június 2016 havi bejegyzések

(Gore alert. Nehéz nem beszélni egy parodontológiai nyílt küretről, ha az ember átesett rajta.)

Ó, én próféta lelkem. Éppen tegnap reggel nyígtam arról, hogy biztos minden ugyanarra az időpontra fog pottyanni, mindig ez történik – nos, alig negyedórával azután, hogy élesítettem a posztot, beesett a doktori irodától a levél. A felvételim időpontja természetesen az általam szervezett értekezlet napjára esik. Még Hermione Granger időnyerője se lett volna elég, hogy megoldjam a helyzetet, kellett volna hozzá minimum egy zsupszkulcs vagy megtanulni hoppanálni jövő csütörtökig, másként hogy a túróba lehetnék kilenckor Pécsett, tizenegykor Esztergomban. Levelek az értekezőkhöz, bocsibocsi, nagyon sajnálom, tényleg nagyon, help, aztán már totyogtam is küreteltetni a számat.

Na most a nyáladzás pipefing, de annyi érzéstelenítőt és zsibbasztót kaptam vagy tíz helyen a foghúsomba, hogy a kezelés után még vagy három-négy óráig úgy festettem, mint aki sztrókot kapott: az orczám komplett baloldala le volt fittyenve, és nem bírtam mozgatni. Ugyanez várható mára is, épp csak a jobb oldallal, és még a tegnapinál is több érzéstelenítővel, mert a felső fogsoromban a kelleténél jobban megéreztem a vakarászást, és mára több zsibbasztást terveztek be. Egyébként is majdnem másfél órán át tartott csak a fél fogsorom pucolása, és mire befejezték, azt hittem, akkora kráterek lesznek a fogínyem mellett, mint a Holdon. Persze nem, a parodontitisz egy alattomos néma gyilkos, a kezelése is hasonló (bár némának piszkosul nem néma), és én ugyan pontosan tudom, hogyan kotorták ki egy centi mélységig a bacikat meg a plakkokat meg a nemtommit a fogágyamból, de nem látszik, hogy micsoda exkavátori lapátolás zajlott a pofámban. Fájni viszont fáj, pontosabban nem fájdalom ez, hanem az a nyavalyás diszkomfort érzés, ami ilyen esetekben várható, amíg minden a helyét keresi az elhagyatott csatatéren.

Mindehhez pedig, miután hazaértem, muszáj volt felgyűrnöm az ingem ujját, és újraszervezni a jövő csütörtökömet. Szerencsére telefonálni nem kellett, még az hiányzott volna, úgy jöttek ki a hangok a számból, mintha egy szilvásgombócot kellett volna kerülgetniük. Az értekezletet számos e-mail segítségével sikerült végül átpakolni a rákövetkező keddre, de így is szoros lesz. Ugyebár szerdán van az államvizsga, amin muszáj részt vennem, pénteken a pepszi szigorlat, amin szintén, a kettő közé meg pöpec módon be kell suvasztanom egy kirándulást az ország másik végébe – busszal meg vonattal, nyilván, a gyalogbékáknak ez a sorsa. Cipőkanállal ugyan, de menni fog, viszont az egész bolondokháza sikere azon áll vagy bukik, elérem-e szerdán a 15:10-es budapesti buszt Esztergomban.

Kérdezhetnétek, mire nekem ez az egész, ha már a kezdete is ekkora káosszal és felfordulással jár, de ne kérdezzétek, mert nem tudok válaszolni. Legfeljebb némi bocsánatkérő motyogás telik tőlem arról, hogy volt nekem valaha egy rabiátus dédanyám, aki egy bilin ülő másfél éves gyerekkel bonyolította le az 1917-es menekülést, és azóta sem tud közülünk senki se megülni a seggén, mert folyton kiüt belőlünk a fekete vér, felkapjuk az első kezünk ügyébe eső bilit, és menekülünk.

Hogy a blog eredeti profiljának is adjunk neki bele, itt a képrejtvény újabb elemének megfejtése. E pillanatban meglehetősen elégedetlen vagyok vele, és fogalmam sincs, hogyan javíthatnék rajta, de majd csak kitalálom – ha nem, arra mindenképpen kiválóan meg fog felelni, hogy harmincöt fokban kornyadozzak itthon, ahol senki se lát, kivéve természetesen bárkit, aki idekattint. Már csak két izét nem vettem fel a képrejtvények közül, de az egyikhez még túl hűvös van, a másik meg ennél is erőteljesebb átalakításra szorul. Sebaj, a jövő keddtől induló fékevesztett rohanásig úgyis csak itthon ülök a feldagadt pofámmal, és magamat sajnálom. Ugyanezt megtehetem a varrógép előtt is, neszpá.

