újracucc kategória bejegyzései

Koffein, kötelességtudat és kétségbeesés, ezek az én motorjaim, bébi. Tegnap ugyebár négykor kellett kivágtáznom az ajtón, hát azt speciel még el sem mertem árulni nektek, hogy mindehhez, bajnnng, fél kettőkor ébredtem fel, pedig csak (csak!!) háromra volt beállítva az ébresztő. És este, bár a sors különleges kegyének köszönhetően már fél tízre itthon voltam (ha még öt perccel többet késik a Zengő IC, és nem érkeznek pöccre a metrók, csak az egy órával későbbi buszt értem volna el), de így sem tudtam elaludni tizenegyig.

A konferencia a szokásos mennyiségű abszurditást és mókakacagást hozta, amire számítani lehetett, a szervezőknek már reggel a fülén jött ki a kávé, a plenáris előadást pedig egy lengyel nő tartotta németül azzal a címmel, hogy “Das deutsch-polnische Forum als Instrument der bilateralen Verständigung (1976-1997)”. Tippjeim szerint arról szólt, hogy a német-lengyel Fórum-sorozat, amiből volt ebben a húsz tárgyalt évben vagy tíz darab, hogyan vált a kétoldalú megértés eszközévé, de a cím lehetséges értelmét is csak a negyvenöt percen át potyogó diákból raktam össze úgy-ahogy, én ugyanis nem értek németül. Naivitásomban azt feltételeztem, lesz valami felirat vagy efféle, de nem volt semmi. Úgy báloztam ülve abban a röhejesen festő teremben, mint kolleganőm Prücsök, mielőtt elcsavarta volna a futár fejét, még a horgolásom is elővettem kínomban, ott gyártottam a marokkói szíveket kazalba, és közben néha megpróbáltam inteligencsen nézni. Na most, ha ezt eddig esetleg nem említettem volna, ez egy pedagógiai konferencia volt, szóval hogy miafrancot kerestek benne a német-lengyel tárgyalások, fel nem foghatom. Miként azt sem, hogy ha egy konferencián (mint a megnyitóban elhangzott) van 167 előadó, hol a nyimnyámban van az a százharminc, aki be se dugta a képit a plenáris előadásra, és akiknek talán még csak nem is négykor kellett volna kivágtatnia az ajtón. És akik közül kábé száz biztosan jobban ért nálam németül, na nem mintha az olyan nagy teljesítmény lenne.

A szekcióm amúgy igen kollegiális volt – mindig az, amikor óvodákról esik szó. Hacsak nem módszertani kérdéseket tárgyalnak éppeg (arra lényegesen nagyobb a kereslet), általában jobb híján egyszerűen csak összecsapkodják mindazokat a népeket egy és ugyanazon szekcióba, akiknek az absztraktjában ott van az, hogy óvoda, aztán agyő. Ezúttal is két történeti meg egy attitűdvizsgálat volt összecsapkodva. Meg én. Arról, hogy milyen képet képeznek magukban mások az én nagy pofámról, valószínűleg igen szépen árulkodik az, hogy az egyik előadó, akivel még csak két és fél hónapja tengünk együtt a doktorin, örömét fejezte ki, amiért előttem van, mert utánam aztán nehéz. Hm. Na mindenesetre ott ültünk keveskén, én voltam az utolsó előadó, és úgy nyúlt az egész elfele, mint a rétes. Egy adott ponton az egyik kollegina hátrafordult, és aszondá az órájára mutatva, hogy “te már biztos lelőtted volna”, ami igen szép képet ad arról is, milyen emlékezetesen sárkány néni vagyok én akkor, amikor rám osztja a végzet a szekció levezető elnökének feladatát. Ezúttal viszont nem én voltam az, úgyhogy csak üldögéltem tovább angyali derűvel, mert abban, hogy csupán tíz perc jut nekem elhadarni a mondókámat, akkora praxisom van, mint a Bazilika. És valóban, ezúttal is csak tizenkét perc jutott, úgy mentem végig az egészen, mint fos a libán, a közönség pedig megpendült módon kérdéseket akart felém irányozni (addig nemigen volt nekik erre nagy affinitásuk), de hát már ott toporgott a következő szekció, úgyhogy a kérdések egy részére csak úgy tudtam válaszolni, hogy közben bezúdult az ajtón a nőnevelés, és elkezdtek pendrájvokat installálni. Egy kósza pillanatban felrémlett előttem, hogy a komplex vizsgán valószínűleg a teljes bizottság le fog fordulni a székről, amikor én berobogok, és lelkesen aszondom, “jaj de jó, végre ezegyszer végig elmondhatom, mit akarok csinálni, hoztak hideg ételt meg hálózsákot?”.

