Minden nap más – mindennap más

Ha nem tudnánk röhögni a világon, nem lenne érdemes otthon lennünk benne, hogy Tamási Áront parafrazáljam (poetica licentia, no – pontosan tudom, hogy ő mit mondott).

Jelen pillanatban hármunk otthona egy 10,5 négyzetméteres szoba (a Bűnök Barlangja pontosan ugyanekkora, csak jelzem), az ablakon túl a Vártemplom harangozik és kakasok üvöltenek, valamint este hétkor rákezdett egy úgynevezett druzsba is. A túloldalról hálistennek nem hangzik be semmi, mert ott már dél óta keresztelő buli van. A szintetizátoros csávót Gyurikának hívják, és nagy átéléssel játssza a Best of Zámbó Jimmyt. Nyakkendőben, nyakkendőtűvel, hegyesorrú fényes cipőben, és olyan kiadós aftershave-kísérettel, hogy amikor elvonult mellettünk az udvaron bagózni, majdnem leszédültünk.

A húgom még nem érkezett meg, szóval a jövő tartogat további abszurd izgalmakat is. Röhögni necesse est.

A képminőségen majd még dolgozunk. Ez volt a legjobb, amit estefelé össze tudtam hozni a panzió udvarán.

Tecciktunni, van olyan, hogy “aktív pihenés”, meg vannak olyan napok, mint a mai.

Hazajöttem. Kábé öt perc múlva befekszem egy kád mámorító meleg vízbe, hopfüzsgővel. És hajat mosok. Hosszan.

Mint ez köztudott (ha még nem az, tessék köztudni) mink a Repülő Kutatóval igazi partiállatok és fesztiválmadarak vagyunk, úgyhogy a mai nappal ellejtünk Erdőbénye irányába, ahol a “Bor, mámor, Bénye” keretein belül én a következő három napban megiszom évi borfogyasztásom usque harmadát. Kérdezhetitek, hogy aki ennyire nem-borivó és nem-fesztiválozó, ugyan mit keres egy borfesztiválon, de a BMB-t meglepő mértékben szeretem. Kellő arányban van benne bor, kaja, zene és természet, elég kicsi és eléggé nagy területen szétszórt ahhoz, hogy ne kapjon az ember tömegiszonyt, a környék befogadókapacitását tekintve nem is igen van hová növekednie, és eléggé messze van ahhoz, hogy a népek eleve céllal menjenek oda, ne csak kiugrani délutánra egy kakasos nyalókáért (melynek implikációiról szentendreiként elég sok tapasztalatot szerez az ember, mert ez a város vagy üres, vagy túlzsúfolt, középút nincs). Attól persze lehet, hogy éppen idénre nő túl a tűréshatáromon, de meglátjuk.

Mindenesetre tavalyhoz hasonlatosan idén is elfogyott áprilisra az összes szálláshely, úgyhogy tavalyhoz hasonlatosan ezúttal is sátorral megyünk. A kemping a focipálya mellé van kijelölve a falu közepén, ami azt jelenti, hogy nem kell azon spekulálni, hogyan jut haza az ember beborozva éjfélkor a harmadik faluban lévő szállására, és akár négykézláb is haza lehet kúszni a Magashegyi Underground koncertről. Tavalyhoz képest annyi változást tudunk felmutatni, hogy három nap polifoam után közöltem, öreg vagyok én már ehhez, így idén vettünk egy felfújható matracot, ami 42 centi magas. Tegnapelőtt este tesztelésképpen némi gimnasztika és káromkodás közepette felhúztuk a sátrat, beleillesztettük a matracot, majd felfújtuk, haddlám, belefér-e, meg milyen lesz ez majd nekünk. Jelentem, nekünk, ajjj, nagyon jó lesz. Viszek lepedőt, párnát és paplant is. Mint mondtam, öreg vagyok én már a polifoamhoz, de még a hálózsákhoz is.

A Repülő Kutató persze most még lábjegyzeteket gyárt valami tanulmányba, úgyhogy én a Bűnök Barlangjában próbálom visszafogni magam, ne akarjak összeütni két óra alatt egy komplett útiruhatárat. Nyilván épp annyi szükségem lenne rá, mint a Szaharának egy kis plusz homokra, de hát nem is azért csinálnám, mert muszáj. (Mármint ha eltekintünk a viszkető ujjaktól és a sok szép anyagtól, ami szemrehányón pislog felém.)

Mivel két hónapja nem varrtam semmit, és ez nem maradhatott ennyiben, mégiscsak összeütöttem magamnak egy új ruhát a megszokott recept szerint. Hiába, no, van akinek az igényes szalonmunka meg a kísérletezés a kenyere, és van akinek a másfél órás ruhák (szabással együtt), de az lehetőleg olyan anyagból, ami kiüti az ember szömit.