Ja, és mivel én most nem megyek élményszámba, nesztek macskák. Épp a rigókat sasolja mindkettő.

Az én német szókincsem nemcsak limitált, de rendkívül eklektikus is, zöldségeket egészen jól tudok vásárolni, pékárut viszont nem, és tudok olyanokat, hogy Gotterdammerung meg Neue Sahlichkeit meg da-sein, viszont mindig emlékeztetnem kell magam arra, hogy a Rind marhahúst jelent, ez valamiért nem képes rögzülni a fejemben. Ráadásul egyes hétköznapi szavaknak mindenféle kötött konnotációi vannak számomra, úgyhogy mikor a Repülő Kutató még otthon nekem szegezte a címben található kérdést azzal, hogy na akkor Münchenben melyik, én habozás nélkül válaszoltam, hogy Alte, mert nem is jutott eszembe más lehetőség, mint hogy a Pinakothekről van szó. És, képzeljétek, így is volt.

A képtárakkal és múzeumokkal kapcsolatos sagám egyébként a megszokott mederben folytatódik, az Alte Pinakothek éppen egy monstre elektronyos átalakításon esik keresztül 2018-ig, ennélfogva csak meghatározott részei látogathatók. Nyilvánvalóan azok a részei nem, amelyek engem a legjobban érdekelnek, régi flamand meg régi német mesterek, szóval minden Hans Memlingtől a Breughelekig, bűbájosan merev angyalkák meg túlzsúfolt hátterek, amik előtt olyan hosszan tudok álldogálni, ecsetvonásnyi alakokat keresgélve a dombok tetején. Eh, sebaj, az Alte Pinakothekre se teszik ki a “többé nem látogatható” táblát, és így is festménymérgezést fogunk kapni a végére, azt garantálom. Egy valamit kötöttem ki, mégpedig hogy a Rubens-termen olyan gyorsasággal fogok átmenni, mint fos a libán, tőle a Louvre óta enyhe csömöröm van, a nagy Rubens-termükbe már be sem mentem, inkább kint unatkoztam decensen a terem előtt egy padon, amíg a Repülő Kutató bent nézelődött, mert úgy éreztem, hogy még egy adag szaftosan rezgő prágai sonka aranyhajjal, és én már a sonkára sem leszek képes ránézni, nemhogy Helene Fourment-ra.

Szóval, mint az eddigiekből is leszűrhető, ma elhagyom Regensburg kedves kicsi városát, elnézelődöm Münchenben, majd a Repülő Kutató felhajint a vonatra, és holnap már nagy szeretettel ölelhetném keblemre macskáimat, ha ölelgethető állatok lennének. Celó valószínűleg eltűrné kelletlenül, ő nem egy ellenálló fajta, de Poci minden bizonnyal leverné rólam a glazúrt, ha ölelgetéssel próbálkozom.

Ma viszont még München és az ő szépségei, ideális esetben még az eső sem ver szarrá minket, héjjahó. Mindösszesen annyival utazom haza, ami a képen látható, a cuccaim egy részét itt hagytam a Repülő Kutatónál, aki majd hazafuvarozza kocsin. Luxus a javából.

Kétségtelenül valami gáz van itt és most a múzeumokkal és egyéb beltéri látogatnivalókkal: a Kunstforum Ostdeutche Galerie-t, ha jól értem, éppen felújítják, ennélfogva a 2500 négyzetméterből kábé 300-at láttam, aranyosan átabotában bedobott festményekkel úgy 1650-től 1950-ig, cserébe viszont ingyér, nem volt belépti díj. (A mellékelt linken látható, hogyan néz ki egy átabotában összeállított fal, ebből meg volt vagy három, fényesen mulattam.) Az átabota elrendezésnek köszönhetően nem is volt igazán depresszív az egész, leszámítva néhány idegesen modern keresztrefeszítést meg plasztikusan félbevágott disznót, na meg persze egy Kokoschka-tájképet Prágáról, ami a látószöget tekintve teljesen kommersz Prága-tájkép lehetett volna, de nem az volt, hanem valami nagyon ijesztő dolog rózsaszín meg égszínkék ecsetvonásokkal, és (egyáltalán nem meglepő módon) többet árult el Kokoschkáról, mint Prágáról. Hrabal mondta a Táncórákban, hogy a művészetnek olyannak kell lennie, mintha az ember a zsebkendőjébe dugna egy zsilettet, hogy sose tudhassa, mikor vágja szét vele egy orrfújáskor magát – na ez éppen olyan volt.