Hát ez volt tegnap, ma pedig végre lett volna nekem arra lehetőség, hogy kialudjam magam, de egy nagy bides frászt, ötkor már megint bajnng. Legalább nem kettőkor volt, no, ne legyünk telhetetlenek.Tápláltam a macskákat, akik már aggódtak, hol a kaja, behajintottam egy mosást, aztán magamat is behajintottam hajmosóba, és ha már úgyis ott voltam a felpuhult körmeimmel, manikűröztem, majd kipingáltam a körmöm agyrohasztó ciklámenszínűre, hadd legyen, ami majd du. ébren tartja a diákokat. Engem még egyelőre ébren tart a pörgés meg a koffein, és nagyon remélem, hogy ezek kitartanak holnap estig, mert holnap is hatkor kell indulnom, és előbb-utóbb elfogy az a hisztérikus enerzsia, amivel az életemen döngetek végig éppen.

Mindeközben persze továbbra is marha hideg van, ami igen kevéssé tölt el lelkesedéssel, és én már csak röhögni tudok azon, amint a cikcakkruhákat elpakolom, visszaveszem, megint elpakolom majd megint visszaveszem. De hát fázom, no.

És igen, kétségtelenül látszik rajtam némi mániás elszántság.

Ebből, ha egy kicsit is kegyes hozzám a zuniverzum, nem csinálunk trendet. Ma speciel négykor(!) megyek ki az ajtón, és késő este lesz, mire hazaérek. Hatkor indul a vonatom Kelenföldről Pécsre, ötkor indul vissza, közte meg konferencia, és mire háromkor eljutok oda, hogy megtartsam az előadásom, élőhúsnak kimérve sem leszek jó a lómészárszékben.

Természetesen nem volt más megoldás. Tegnap későig tanítottam Esztergomban, holnap megint tanítok ugyanott (hálistennek csak déltől), úgyhogy esélyem sem volt Pécsett éjszakázni, és hozzávetőleges-fitten jelenni meg a tudomány főlegvárában. Valószínűleg rekordot fogok beállítani “a legrosszabb előadás, amit valaha tartottam” kategóriában, pláne hogy még a ppt-m sincs kész, a Pécs felé döcögő vonaton fogom összedobni. Ilyenre sem volt még példa. Tényleg.

A mai konzervem viszont kész van. Mondanám, hogy én is kész vagyok, de még péntek estig hajtania kell valaminek (koffein meg kötelességtudat, az lesz). Amúgy természetesen pénteken is hatkor indulok, hogy aztán estig tancsikázzak, de a péntek az még olyan messze van, mint Makótól Jeruzsálem, és előbb a mai napot kell túlélni valahogy.

