Macifröccsöt végül nem kaptam tegnap a vásárban (egész nyáron Dumtsa Korzó van hétvégenként, zene, tánc, kaja, kirakóvásár), de bókot a ruhámra igen. Az mindig jólesik. Ezúttal ráadásul iparművésztől kaptam. Miközben az egyik standnál nézegettem az egyedi táskákat (sunyi disznó vagyok, a szabásmintájukat próbáltam lekoppintani), csak úgy hirtelen azt mondta a nő, hogy de jó a ruhám. Nyilván nem tudtam ellenállni, hogy ne mondjam el neki, magam varrtam egy paplanhuzatból, azon viszont a legkevésbé sem lepődtem meg, hogy ő nem lepődött meg, sőt ő se azon, hogy én se, hogy ő se, és így tovább a végtelenségig. (Hé, ott álltam a táskái között, láttam, amit láttam.) Gyorsan meg is beszéltük, hogy az anyag mindegy, honnan jön, csak legyen sok (ő), csak jaj, ne legyen több (én). Azt hiszem, ez az alapvető különbség a profik és a hobbivarrónők között.

A kedvenc keramikusaimtól is kint voltak, erősítésként egy albínó görénnyel(!), utyulumutyulu. Mivel lassan, de biztosan gyűjtögetem már vagy tíz éve a mesefigurás mindenféléket, ezúttal vettem egy tálat. Ha lelkiismeret-furdalásom lesz amiatt, hogy minek nekem még ez is, még mindig ráfoghatom a görényre, bár, azt hiszem, görény nélkül is megértitek.

Iszonyú sűrű hétnek nézek elébe, négy város, hét halaszthatatlan program államvizsgától felvételiig és parodontológustól a barátnőim hétvégi ittalvós bulijáig, plusz még Celofán antibiotikumai meg betadinja. Vasárnapig olyan fékevesztett rohanás várható, amilyenre még nemigen volt példa, és egyedül vagyok az egészhez, fene a Repülő Kutató ösztöndíjaiba. Ha jót akarok magamnak, be is kell csomagolnom még ma, mert szerda reggel hatkor lelépek Esztergomba, és csak csütörtök délután jövök vissza Pécsről. Emellett meg kell próbálnom nagyjából gatyába rázni a lakást meg a teraszt – az a gyanúm, a szombat este nagy részét ott fogjuk tölteni, amíg át nem kopog valaki, hogy csendesebben vigadjunk. A lakásban mindenhol macskaszőr meg kupleráj (kivéve a konyhát, az úgy ragyog, mint Salamon töke), a hétvégén kimosott és el nem pakolt holmik, nem is beszélve a tegnapi varrónap válogatott romjairól, a teraszon üres dobozok, rothadt cseresznyék, törött ruhaszárítók, macskaalmos zsákok, a szomszédból átlopózott kisrollerek, buborékfújók és a 11-es főút összes pora.

Mindehhez a két hülye macska is hajnali fél ötkor kezdett bele a pofozkodós reggeli tornába, és ezúttal tényleg annyira hangosan nyomták, hogy arra ébredtem. Kiosztottam nekik a kaját, antibiotikumot, betadint, aztán visszagurultam az ágyba, fejemre húztam a paplant, és nem foglalkoztam semmivel. Fél tízkor ébredtem fel olyan képpel, mint akin keresztülment egy játékvonat, de mit érdekel, ó, dicsőséges nyáladzós alvás, nincs neked párod a világon. A rémálmokat nyilván szívesen kihagytam volna, de ez nem kívánságműsor.

No de azért most már ideje, hogy felgyűrjem a ruhám ujját, és nekiessem a melónak.