Utána persze a szokásos csámborgóprogram következett, de én most már tudom, mire elég ez a város, úgyhogy nem lepődtem meg, amikor tíz percen belül a Gasthof zum Goldenen Kreuz előtt találtam magam, ami arról híres, hogy itt találkozott V. Károly Barbara Blomberggel, és ennek lett a következménye Don Juan de Austria. Ezúttal viszont azt is agnoszkáltam, hogy a hotel alatti bárt Lepantónak hívják, és ezen szintén fényesen mulattam. Azt hiszem, az én kákáeurópai lelkemet az bűvöli el leginkább a nyugat-európai városok jó állapotban megmaradt régi központjaiban, hogy mennyire magától értetődőnek tekintik a helyiek a minden kockakőből ordító történelmet. Igen, ez a kajálda 1146 óta megvan. Oké, bevalljuk, csak 1806 óta sütünk kolbászt, előtte főtt húst árultunk, de most is az a család a tulaj, akik 1806-ban bevezették a kolbászsütést a kajáldában.

Ilyenkor különösen jó poénnak érzem, ha az új helyek is hasonló optimizmussal írják ki magukra az alapítás évét, mint például a Marple & Stringer (est. 2016), ahol tegnap este ettünk, én a magam részéről fish and chips-et. Hiába, vannak dolgok, amiket nem lehet kihagyni – főként mert aki adós, fizessen.

Ma valamiért olyan ótvar lustaság vett erőt rajtam, hogy hanyagolni fogok mindennemű kulturálódási lehetőséget, de még arra is nehezen veszem rá magam, hogy kitotyogjak a lakásból. Azt hiszem, ez már annak a jele lehet, hogy holnap úgyis elindulok haza.

Ahogy az alábbi képet elnézem, az rám is fér.

Ez a város többek között arról híres, hogy itt hótt meg Johannes Kepler, múzeuma is van neki, és azt a tegnapelőtti csámborgásaim közben láttam is, hogy van. Na most én ugyan nem értek lúdfingot se a munkásságából, de azért nagy rajongója vagyok Keplernek neki, tudományos forradalmárokért mindig feldobog a hideg kicsi szívem, úgyhogy ha múzeuma van, akkor meg kell nézni, egyébként sem árt egy kis kultúra. Így hát tegnap, miután bevásároltam vacsorára (keleti csirkés gezemice, ahogy esik úgy puffan receptre), és bepácoltam a csirkét, elindultam megkeresni a múzeumot.

Már a bevásárlás után sejthettem volna, hogy valami hiba lesz a kréta körül, mert az Edekában a szójaszószok előtt szorgosan mondogattam magamnak, hogy Helle meg Dunkel, nekem a Dunkel kell főzéshez, azt kell megvenni, aztán itthon kicsomagoláskor agnoszkáltam, hogy piccs, mégiscsak Hellét vettem. Eh. Felturbóztam a pácot egy kis citromos borssal, fokhagymával meg reszelt lime-héjjal, lefóliáztam a csirkét, bevágtam a hűtőbe, aztán megfogtam a térképet, megkerestem rajta a Kepler-múzeumot (22. számú látnivaló), elpakoltam a térképet a táskámba, menjünk. A térképen azért kerestem meg a múzeumot, mert nem bíztam teljesen magamban. Kissé furcsálltam ugyan, hogy én a csámborgásból úgy emlékszem, valahol a Duna mellett lehetett (keleti lány libakergetőn utazva mobilon csetel, Kepler-múzeum, kacsák a parton, majd a híd, amin átment a 2. és 3. számú keresztes hadjárat, ezek voltak az agyamban egymás után), de hát a térkép, az biztos többet tud. Kimentem hát az ajtónkon, és elindultam a homlokegyenest ellenkező irányba, mint amit a térkép mondott – erre ugyan már száz méter után rájöttem, hogy nem arra megyek, amerre mondja, de hát turista vagyok, belefér, csámborogjunk.

Csámborogtam. Másfél órával később, mikor visszakeveredtem a majdhogynem kiindulópontra (nem a mi utcánkban voltam, hanem kettővel odébb, ahol a Repülő Kutató könyvtárazik – két percnyire van a lakástól az átmeneti munkahelye), gondoltam, most már megkeresem tényleg azt a múzeumot. És ismét elindultam.