Ma reggel négykor ébresztett fel a bűntudat, hogy még mindig nem vagyok kész a nyüves elküldendő/beadandó dolgozattal, ami eredetileg egy tanulmányocska akart lenni, de aztán, mint nyárigumis kocsi a jeges úton, srévizavi elcsúszott, sihúúúú, és végül a jövendő disszertációm 2.1.5.4. alfejezetének eleje lett belőle. Hozzávetőleg. Nekiláthattam volna, hogy teljesen különálló tanulmányt pofozzak belőle, de aztán úgyis vissza kellett volna pofoznom fejezetkezdetnek, hát akkor meg minek dolgozzak rajta potyára. A jegyet a témavezetőmnek kell adnia, neki pedig írtam egy captatio benevolentiae-t a levélbe, melyben magyarázom a bizonyítványomat. (Azt nem írtam meg neki, hogy amúgy leszarom, hányast kapok rá, csak görbüljön. Azt csak gondoltam magamban.)  Úgyhogy nyolckor az Úr (és témavezetőm) kegyelmébe ajánlottam szegény irományt, majd rácsaptam a “küldés” gombra. A Repülő Kutató, aki éppen a cipőjét pucolta, lévén éppen komplex doktori vizsgára hivatalos (naná, hogy az asztal túlsó oldalán ahhoz képest, ahol nekem kell majd pocolnom valamikor júniusban), azt a megjegyzést tette, hogy hmmm, 2.1.5.4., mintha, hmmm, nem lenne túl szisztematikus a munkafolyamatom. Erre én azzal paríroztam, hogy szisztematikus vagy sem, én bizony már megírtam ugyanilyen bakugrásokkal egy disszertációt, oszt még most is hivatkozzák, úgyhogy nem lehetett teljesen reménytelen alkotás.

Mint látható, továbbra is az önszétforgácsolás nagymestere vagyok, és ezt már valószínűleg ki se fogom nőni. Úgyhogy most ennek megfelelően elmegyek levelezősöket oktatni.

Szent György napja van, esik az eső, és én fázom. Ez így összességében a gyermekkoromat juttatja eszembe. Gyermekkoromban viszont én még nem ismertem a finom meleg poláranyag csodáját, igaz, a human capital elméletét sem ismertem, márpedig úgy fest, a mai napomnak mindkettő igen szerves részét fogja képezni. Úúúgy van, ma tanulmányt írok. Jól bebónyálva.

Mivel már megegyeztünk arról, hogy én a fölös és haszontalan tudás két lábon járó kincsestára vagyok, most azt mesélném el netek, hogy a mai napon fogott békáknak állítólag csodás ereje van, aszú állapotukban porítva rendkívül hatásos összetevői a szerelmi bájitaloknak. Úgyhogy ezúton hívnám fel a figyelmeteket arra is, Szent Iván napján ne igyatok bele csak úgy bármibe, amivel kedvesen megkínálnak, mert lehet, hogy áprilisban még brekegett.

A ma reggeli öltözködés azzal kezdődött, hogy “na lássuk, mit kéne mosóba küldeni, annak nem árt a pacsulizás”. Előrelátásom korán meghozta gyümölcsét, már most is büdös vagyok, pedig még csak egyvalaki öntözött meg, de az legalább Krasznaja Moszkvával. Ezek után jöhet a Repülő Kutató meg a többi családtag akármivel, a helyzet csak eszkalálódni fog.

A vízbevető hétfőről vallott igen magvas véleményem nem változott semmit azóta, hogy ezt a blogot írom. Ha kíváncsiak vagytok rá, keressétek vissza, morgok róla minden évben épp eleget.

Ma speciel háromkor ébredtem (futon, zip-fájl, tangóharmonika), kis rásegítéssel (Poci is ott volt a lábamnál mázsás seggével és minden megátalkodottságával, tehát én tényleg 120 centi hosszúra voltam összenyomva). Ha ez így megy tovább, kinyitom hevergélő verzióra azt a nyüves futont. Három változata van, üldögélő, hevergélő meg alukáló változat, a hevergélő már egészen jól szuperálna akkor is, ha megint elalszom rajta, és valahol fel akar kepeszteni rám egy mázsás seggű macska.

Mivel nem volt jobb ötletem, és írjuk ezt a korai óra rovására, felkeltem, és elkezdtem mélán élesztőt dögöleszteni meg más szabadprogramok. Úgyhogy hétre kész volt a sáfrányos kalács, a (vajon hogyan hívják ezt magyarul) hot cross buns, de még egy kisadag eperbefőtt-féleség is. Nem tudom, ti mennyire vagytok bevállalósak, de én ezt csináltam meg, és rendkívül nyamnyam. (Retrospektíve viszont lehet, hogy megálltam volna a portói és a balzsamecet hozzáadása előtt, akkor nekem még sokkal inkább nyamnyam volt, de hát tulajdonképpen a Repülő Kutatónak csináltam, ő meg így elégedettebb volt vele. De gustibus, a többit tudjátok.)

