Minden nap más – mindennap más

Nekem mára kéremszépen teljesen más terveim valának eská-bejegyzés ügyében, de a világ összefogott kettészakítni lángom, hogy a csákováci rosseb meg az útszélen bicikliző bádogKrisztus leborult szivarvége. (Tudok én még ennél sokkal csúnyábbakat is, de ezt a blogot időnként kiskorúak is olvassák, úgyhogy csak csínján a népi motívumokkal).

Eredetileg egy új szabásminta tesztelésébe akartam kezdeni (még pontosabban egy húszéves szabásmintát akartam végre kipróbálni), de a Burdák összefogtak ellenem mind a százhúszan, és ha nem lennék a legrosszabb fajtájú hörcsögöcske, ki is hajintanám most legalább felüket, de akkor még kevesebb esélyem lenne megtalálni azt a rühes szabásmintát, bár lenne az egyik szeme üvegből, a másik meg rongyból, hogy legyen mivel törölgesse. Egészen pontosan tudtam, melyik Burdában van, és száztizedik találatra ki is húztam pontosan azt a Burdát a polcról, de a szabásminta persze nem volt benne, hogy lenne neki három vége, mint a némöt kalapnak.

Nna. Akkor most jobb híján kenyérfotókat kaptok, ne érje szó a ház elejét. Kevesebbet, mint amennyit szeptember eleje óta produkáltam, de nyilván az én életem nem úgy fest, mint egy kajabloggeré, aki valószínűleg egyik kezében fényzőgéppel, a másikban meg hosszú nyelű fakanállal áll a kész izé fölött, és aki bele akar zabálni, annak rásóz a mancsára. Nálunk nem ilyen eccerű. Átlagban heti kétszer sütök, de mire eljutnék odáig, hogy lefotózzam az eredményt meg a fényviszonyok is megfelelőek hozzá meg minden anyámkínja, általában nincs belőle más, mint egy kupac morzsa meg egy bánatos csücsök. Úgyhogy most ennyit tudok bemutatni, shit happens. (A receptekért Limara a felelős, mint általában.)

Ez itt egy ún. zürichi kenyér.

Ez meg a perverziók egyik legszebbike, egy savanyúkáposztás, fazékban sült kenyér.

Most pedig visszamegyek megkeresni azt a ragyaverte szabásmintát.

Tegnap hazaérkezett a Repülő Kutató is Bécsből, én még prezentáltam neki a CrockPotban illatozó “hívjuk-talán-mediterrán-egytálnak” gezemicét meg a frissen sült zürichi kenyeret, aztán huss, elrobogtam kocsmázni a barátnőimmel. Ez utóbbi olyan jól sikerült, hogy nem értem el az utolsó buszt sem, ehelyett felkepesztettem a HÉVre és hazajöttem ide a senkiföldjére, ahol háromnegyed tizenegykor a legkihaltabb város fogadott, amit csak el lehet képzelni. (Ez egyébként annyira nem nagy kunszt, novemberben ebben a városban már este fél nyolckor is minden előkészület nélkül le lehetne forgatni egy zombi-apokalipszis utáni csend jeleneteit.) Olyan szép kihalt éccaka volt, én meg még teljesen ébren, hát taxi helyett inkább hazakopogtam a sarkaimon, másfél kilométer, bagatell. A bécsi lábfájás mostanra már nyom nélkül elmúlt, talán mert amióta itthon vagyok, nem kutyagolok annyit, mint egy gyaloglóverseny résztvevője. Ja, összeszámoltuk: két nap alatt tizenkilenc kilométert kószáltunk összevissza, és én ehhez tényleg nem voltam ezúttal formában.

A mai nap is egy kicsit olyanforma gezemice lesz, mint ami a CrockPotban ül, és van benne marhalábszár, paradicsom, hagyma, fokhagyma, gyömbér, csicseriborsó, datolya meg sárgabarack, sőt még ezeknél is több hozzávaló. Kicsi bevásárlás (a kávé tragikusan elfogyott), kicsi rendezgetés, kicsi maszogás a Bűnök Barlangjában. Még mindig vakációm van, és teszek is róla, hogy az legyen.