A mellettem látható szatyor nem a ridikülöm, hanem a(z egyik) kajás tartály, amit magunkkal viszünk, de olyan szépen passzol a ruhámhoz, hogy nem hagyhattam ki.

Amit szintén nem hagyhattam ki: egy akkora nyakkivágás hátul, amiben nemcsak a hóka hátam, de a tetoválásom is látszik. Jah, én tényleg egy partiállat vagyok.

A bátorság mindig elnyeri jutalmát. Mármint a mesékben. A valóság kissé másként fest. Én például tegnap, miután kábé öt perc alatt végeztem a jegyvásárlással,* bevágódtam fejjel előre egy BioHairbe** hajat vágatni. Kíváncsiak és türelmetlenek már most lepörgethetnek az oldal aljára, hogy megnézzék a végeredményt.

Igen, tudom, ez sokatok számára maga a rettenet lehet, tökidegen akárkik rontanak neki csattogó ollókkal az ember hajának, sehol az a bizalmi viszony, ami egy állandó fodrásszal fennáll, és technikailag nem várhatod el azt sem, hogy minden apró dilidet tudomásul vegyék. Mindent összevéve viszont ez engem nem zavar. Lássuk be: tökmindegy, ki a fodrászod, utólag senki sem ragaszthatja vissza az átabotában lenyírt hajat – de hát nyugi, az úgyis kinő tök magától. Summa summárum, ha nincs időm-türelmem-satöbbim megkeresni a szemközti nagy piros házban Líviát, akinek a lánya érdeklődik a kísérletek iránt, és a múltkor befőttesüvegekben kristályokat nevelgettek, akkor marad a BioHair. (Líviát nem csak úgy hasraütésből mondtam, létező személy, ő az én mondhatni állandó fodrászom, már ha alkalmazható ez a jelző olyasvalakire, akihez évi egyszer, max. kétszer berontok hajat vágatni. Az viszont mindig strapa. Először is, telefonálni kell. A telefon az én kriptonitom, ha eddig nem mondtam volna. Másrészt meg sose tudni, mikor ér rá ő, mikor érek rá én, összeegyeztethető-e ez a kettő, satöbbi. Amikor én hajat akarok vágatni, azt mindig azonnal akarom, nem két hét múlva.)

Az ismert körülmények nyomására ezúttal is inkább bevágtattam egy BioHairbe, van-e éppen szabad fodrászuk, mire ők, hogy naná, mit szeretnék? Mondok, mosás, igazítás, szárítás, ez a haj így nekem elég jó, csak a törött végeket kéne kicsit megcsipkedni, meg valami rendszert teremteni benne, mert ez most már úgy fest, mint PomPom és egy puli szerelemgyermeke. Ebben a pillanatban elém perdült jövendő fodrászom, egy medveméretű szakállas fiatalember vállig tetovált karokkal és olyan frizurával, amit pompadournak hívnak, mire bennem hirtelen röfögni kezdett egy bátor vaddisznó, és amikor megkérdezte, konkrétan mit szeretnék, aszontam, eh, ma van a vizsgaidőszak utolsó napja, innentől két hónapig úgyis olyan hajat hordok, amire csak kedvem szottyan, tudod mit, csinálj vele, amit akarsz.

Van Az üvegburában egy jelenet, amikor Esther Greenwood úgy dönt, juszt is elveszti a szüzességét, mindegy kivel, és levelezésbe kezd az egyik potenciális jelölttel, aki olyanokat írogat neki, hogy kedveli a humorát, meg a húgára emlékezteti, és akkor Esther napnál világosabban realizálja, hogy nem lesz ebből semmi. Na, nekem az volt tegnap az Esther Greenwood-pillanatom, amikor a tetovált medve csak úgy hirtelen kijelentette, hogy tökre tetszik neki a hajam formája meg színe meg ahogy hozzám passzol, és én napnál világosabban realizáltam, hogy ajaj, nagyjából ugyanazzal a fejjel megyek majd ki az ajtón, amivel bejöttem, épp csak meg lesz igazítva meg beszárítva. És így is lett.

Asszem én most már így maradok in aeternum. Pedig ezúttal tényleg meglett volna a lehetőség, hogy nekem is rárittyentsenek a fejemre valami extrát, például egy pompadourt.