Mindenesetre összes küzdelmeinkkel és gondjainkkal (tegnap a keménytojás-főzés sikerült igen kalandosra, zengett tőle a ház is, a macskák meg úgy nézegettek minket, amint éppen lila fejjel visítunk, mintha Wimbledonban lettek volna, szerva itt, szerva ott), ezt sikerült összerakni a mai villásreggelire:

Voltunk már jobbak is, no.

Én is voltam már jobb, bár ma megpróbáltam tavasziasra venni a figurát, új cakkruha (igen, az, ami nem cik meg cakk, hanem csak cakk), zöldek meg kékek meg még mi nem, de hát három óta fent búgócsigázom, és egyáltalán nem lennék meglepve, ha egyszer csak hirtelen elnyomna az álom.

De előbb még kinyitom hevergélős fokozatra a futont.

Asszem ez mintaszerűen rossz kép lett, lábak természetes állásban, és a szemikám se látszik, de már itt hagyom. Éppen Celofánra mosolygok ugyanis, aki átmenetileg felébredt a Repülő Kutató ágyán, és a fotó pillantában lényegében azt kérdezi tőlem, mikor húzol már innen a sunyiba, hogy tovább alhassak.

Tudom, részletes beszámolót vártok (vagy nem) a hétfőkedd történéseiről, de én innentű tanulmányt írok, mert most már tényleg holnap van a leadási határidő, és roppantul lelkesítő adatokat találtam arról, többek között mit fordított le Kossuth a dutyiban. Úgyhogy most meló van.

Még mindig a napot lopom és istentelenkedem, mert a tegnapi alatt sem fejeztem be egészen a párnahuzatokat, ehelyett szakdolgozókkal mókáztam, majd egy ábrándos pillanatban újraterveztem Filoméla takaróját. Ez az újratervezés további újratervezéseket és további merényleteket fog igényelni, de a végén majd három(!) takaró lesz az egész irgumburgum eredménye, Csicsóné mindhárom lányának egy. Remélhetőleg még azelőtt, hogy leérettségizne mindegyikük. (A legkisebb királylány épp betöltötte a hármat, csak mondom.)

No de legalább így további jogcímet szereztem magamnak arra, hogy a Bűnök Barlangjában héderezzek ma is. Előbb viszont piac.

Ilyen napom olyan régen volt, hogy már szeri-számát sem tudom, és most is csak lopott idővel gazdálkodom, amit tanulmányok írásától és más hasonló feladatoktól csentem el, de hát tényleg besokalltam, nincs mese.

Ma vakációm van. Pont. És addig ki nem jövök a Bűnök Barlangjából, amíg be nem fejeztem legalább három díszpárna-huzatot a félkész-negyedkész állapotban kallódó projektekből. Tessék várni türelemmel.

Délelőtt szöszmöte és szövegbirkózás, délután szakdolgozók, tudok én élni, hejj. (Nem.)

Ah, azok a régi szép idők, midőn az Úr napját azzal szentelték meg, hogy felvették a legjobb ruhájukat és nem dolgoztak, nem pedig háromféle mintában és égig robbantott kóctömeggel mentek hetibevásárolni két szakdolgozat között.

(Azokban a régi szép időkben én már tragikusan öregasszonynak számítottam volna a magam negyvenpluszával, hacsak el nem visz még korábban valami gyógyíthatatlan, például egy tüdőgyuszi, és a legjobb ruhám egyben az egyetlen tiszta ruhám is lett volna, az is csak akkor, ha valamelyik hajnalban levonulok a patakra kimosni és eközben a tüdőgyuszival kokettálni, és egész héten csak szombat este fürödtem volna, és akkor is csak lavoárban. Elhihetitek.)

Ma délután is tancsitancsi van, pedig elvileg nem lenne, de most próbálok megtartani egy bokornyi májusi levelezős órát, amit akkor majd egy másik kötelező program miatt nem leszek képes. Istenkém, Istenkém, olyan kemény ez a tavaszi félév, mint Tarzan sarka.

