós-lázas nyereményt húzta ki. Most nyilvánvalóan az lenne a legjobb, ha kiterülhetnénk egymással szemben srévizavi a két kanapén, és amelyikünk éppen jobb állapotban van, elkúszna időnként teát főzni, de ez persze akadályokba ütközik. A húgom tegnapelőtt felmotyózta komplett bolondkordélyát férjével és három lányával* egyetemben, aztán elfuvarozta őket Mátraszentnemtommelyikre, hogy lássanak a kölykök havat meg hegyet, a nagy déli laposon ugyanis mindkettő erősen hiánycikk. Hát most van nekik csőstül, nagyon remélem, hogy probléma nélkül lejutnak Mátraszentizéről. Visszafelé mi vagyunk az átzsilipelő állomás, úgyhogy ma délután bezúgnak mindannyian, és vacsora kell majd nekik meg ágy, nekünk pedig dolgoznunk azon, hogy ez hozzáférhető legyen.

Közben odakint egyre több és több a hó, csomó helyütt meg ónos esőkről meg egyéb rémségekről tudósítanak, szóval jöhet az aggódás, hogy miként boldogulnak majd a Csőrikék a szappantartóban. Az estére nézve amúgy jelenleg az a leginkább derűlátó forgatókönyvem, hogy összesen kilencen fogunk itt gabalyogni a lakásban (including macskák), és senki nem hány le semmit**, míg én permetezőmaszkban*** irányítom a forgalmat a kanapéról.

* Filoméla, Tosca és Giggü (aki utóbbi a nyáron még Heő volt, de azóta bővült a repertoárja).

** Emlékeztetnék mindenkit arra, hogy Celó és Poci kissé nehezen bírják a tömeget. Főként a hangos tömeget. És valószínűleg azt a tömeget bírják legkevésbé, aki elragadtatott “cicamica, CICAMICA!!!” üvöltéssel közelít.

*** Amihez persze ki kéne menni a kertvégi fészerhez, úgyhogy valószínűleg útonállókendő lesz belőle vagy még az se, csak szigorú távolság mindegyik kis puha ölelgetnivalótól.

Énmegmondtam, hogy mindent le fogok adni határidőre, és ez így is volt/lesz, a teremburáját neki. Tegnap megszabadultam két dolgozattól, pénteken megszabadulok a harmadiktól (azt mondjuk személyesen is kell prezentálnom, szóval péntek hajnalban vidám buszhévmetróvonatozás várható Pécsre). A hétvégére pedig majd kiterülök, mint egy naaagy kecskebéka.

Valójában már most is kiterülőben vagyok, nyavalyás módon folyik az orrom, és a hétvége még irgalmatlan messze van (ma szerda, ma szerda, mondogatom magamnak – rohadt nehéz számontartani a napokat vizsgaidőszakban). Mivel holnap megint dolgozatírok, a mai az utolsó olyan nap, amikor megest gatyába rázhatom a lakást. Gatyába is kell, pénteken – azt hiszem, pénteken – megérkeznek húgomék. Nyilván lövésem sincs arról, hányan lesznek, mikor érkeznek ésatöbbi, de alvóhelyre mindenképpen szükségük lesz, azt pedig gyártanom kell, mert például a vendégszobában az ágy mágikusan vonzza azokat a frissen mosott ruhakupacokat, amelyeknek valójában a szekrényben lenne a helye.

A vacsora alapanyaga viszont még mindig nem jön haza magától a boltból, ha füttyentek neki.

Most már tudom, miért nem írnak őtözködős blogot olyanok, akik főállásban tudományoskutatnak, és naphosszat nem látja őket más, mint egy kupac jegyzet, egy kupac könyv és egy laptop. Addig le se akartam zuhanyozni, amíg legalább az egyik dolgozatot el nem küldöm a kettőből, így tizenegyig ültem a kanapémon nyafogóruhában és loncsos hajjal.

