Bud Spencer is meghalt, hát most már ki lesz a vízlovakkal. A rossebbe, hogy folyton temetünk valakit vagy valamit.

Ez a hír meg minden más, amit gyermekkorom régi szemétdombjából felidézett, eleve nem jött jókor. Szinte minden alkalommal, amikor hirtelen és párosan eljön a várakozás ideje meg a nyomasztó gondolatoké, az önsajnálat kivédésére “rontsunk neki, verjük szét és rakjuk össze újra” tervekbe menekülök. Ez nyilván nem a ruházkodásról szól, ahhoz nem kell az önsajnálat fenyegető árnya – ha észrevettétek, mostanság átlagban minden hétre jut egy újracucc-poszt. Nézettségemben és a hozzászólások számában erős befolyásoló tényezőként vannak jelen a gatyák, a macskafotók és az újracucc-posztok, a nézettségért meg bármit, ugye. Valószínűleg az utazgatások is segítenek, ami elég rossz hír, minekutána nemigen megyek sehová. Mindenesetre az idei június máris a blog történetének legtöbb kattintást megért hónapja, pedig van még belőle három nap. Köszi.

Na de visszatérve a kiindulópontra: az ilyen várakozós-nyomasztó pillanatokban nem ruhák meg paplanhuzatok vannak programon, hanem rendszerint a lakás. Egy háromszintes gilisztában lakom, amit tizennyolc éve építettek egy olyan család számára, akik mi sose lettünk, mert nem lehettünk: apa, anya, kettő gyerek. Ez utóbbiak, ha a ház alaprajzát nézem, különneműeknek és már születésükkor iskoláskorúaknak lettek tervezve, akik két külön kicsi szobában laknak, nem gurulnak le a lépcsőn még akkor sem, ha éjjel totyognak ki pisikélni, és reggelenként közelharcot vívnak a mosdóhasználatért. A fürdőszobám akkora, mint egy bálterem (ez télen, amikor lehetetlen befűteni az egészet, különösen kedves körülmény), meg persze ott a két mosdó mintegy mementóul arra, hogy “na ugye, lehetett volna itt reggelenként csúcsforgalom, de nincs, hehe”. Nem a fürdőszoba az egyetlen gondom, persze: az előszoba túl kicsi, a hideg alagsor lezárhatatlan, a lépcsők balesetveszélyesek, az amerikai konyha még ideiglenesen is szeparálhatatlan, ha nem akarod, hogy a vendégeid az asztal mellől lássák a vacsorakészítés romjait. Minden fal, amit esetleg ki lehetne ütni, hogy jobban az igényeinkhez formálhassam a lakást, vagy a födémet tartja, vagy pedig víz- és egyéb vezetékek futnak benne. A maga módján persze az az igazán vicces és dühítő (számomra), hogy semmi sem indult komolyan romlásnak, hogy léphessek egyet – azt szoktam mondogatni, hogy szarból várat mindig bátrabban építek, mint nem túl jó várból igazán jó várat. Paplanhuzatból ruhát bármikor, de ezt a tarkabarka gyönyörűséget azért nem vettem fel már másfél éve, mert arra vár, hogy megkurtítsam az ujját, és félek, hogy elbaltázom. Úgyhogy a lakásban is ez érvényes: egy csomó mindenhez félek hozzányúlni, mert mi van, ha rosszabb lesz, mint eddig volt. Például a konyhai falicsempe kivételével az összes hidegburkolatot utálom, de természetesen ezek nagyrésze még tizennyolc év után sincs annyira leharcolva, hogy ok legyen a lecserélésükre.

Az ok ezúttal sem a csempe állapota, én vagyok az ok. Besokalltam. (Már sokadjára ugyan, de ezúttal legalább annyira, mint amikor a “fessük át a nappalit, MOST” állapota köszöntött be tíz évvel ezelőtt, és mindenkit mentsen meg az ég az én ilyen jellegű besokallásaimtól, mert a nappali is ki lett festve, de mint a vöcsök.) Mostanra már igen nyilvánvalónak tűnik, hogy itt maradunk ebben a kuplerájban in aeternum, túl sok a holmink és túl nehezen mozdulunk. Oscar Wilde mondta állítólag a halálos ágyán: “Megöl ez a tapéta. Valamelyikünknek mennie kell.” Hát így vagyok én most a fürdőszobámmal, és mivel én nem mehetek, neki kell elindulnia abba az irányba, amerre én noszogatom. Úgyhogy elkezdtem szanitereket és “hogyan fessük le a csempét házilag” cikkeket nézegetni. Az Úr legyen hozzánk irgalmas.

Bár lehet, megússzuk annyival is, hogy végre megkurtítom azt a nyavalyás ruhaujjat.

A mai nap főfeladatául amúgy jövendő szakdolgozóimmal van találkozóm, akik már három hónappal a témabejelentő lap leadása előtt konzultálni akarnak, és ehhez még akár Szentendrére is hajlandóak elutazni bölcs szavaimat meghallgatandó. Nyugi, már két éve tanítom őket, nem fognak megijedni.