Mivel szombat van, nyilvánvalóan a piac felé igyekszünk az esőben. (Siralmas banda vagyunk, az e heti hajszában elfogyott a házból minden zöldség és tej, de még a macskák szárazpapija is, tegnap este és ma reggel is kis büdös cicapástétomot voltak kénytelenek enni. Meg is ették mind. Szárazeledelben tanúsított kényes ízlésüket a legolcsóbb büdös pástétomocskák iránti vonzalmuk kompenzálja, hogy szépen mondjam.) Ennélfogva most nézzétek meg a hajam yol, mert a légköri nedvesség így is, úgy is bedauerol, úgyhogy holnapra megint PomPom és egy puli szerelemgyermeke várható, épp csak megtrimmelve egy kicit.

* Jelzem, a menetjegyirodán meglepődve hallgatták, hogy az Elvira használhatatlan, és én hiába próbáltam bármiféle komfortfokozatú és árú jegyet venni rajta, mindenre azt mondta, hogy elfogyott. (Hát ezért voltam én tegnap piszok ideges, mert ugyan irreálisnak látszott a dolog, de mi van, ha mégse Elvirával van gond, hanem tényleg elfogyott minden. Nem lehet semmit se kizárni ebben az élet nevű disznóólban.) Nos, legalább megnyugodhattunk, hogy a MÁV átlátható és kristálytiszta utasellátási rendszerében a belső kommunikáció zökkenőmentesen hiányzik.

** Disclaimer, miként ez az őtözködős blogokon szokás: nem fizetnek nekem a reklámért.

Nem mondhatnám, hogy a tegnapi nap tanári létezésem legvidámabb napja vala. Ebben az intézményben (a diákok legendáriuma szerint) utoljára 1994-ben húztak meg valakit államvizsgán – egészen tegnapig. A bizottság roppant sok vívódik-töpreng-vívódik-töpreng mentén döntött, és nyilván nem érezte magát ettől jól senki, de hát mégis, az elégtelenre teljesített tételen (“A magyar nyelv finnugorsága stb. stb.”) nem nagyon volt mit hímezni. Mikor hazajöttem, ráböktem a Repülő Kutatóra (történész, aktuális szűkebb szakterülete a két világháború közötti kákáeurópa nacionalista diskurzusai, utoljára talán középiskolában, de maximum egyetem első évén tanítottak neki finnugrokat), és mondám neki, soroljon fel nekem néhány rokon nyelvet. Mivel tegnap egész nap tanulmányt írt, kellett neki két pislogásnyi idő, hogy bebútoljon, de aztán kinyitotta a száját, és elkezdte mondani szép folyamatosan, hogy: “karjalai, finn, lív, vót, vepsze, észt, hantimanysi, vogulosztják”, és még mondta volna egy ideig, de leállítottam azzal, hogy oké, már most is bentebb van, mint a vizsgázó.

Az persze, hogy a Repülő Kutató tud valamit csak úgy két pislogás után, sajnos nem bizonyíték semmire, ez a pofa mindent tud, egyszer teljesen felháborodott azon, hogy a “Legyen ön is milliomos!”-ban tévesen adták meg Barbarossa Frigyes születési vagy halálozási évszámát, fene se emlékszik már. Emellett persze még okos is, mint a nap, úgyhogy közös életünk korai szakaszában ez nyomasztott is engem némiképp, mert nincs annál kiábrándítóbb, mint amikor kívánsz valamit, oszt tényleg megkapod, én pedig kamaszkorom gőgjében azon siránkoztam anno, sose találok olyan férfit, aki okosabb nálam, butább meg nem kell. Azóta persze már öreg vagyok és iszonyú tapasztalt (khm), és tisztában vagyok azzal, hogy a kognitív képességeken kívül is van világ, én például kreatív is vagyok meg vicces meg ezer egyéb izé. (Rossz pillanataimban persze ezt úgy szoktam leírni, hogy sokoldalú vagyok ugyan, de mindegyik oldalam lapos, kivéve a hátülsőt, mert az akkora, mint egy ól.) Amit mégmindig és mármegint irigyelni tudok tőle, az a végtelen elszántság, amivel leül az íróasztalához, aztán méla kussban megtermel egy nap alatt negyvenezer leütést, mert nálam húsz a maximum, és az is vonyítva és nyivácskolva, miközben az idő felében másvalamin jár az eszem.

Ma reggel is nyivácskoltam és vonyítottam és nemhaladtamsemmit, mert ezúttal is másvalamiken járt az eszem, és most nincs is időm tovább folytatni, mert mennem kell vizsgáztatni meg vonatjegyet venni. Az Elvira már megint nem mozdítja a füle botját se a kéréseimre, úgyhogy kifejezetten ketyegek az idegességtől, és rohadtul nincs kedvem kimászni ebbe a dögmelegbe.