Még a vigaszaim is röhejesek mostanság, mint például az, hogy beadtam tegnap konferenciára egy absztraktot, ami toronyórát igényelt lánccal 1500 leütésben, és én ha a láncot nem is, de legalább a toronyórát beleraktam 1492-be. Aztán persze két órával azután, hogy rácsaptam a “küldés” gombra, kiderült, hogy a) meghosszabbították április 15-ig a leadási határidőt, b) felvettek egy olyan egyesületbe, amelynek a tagjaként félárat kell fizetnem a konferencia-részvételért (ergo ha majd a toronyórára áldásukat adják, és elmehetek az inkriminált konferenciára, a helyszínen kell majd azon hercehurcáznom, mennyit is fizessek tulajdonképpen). Na de legalább a toronyóra már elment vándorútra, és így nem kell tovább foglalkoznom vele május közepéig. Mármint ha nem akarok.

Holnap pedig hétvége lesz, héééétvége. Ugyan továbbra is bepotyoghatnak további szakdolgozatok, és gondolnom kell mindenféle tanulmányok megírására is (pl. láncot rakni a toronyórára, és még vannak más feladatok is), de azért mégiscsak vasárnapot fogok tartani valamiképpen. Igaz, még sejtésem sincs, hogyan.

Talán varrok végre esetleg valamit?

Ha csudálatos áutfitemből nem jöttetek volna rá, ma itthon ülök, és szövegekkel szopok. Ezt nem lehet ennél szebben megfogalmazni.

Jelzem, a “kívánd csak, majd jól megkapod!” ezúttal is érvényes, a tegnap folyamán kettő darab kész szakdolgozat esett rá a fejemre. Már legalábbis a küldők azt hitték, ezek készen vannak. Jáj.

Újabb szorgos szép munkanap tancsitancsival meg minden effélével. Megmondva az őszintét, semmi kedvem hozzá, estig el tudnék ődöngeni itthon pizsiben, és még a fejem se fájna. Mivel viszont erre semmi esélyem, jobb híján felvettem a muzsika hangját, az végső soron úgyis egy pizsi. Meg még egyéb hulladékok.

Amióta kétágú vagyok (pontosabban amióta témavezetéssel is tökölök), még sose álltak ilyen csehül a szakdolgozóim. Jelen pillanatban tán háromról tudom elképzelni, hogy elkészül a leadási határidőre, a többiek lesunyt fejjel bujkálnak valahol a kertek alatt, hatótávolságon túl. Idén megint annyi volt a rohanás meg a munkamunka, sem időm, sem lehetőségem nem akadt arra, hogy időnként rájuk dörrenjek, most meg gyakorlaton vannak mind egy szálig. A vicces-öreg búcsúzási formula, miszerint “ha nem írok, ne válaszoljatok”, most különösen érvényes, ugyanis ha nem kapok tőlük anyagot, nem tudok segíteni abban, hogyan folytassák. Patthelyzet. Az egészben persze az a legröhejesebb, hogy én aggódom emiatt. Nekik kéne. De ha esetleg aggódnak is, nem velem osztják meg, akkor meg nem érünk az egésszel semmit.

Eh. Oda lehet vinni a lovat a vályúhoz, de arra kényszeríteni nem, hogy igyon is belőle. Mindez persze rám is érvényes, mert én sem vagyok jobb a Deákné vásznánál. Péntekre megint össze kell kalapálnom egy konferencia-absztraktot, és a mai napon kivételesen éppen akár időm is lenne rá, de olyan nyögvenyelősen megy a meló, hogy valószínűleg tényleg csak pénteken lesz belőle valami.

Oké, nézzük, mi szépet tudok prokrasztinálni máma a konferencia-absztrakt helyett. (Ha jutok valamire, arról természetesen beszámolok.)

Késve, de akkor már legalább duflán: ez volt rajtam ződ hajnalban, amikor elindultam:

és ez akkor, amikor hazajöttem a munkázóból.

Természetesen reggel még fáztam. Úgyszintén természetesen délután már ebben is majd megfőttem.