Csak hogy hozzávetőleges képet kapjatok arról, mit csináltam eddig a pontig: mivel a térkép északnyugati irányban mutatta nekem a múzeumot, előbb elmentem északkeletre, tettem egy nagyon cikcakkos kört, visszaértem, elindultam nyugatra. Gondoltam, előbb-utóbb átvágok jobbfelé, cikk meg cakk, majd csak ott leszek. Hehe. Nem voltam ott. Nem lehetett bevágni jobbfelé. Közben kénytelen voltam rájönni arra is, hogy elhagytam a történelmi belvárost, de végül mégiscsak eljutottam egy pontra, ahol bevághatok jobbfelé. Mindent összevéve megint tettem egy nagyon cikcakkos kört, úgyhogy aszontam, most nem viccelünk, térképet elő.

Ekkor már meglehetősen fájdogált a lábam, és kezdtem gyanítani, hogy az “itt nem lehet eltévedni” főként arról szól számomra, hogy ugyan nemigen fogok lemenni a térképről el egészen Ulmig, de ha valamit meg kell keresnem, akkor rögtön kiütközik az én tájékozódási alulfejlettségem. A helyzet már húsz évvel ezelőtt sem volt rózsás, de aztán pláne megjelent az életemben a Repülő Kutató, aki ifikorában junior nemzeti válogatott tájfutó volt, és most is képes olyanokat mondani, hogy “hm, amikor itt (tetszőleges város) utoljára jártam ’91-ben, még nem volt ennél a térnél körforgalom”. Tájékozódási szkilljeim ennélfogva teljesen elsorvadtak, maximum tereptárgyakat tudok memorizálni “itt már jártam” felkiáltással, de a térképekhez sült hülye vagyok. Mindenesetre most tényleg elővettem a térképet, profizmust mímelve előbb széthajtogattam, majd össze kicsire, hogy a megfelelő szelvényt lássam, odadugtam az orrom elé, és elindultam – most már leginkább becsületből, mert ez időben vala már délután fél öt, és ebben az időben már minden múzeum azt nézi, hogyan hajtsa ki a látogatókat, nemhogy újabbakat fogadjon.

És mentem és mentem és mentem, és végül ott voltam a 22. számú látnivalónál, ami viszont nem vala a Kepler-múzeum.

Az embernek tudnia kell, hogy mikor kell feladni. Én tudtam.

Megfordultam és elvonszoltam magam, mint vert sereg, menet közben becsámborogva egy dm-be, ahol vettem egy tubus mentolos lábnyugtató zselét, hazatotyogtam, bekentem magam, aztán csak ültem, mint a kopott gyöngy.

Aztán megnéztem a térképet.

Igen, a Kepler-múzeum a Duna mellett van. És nem a 22. számú látnivaló, hanem a 21-es.

Úgyhogy ma ismét elmentem megkeresni azt a nyavalyás Kepler-múzeumot, amikor is kiderült, hogy természetesen csak szombaton, valamint vasár- és ünnepnapokon van nyitva. Hansi, Hansi, jól kicsellóztál velem, én is magammal. Akkorra viszont már bepöccentem, ide nekem kultúrát, a napom úgyis azzal kezdődött, hogy kolbászt és savanyúkápit eszem és sört iszom egy kocsmában, ami 1146 óta folyamatosan működik, és eredetileg azért hozták létre, hogy a kőhídon átvonuló 2. vagy 3. keresztes hadjárat ne maradjon teljesen éhen meg szomjan, úgyhogy juszt is kerestem magamnak egy múzeumot.

De ez már egy másik történet.

Tegnap roppantul elszánt turistáskodással töltöttem a napomat, miközben a Repülő Kutató nevéhez híven viselkedett (na jó, nem repült, de kutatott). Mivel a tegnapelőtt esti kószáláskor sikerült memorizálnom néhány jellemző tereptárgyat, első lépésként eltotyogtam a régi városháza épületében található turistainformációs központhoz, és szereztem magamnak egy térképet, biztos, ami biztos. A Repülő Kutató ugyan megnyugtatott, hogy amíg a Duna és a vasút között maradok, nemigen tévedhetek el, de aztán elgondolkodott, és hozzátette, hogy végül is, ha véletlenül elhagyom a várost, a vasút és a Duna között maradva is eljuthatok Ulmig, én meg nem akartam kockáztatni. Egyrészt nem ismerek Ulmban senkit, másrészt meg légvonalban 170 km, délutáni sétának kicsikét hosszú.