Újabb államvizsganap, idénre szerencsére az utolsó, de még holnap is utóvizsgáztatok a nagy székesfőfaluban benne, szóval tényleg végső cseppig kifacsarok ebből a vizsgaidőszakból mindent, ami lehetséges, muhaha.

A mai nap áutfitje egyébként jellemzően olyasmi, aminek én nagy reményekkel vágtam neki – hé, már hétfőn ki lett készítve, ha nem lenne majd később a nagy rohanásban idő meg enerzsia ruhákkal foglalkozni. (Nem is volt.) Ehhez képest az elmúlt másfél órában, amióta ébren vagyok, volt már tűző napfény, derű, ború, szél meg eső is, úgyhogy tényleg lövésem sincs, megfagyok, megfövök vagy szétázok-e estéig. Ráadásul ennek a nagy időjárásbeli diverzitásnak az eredményeként inkább mellőzöm az úgyszintén kikészített piros szalmakalapot, egészen megfelelő színű hajkendőm viszont nincs, skandalum.

Viszont van megfelelő színű ernyőm, bebebe.

Megjegyzem, ezn a képen úgy festek, mintha ebben a táskában lenne a világ súlya, amit nekem cipelnem kell duci karjaimban. Hááát, alig mellé. Viszem magammal a laptopot is, hogy a buszon oda meg vissza tovább gyámbásszam azt a nyavalyás kéziratot.

Arról már folytattam egyszer némi töprengést ezeken a tájakon, hogy a Sátánnak lehet-é több segglyuka is egyidejűleg, mert ha az egyik barátnőm időnként úgy gondolja, hogy ő ott lakik, és időnként én is úgy gondolom, hogy ott lakom, de két különböző városban lakunk*, akkor ő Setét Felségének anyja igen sokat káromkodhatott, amíg pelenkázta.

Most meg garantáltan csuklik is. Merthogy ebben a kéjhömpöly művészvárosban most három napig nincs gáz. Egen, az, amelyik bemegy a kazánba és meleg vizet csinál, meg amivel a tűzhely működik. Nyilván erre lehet olyan ellenvetést tenni, hogy bezzeg nagyanyáink kútból húzták a vizet, és két mérföldet gyalogoltak hóban-sárban a munkahelyükig. Nos, ez speciel az én nagyanyámra tényleg igaz is volt, de azt azért hozzátenném, hogy mindezt kirúzsozva tette és tűsarkú hegyesorrú cipőkben, szóval bánjunk csínján a sztereotípiákkal.

Amiért viszont végképp kijárna valakinek egy máriás pofon, az az a tény, hogy a nincsgáz-helyzetről csak kerülő utakon értesültünk, mert a városi honlapon nincs értesítés, a Főgáz-honlapon nincs értesítés, ki sincs plakátolva, postaládába sincs dobálva. Nix hivatalos információ. Az indoklás pedig? Nincs lehetőségük megoldani, hogy minden fogyasztót értesítsenek. (Ezt is csak azért tudjuk, mert az anyósom szívós és balhéra kész, ráadásul a telefonálás se gyengesége.) Hát azt a leborult szivarvégit, akkor hogy a lótúróba van lehetőségük megoldani, hogy minden gázórát leolvastassanak, és seperc alatt le is vágják a vezetékről, ha nem fizetted be a számlát, he?

Mindebből kifolyólag tegnap este kellett hajat mosnom, amíg még volt meleg víz, ettől éjjel felrobbant a hajam, és én megpróbáltam reggel minden lehetséges eszközzel megszelídíteni, úgyhogy most a szokásosnál is hülyébben festő fejjel megyek államvizsgáztatni. (Fodrászhoz is el kéne menni már.) Mára ráadásul 37 fokot és extrém UVB-sugárzást jövendölnek, bár ha a nap túlnyomó részét egy északnyugatra néző teremben kell végigkuksolni, ahol folyamatosan megy a légkondi, nagyrészt túlélhető a dolog. Az is igaz viszont, hogy ahányszor elhagyja az ember azt az inkriminált termet, rögtön úgy érzi, hogy mindjárt elájul, és legurul a lépcsőn.

Kakukk, de szép a nyár.

* Hívjuk az egyszerűség kedvéért városnak “túlpuffadt alvófalu” helyett. A barátnőm lakhelye legalább nem váltja ki az “óóóó, de hát az gyönyörű, milyen fantasztikus lehet ott élni” lelkendezéseket olyanoktól, akik sose mentek még végig este hatkor novemberben a kihaltságtól kongó főtéren, ahol minden esélyed megvan arra, hogy kificamítsd a bokádat.