Ma hazamegyek, mert nem lehet a végtelenségig Bécsben bulizni. A Repülő Kutató holnaptól okosembert fog játszani a konferenciáján, én meg macskaszittert otthon a kanapémon, és így helyreáll a világ rendje. A világ amúgy tényleg háklis lehet a maga rendjére, most is ott dörömböl az ajtómon meg a levelesládámon, és türelmetenül köszörülgeti a torkát. Hell yeah, szakdolgozókkal meg a kovásszal kell foglalkoznom, takarítani meg konferencia-előadást írni, így hát négy nap után máris vége a vidám vakációzásnak, bár persze megpróbálok majd minél többet kihozni a hét további részéből is.

Sajnos tényleg ideje elhagyni Bécset, mert mostanra iszonyú módon térdig kopott a lábam. Öreg vagyok meg edzetlen meg nemtommi. Két roppant kényelmes cipőt hoztam magammal, és így is tegnap estére már csak sántikálni tudtam. Mind a két talpam úgy fáj, hogy azon már csak röhögni lehet, ezenfelül meg éjjel pusztán csak a móka kedvéért belerúgtam jobbal a vécéről jövet az ágylábba, szóval még fokoztam is az élvezeteket.

Mivel pedig a fényképezőgép akkuja is lemerült, nem tudok ma sem képet adni magamról, de nesztek, itt van tegnapelőttről egy.

Du., 16:12: Ach, dicsőség és halleluja, hazaértem.

Bécsi napjaink az elvárható mederben folynak, annyit gyaloglok, mint egy ló, a program pedig igazán színes: tegnap ambulancia, ma diliház, holnap temető. Ne tessék berosálni, az ambulancia a Stiegl Ambulanz nevű etető-itató volt az orvosegyetemen belül, ahová csak úgy odakeveredtünk, a diliház az Otto Wagner Spital, ahová azért vonultunk ki, hogy a templomot megnézzük fent a dombon, a temető pedig a szecessziós síremlékek vizionálásáról fog szólni, nem másról. Mindemellett azért ma kiborultam kissé a templom után, ott álltunk egy hétszáz épületből álló monstre idegszanatórium meg miegymás közepén, az adott pillanatban meg ráadásul konkrétan a 15-ös és 17-es pavilon között, ahol egy tábla arról mesélt, hogy ebben a két szép szecessziós épületben a második világháborúban a bekerült gyerekek nagyrészt, hátizé. Az Otto Wagner Spitalban akkoriban mindenféle náci eutanázia-programok zajlottak, meg amúgy is ebben a spitálban volt, hogy Dr. Asperger az autizmus spektrum zavaros gyerekeket vizsgálta nem kizárólag non-invazív módszerekkel, úgyhogy én ki akartam menni onnan, de most azonnal. Ott gyerekeket öltek. Akármilyen régen volt, akkor is.

Egyébként, brutális fáradtságomat meg azt leszámítva, hogy a tegnapi hét és fél kilométer csámborgás öt és feledik kilométerénél elkezdtem menstruálni, de mint kurvaélet, minden szép és jó. A hotel, ahol lakunk, a viccesnél is viccesebb, négycsillagos luxus mindenféle tradíszijóval, mindezt a legmodernebb technikával vegyítve. Például van a szobában egy okostelefon csak úgy, úgy hívják, hogy Handy, és Handy elmegy velünk mindenhová Bécsben, ahová mi csak el akarunk menni, közben pedig hajlandó fotózni meg azt mutogatni, hogy éppen hol vagyunk és mi van a közelben látnivaló. Abban a szárnyban, ahol minket esz a fene, pusztán csak a móka kedvéért valahol az art nouveau és az art déco között van srévizavi a berendezés stílusa, minden tele van aranyozással, a fürdőben aranyszövetre fröccsöntött gyantából van a mosdó, az ágy háttámlája szintén aranyszínű, és közben még a szekrényben is van külön világítás meg a szobában kapszulás kávéfőző. Szinte bizarr. Van, ami nemcsak szinte, hanem egészen az, a földszinten például Klimt A csókja van megszoborva az egyik fordulóban, na az aztán tényleg.

Ha igényelitek, tartok majd bemutatót a hotelből is, most egyelőre csak azt szerettem volna mondani, hogy megvagyok, és reggel kilenckor, mielőtt térdig kopott volna a lábam, így festettem:

U.i. : A RK elolvasta a bejegyzést, aztán szólt, hogy azt kifelejtettem, Handyvel telefonálni is lehet ingyé. Ezt nyilván már tegnap is mondta nekem, de amennyit én telefonálok, hát kérem, nem csoda, hogy ezt elfelejtettem.