A térképet végül nem használtam egyetlenegyszer sem, tényleg nemigen lehet eltévedni a belvárosban, mert akárhová csapong az ember, végül mindig útját állja a vasút vagy a Duna. Úgyhogy csapongtam, és közben készítettem vagy ötven fotót. Az én fotóim általában két kategóriába oszthatók, az “ezt mindenki le fogja fotózni, katt”, meg a “na ezt csak a hozzám hasonló bolondok fotózzák le, katt”. Például roppant mulatságomra ebben a városban több trachten-bolt van, mint Stájriában, úgyhogy gondosan végigfotóztam a kirakataikat. (Az egyikben egy olyan pink magassarkú hasítottbőr bakancska is volt, oldalán egy édelvájsz csattal, hogy parodontológiai kezelés nélkül is nyáladzani kezdtem. Gyorsan tovább is mentem a másik kirakathoz, ahol trachten estélyik (!) voltak kiállítva, egyik rondább, mint a másik, az megnyugtatott.)

Egy ponton a Repülő Kutató is abbahagyta a könyvtárban jegyzetelést, úgyhogy elmentünk vacsorára valókat vásárolni a magunkkal hozott alapanyagok mellé, és így végül szigetmonostori spárgát ettünk lime-szardella mártásban északi-tengeri tőkehallal, utána meg tahitótfalusi eperből készült clafoutist. Noch dazu Multi-Kulti. (Az utca, amelyben lakunk, tele van méltóságteljes századfordulós épületekkel, az egyikben egy vietnámi étterem, a másikban meg egy afrikai bolt, ahonnan eddig csak feketéket láttam kijönni, szóval biztosan nem egzotikus szuvenyíreket árulnak.)

Van abban valami végtelenül vicces, hogy csak egyetlen kulcsunk van a lakáshoz, ilyesmihez még nem volt eddigelé szerencsém. Mindenesetre ma én vagyok a Kulcsok Őre, úgyhogy nemsokára felrobbant hajamra csapom a kalapom-pom, és elsétálok további turistai útjaimra.

Az eredeti terv úgy festett, hogy tízkor indulunk, de legalább félórával korábbi időpont lesz belőle. Bizonyos előnyei annak is vannak, amikor két controlfreak világgá indul. Már mindent bepakoltunk, nekem már csak a laptop van odakint, meg még talán néhány apróság, amit majd az utolsó lakásátnézéskor bepottyantok a táskába.

Pofámon ötven faktor fénye, hajam illendő módon égnek áll, lábamon az új papucs, szívemben derű, gyerünk.

Ma is vizsgáztatok, levelezős hallgatókkal nehéz ezt másként megoldani, mint péntek este vagy szombaton tartani vizsgákat – nem minden munkaadó olyan megértő, hogy hétközben is bármikor elengedje az alkalmazottját, persze, drágám, menj csak nyugodtan vizsgázni, mi addig megcsináljuk helyetted a melódat. Kicsit zsufi volt ebből a szempontból a hét, de mostantól két hétig nix vizsga, előbb Regensburg, aztán parodontológus, szóval vagy én nem leszek jelen, vagy a szám lesz széjjelverve. Valamikor tegnapelőtt felhívtam a doktornőt, hogy mire számíthatok: átmeneti nyáladzást és hidegrázást jövendölt, aztán hetekig érzékeny fogínyt, és semmi hideg italt egy jó ideig (nem azért, mert tilos, hanem mert jajongani fogok tőle). Nyárra nem is lehet elképzelni jobbat, nemdebár. Már most citromos-mentás limonádékat, rozéfröccsöket és kézműves söröket látok magam előtt, a poharak oldalán gyöngyökben csapódik ki a nedvesség, én meg nézem nyáladzva és elkeseredetten. Optimizmus. Ha van valami, amit szeretek magamban, az az optimizmus. Meg a szerénység, persze.

Eh, mindegy, Regensburgban mindenképpen elfogyasztom a magam hideg söreit, aztán majd azokra gondolok vissza álmodozva, miközben langyos kamillateámat iszogatom. Holnap délelőtt indulunk is, héjjahó, egy hétig csak turistát játszom, amíg a Repülő Kutató kutat. Ezt egyelőre el se tudom képzelni – mi az, hogy semmi dolgozat, előadás, bírálnivaló, kiskutyafüle. Lazítani, lazítani, lazítani. Néha ez tűnik a legnehezebb feladatnak.

