(Ébredés óta ez megy a fejemben, már kezdem unni kissé.)

Tegnap kellemes másfél órán át gyomroztam leendő szakdolgozóimat némi méntás limonádé fölött (már nem fáj annyira a hideg ital, szívószállal pláne, hurrá), ennek eredményeként pedig kitaláltuk-forma, miről fognak írni és hogyan. Megnyugtattam őket, hogy az államvizsgát túl lehet élni, eddigelé legalábbis mindenkinek sikerült, majd útjukra bocsátottam őket azzal, hogy szeptemberben találkozunk, addig próbáljanak anyagot gyűjteni meg kitalálni az interjúkérdéseket, és bármi kérdésük van, írjanak nyugodtan, én nyáron is nézek e-mailt. Mindent összevéve talán azok szakmám legszebb pillanatai, amikor egy hallgató azt mondja, hogy “hú, ez jól hangzik, és milyen érdekes, erre nem is gondoltam”, ebből pedig volt tegnap egypár.

Ma végre megtartatik az a tanévzáró értekezlet is, ami énhibámból tolódott eddig, minekutána a múlt héten annyit rohangáltam, mint egy mérgezett egér. Ezzel tulajdonképpen véget is ér a 2015/16-os év. Na persze lesz még szombaton egy kis leeresztő összeröffenés, de az már csak arról szól, hogy ülünk az egyik kollegina kertjében, és hallgatjuk a madarakat.

Előtte viszont még elrobogtam a piacra, mert úgy eszem a rukolát, mint egy nyuszi, és a paradicsom is elfogyott. Pusztán csak a poén meg az egybeesés kedvéért akkora békakuruttyolás fogadott a patak partján, mintha már az univerzum is azt akarná, soha ne menjen ki a fülemből a dudolka. Sebaj, most mindjárt jól bedugok a fülembe valamit, ami kihajtja onnan.