A tegnapi jóslat, miszerint amikor hazajövök, apósom még mindig ott fog állni a konyhában logarléccel és gondterhelt tekintettel, csak részlegesen jött be, mert már fúrógéppel állt ott, a padlót pedig az egész konyhában nem lehetett látni a rácsos fiókoktól, csavarfejektől, deckáktól, mérőszalagoktól, kalapácsoktól, zseblámpáktól és a két éppen nem használt fúrógéptől, az egésznek a közepébe pedig egy satupad is be volt állítva csak úgy. Lassú munkához amúgy tényleg sok idő kell, de este hatkor, amikor kibontotta a második sört (apósom, nem a satupad), vigasztalásul azt mondta, hogy még aznap befejezi a melót, és lőn. Tízkor már vége is volt az egésznek, csekély tizenegy óra munka után.

Innentől persze már enyém volt a pálya, úgymint feltölteni azokat a rácsos fiókokat a konyha meg a kamra tartalmából, és nyilván már tudtam előre, hogy mit, hogyan, honnan, hová, de ez is lassú munka lesz, amihez sok idő kéne, nekem meg a mai napra ott van/volt tervben némi kenyérsütésen kívül az is, hogy szöveggyártó meg dolgozatjavító kisiparosnak kell lennem, végül is ez utóbbiak miatt tartanak (meg édes bülbül szavaim miatt, természetesen). Én ugyan felébredtem fél négykor, és akár bele is fekhettem volna a rettenetes konyhai tevékenységekbe, de a nappaliban bivakolás miatt csendben kellett sunnyognom nyolcig, ne ébresszem fel a Repülő Kutatót. Ennélfogva a leginkább nemszeretem feladattal kezdtem a reggelt, kijavítottam a dolgozatokat. Mit ne mondjak, bánatos lettem tőlük, de cefetül. Vajon mit vár az a hallgató, aki a legeslegutolsó vizsgaidőpontra jön be készületlenül? Két embert is kénytelen voltam meghúzni javítási lehetőség nélkül, és az ilyesmik igencsak lelomboznak.

Azóta már megtelt a rácsos fiókok egy része, van kenyerünk, meg letudtam az egyik gyártandó szövegemet is, de azért ma visszamenekülök kicsit a kanapémhoz és a jó meleg, kényelmes nyafogóruhához.