Holnapig viszont még van nyüzsögnivalóm épp elég: előbb piac, aztán ugyebár a vizsga, minél gyorsabban kijavítani a dolgozatokat, majd fel a jegyekkel a Neptunra. A hallgatók úgy néznek rám, amikor olyanokat mondok nekik, hogy eredmény ma este vagy eredmény holnap, mintha a Szíriuszon raktak volna össze, pedig ez is olyan nemszeretem meló, amit jobb minél hamarabb letudni. És még ha azt is tudnák, szegénykéim, hogy az én praxisomban volt olyan is, nem egyszer és nem kétszer (tulajdonképpen a kétezres évek közepétől végéig folyvást, mielőtt radikálisan lecsökkent volna a hallgatók száma), amikor két napom volt arra, hogy száz-százötven dolgozatot javítsak ki. Régi szép idők, néha egyáltalán nem értem, hogyan nem köptem ki a tüdőmet. Asszem 2008 tavasza volt a mélypont, hét tantárgy, irgalmatlan sok dolgozat, szakdolgozók, bírálatok, ráadásul épp akkor fejeztem be a disszertációmat és még egy műfordítási leadási határidőm is volt mindennek tetejébe. Na de akkor még fiatal voltam és strapabíró.

Ma csomagolnom is kéne a következő hétre – ezúttal is a szokásos matchy-matchy ruhakupac várható, kék meg zöld meg lila, és egyáltalán nem úgy fogok festeni, mint az ibolyák meg nefelejcsek, desőt. Én általában igen büszke vagyok a mikroszkopikus csomagjaimra, de ezúttal határozottan úgy érzem, kezdek elkanászodni: itt alkudozom magammal, hogy ez is befér, az is befér, arrafelé elviszi a kocsi, visszafelé elhozza a vonat, miért ne tegyük be ezt is, léccilécci.

Meh, kemény leszek és kérlelhetetlen. Harcra fel.

Kissé nyáriasabb vagyok, mint maga az időjárás, de ma tartom a zöld cipő tesztelésének második fázisát, miszerint kibírok-e benne csak így meztélláb egy egész napot. Ha nem, akkor bánatosan ugyan, de kénytelen leszek itthon hagyni.

A hajam viszont irgalmatlanul piros.

Vagy nyári. Vagy éppen őszi. Ha az időjárás-jelentést nézem, lehet itt ma még bármilyen évszak, mire végre hazakúszom kiterülni este.

Egyelőre persze még minden szép és jó (viszonylag), betettem egy mosást, elmentem péksütiért, hogy egyem, amíg és amivel van mit, aztán reggeli után elvágtattam kiszedetni a varrataimat. A fogorvosnál (hujdekicsi ez a város) találkoztam sógornőmmel, aki éppen a nagyobbik lányát vitte vizsgálatra néminemű fájós fogak miatt, úgyhogy én sokat és viszonylag hangosan beszéltem, amíg bent valakiken a fúrókkal zümmögtek, nehogy felfigyeljen rá, aztán világgá fusson a kiscsaj. Sajna mivel a sógornőm kíváncsi volt, mit keresek ott, a fő témám a parodontitisz volt, közben időnként pedagógiai célzatú megjegyzésekkel, mint például “hát ezért kell rendszeresen járni fogorvoshoz”. Remélem, ez a része is megragadt a gyermekkorúban, aki kistányérnyi szemekkel bámult, és egy játék sünit gyűrögetett stresszoldóul.

Aztán persze hazajöttem. Most teregetés van soron, majd még egy mosás behajitása, eközben levetkőzöm egyszál pendelyre, és renoválom a fejemen a pipirost, esmég kiteregetek, és aztán feltehetőleg már mehetek is vizsgáztatni. (Ahhoz természetesen visszaöltözöm.) Kissé félek attól, hogy nem a megfelelő városban kötök ki, úgyhogy szorgosan mondogatom, ma Esztergom, holnap Budapest, ne felejtsd el kinyomtatni a holnapi dolgozatokat is.

Az, hogy délután négykor mi lesz rajtam, azt még nem tudom megjósolni – mint mondtam már, az időjárás-jelentések mindenfélét mondanak összevissza, és ha figyelembe venném az összest, bikiniben mennék nagykabáttal, gumicsizmában. Ma reggel még megfelelt a tegnap kiturkált kisrózsás ruha, remélem, délután is jó lesz.

Ha nem, akkor természetesen azt is beblogolom, mert miért ne.