A helyzet most se sokkal jobb, de legalább már tiszta vagyok, illatos, és újbóli harcokra kész.

(Holvoltazénnormáliseszem, holvoltazénnormáliseszem.)

Ma reggel hétkor már megint ott turkáltam a KSH népszámlálási adatainak langyos zsigereiben, és máma semmi más izgalmasabb program nem várható, hacsak át nem nyergelek nevelésszociológiai elméletek gyomrozására. (Nem, igazatok van, ez sem izgalmasabb. Bár, bevallom, én most ezeket tök izginek érzem, de nyilván az én készülékemben van a… mondjuk azt, hogy Szíriuszról importált golyóscsapágy.) Úgy döntöttem, igazán megérdemlek mindehhez egy masszázst így hétfő délelőtt, de ha esetleg nem érdemelném meg, akkor is megyek.

Öltözködési szempontból továbbra is csak vidáman unalmas és már ezerszer látott nagydarab izékkel tudok szolgálni, de amíg kizárólag Michelin-gumibaba formájában érdemes közlekedni odaki, ez sajna így marad.

A tegnapi jóslat, miszerint a macskák nyolckor versenyt ugranak majd fejest a futon mögé, csak félig-meddig jött be, Celofán ugyanis már fél hétkor megelégelte a durrogtatást, és felspurizott az emeletre, Poci viszont mindenképpen be akarta mutatni, hogy milyen vagány csaj ő, és a kanapé karfájáról kísérte figyelemmel a kinti égiháborút. Igaz, fél kilenckor, amikor közvetlenül a ház elől kezdték felparittyázni a süstörgős istennyilákat, már ő is szívesen pucolt volna felfelé, de épp az emeletre vezető lépcső mellett volt a leghangosabb a durrogás, így beszorult a nappaliba, mint Micimackó Nyuszi ajtajába. Jobb híján visszaült a kanapékarfára, és továbbra is úgy tett, mint aki valójában élvezi az egészet.

Mikor fél tízkor elmentem aludni (mondtam én, hogy ez lesz belőle), Celó a hálószobai ágy alatt volt, és semmi ingerenciát nem mutatott arra, hogy kijöjjön. Reggel viszont, mikor egészen emberi időpontban, fél hatkor, felkeltem, már minden visszatért a rendes kerékvágásba: a Repülő Kutató szolidan horkolt mellettem (ő átment még koccintgatni a családjához, miután én eltettem magam a jövő évre), Poci az ágy végében demobilizálta a szívszerelmét (csudálatosan rá tud tehénkedni a RK paplanjára, ott aztán nincs mocorgás), Celó pedig sértetten állt a tálkája előtt a konyhában, és a világ igazságtalanságára panaszkodott, jutifalatot nekem, most azonnal.

Én is kezdek visszatérni a rendes kerékvágásba, ugyanis már megjelent a gyomorszájamnál az az enyhe diszkomfort érzés, ami a leadási határidőkkel, vizsgákkal és teljesítendő feladatokkal jár. Eh, legalább volt egy hetem, amikor nem foglalkoztam ezekkel, az is valami. Az, hogy pontosan mivel foglalkoztam helyettük ez alatt a hét alatt, némiképp homályba vész – feltehetőleg csak aludtam, főzögettem, sütögettem, és (nem túl nagy hatásfokkal) szöszmötéltem a varrószobában.

Az életem ugyan továbbra is éppolyan unalmas, mint eddig, de ne adjátok fel, a UPS szerint egy doboz cipő már meglátogatta Chilly Mazarint, Herne-Boerniget és Nürnberget, szóval valamikor a héten némi újdonsággal is tudok szolgálni.

Viszont, mint azt a mellékelt ábra mutatja, a nemlétező újévi fogadalmaim között véletlenül se szerepelt, hogy normálisabban szeretnék öltözködni 2017-ben, mint 2016-ban tettem.