Klafa idők ezek így április elején, különösen ha még az óraátállítást is belekalkuláljuk. Én keddenként négykor kelek, és a röhej kedvéért általában igen jól tudnék még ilyenkor alukálni, úgyhogy képzelhetitek.

Próbáljunk ma végre egy szombatszerű szombatot tartani, az árgyélusát nekije. Reggel piac, délután találkozó a barátnőimmel, a kettő közé meg hátha befér még egy kis pöntyögés is a Bűnök Barlangjában, mert a fél- és negyedkész horgolt párnák listája egyre csak nő. Varrnom is kéne már valamit. A múltkor (hah, az is volt már vagy két hónapja) megfogadtam, hogy addig nem veszek újabb anyagot, amíg nem varrok magamnak legalább tíz új holmit, és ebből eddig mindösszesen ötöt sikerült. Pedig most új merényletek is motoszkálnak a fejemben régi hordatlan holmik meg maradékocska anyagocskák reciklálásával, plusz még azzal kapcsolatban, hogy továbbgondoljam (desőt leegyszerűsítsem) a cikcakkruhát. Ki akarom venni ugyanis belőle a cikket. Vagy a cakkot. Ha belegondolok, logikailag a cakkot akarom kivenni, de a cikkruha hülyén hangzik, még a cakkruhánál is hülyébben.

Mielőtt felsóhajtanátok, hogy “de jó neked!”, azért informálnám a nagyérdeműt, hogy mindeközben az agyam egy másik rekeszében az absztrakt zakatol, aminek a bírálatában öt pontot ér az elméleti keret kidolgozottsága, és lövésem sincs, hogy ezt az elméleti keretet hogyan tudom még beszuszakolni a téma elméleti és gyakorlati jelentősége, az alkalmazott módszerek korszerűsége és a vizsgálni kívánt kérdések és célok megfogalmazása mellé, miközben max. 3000 leütés áll rendelkezésemre.

Na mindegy, a mai nap amúgy is arról szól, hogyan tudnék minél többet belészuszakolni, és ha ez egy szombattal összejön, az absztrakttal is össze fog. Úgyhogy most piac, aztán majd a többit is kitaláljuk.

Mára amúgy valószínűleg duplaposzt várható, mert, mint mondogatni szoktam, ez végül is egy őtözködős blog vagy mi a tosz, és nyilvánvalóan nem mehetek ugyanabban az áutfitben a barátnőimmel találkozni, amiben a piacra mentem retekért.

Du. Igazán nem akarok paranoiás félcédulásnak tűnni, de gyanakvással tölt el az édes anyatermészet újabb sunyi húzása. Ma tényleg régóta halogatott találkozóm van, és igazán jól ellettem volna ezzel úgy is, ha nem vérzek közben, mint egy leszúrt disznó.

Háromkor ébredtem arra, hogy hatkor kelnem kell, az ébresztőt pedig nem állítottam be, amikor este beájultam a kanapén. Félkómásan odavonultam a táskámhoz, végigturkáltam az összes zsebet, de nem találtam meg a telefonomat. Hm. Én a telefonomat ugyan nem használom sok mindenre: felveszem, ha hívnak, telefonálok, ha nagyon muszáj, bankkártyás vásárláskor meg leellenőrzöm a banki esemest, de ébresztéshez igenis kell nekem, nincs is már a házban ébresztőóra. Most meg, hm.

No de indiánnak lenni memória. Nem sok, de lenni. Mintha úgy emlékeztem volna, hogy tegnap, amikor kiszálltam Emeséből, hogy kinyissam neki a kertkaput (a Repülő Kutató, áldja meg az Úr mind a két kezével, bejött utánam a Kelenföldi pu-ra, mert másként csak háromnegyed tizenegyre tudtam volna hazakódocni, így viszont már fél tízre otthon voltam, hogy aztán beájulhassak a kanapén), hallottam egy koppanást. Nem az a fajta koppanás volt, amit csak úgy gond nélkül el lehetett volna helyezni a zuniverzum megszokott koppanásai között – afféle jelentőségteljes koppanás volt, aminek abban a pillanatban ugyan nem értettem a jelentőségét, de hajnali három óra öt perckor már igen.

Igen, három óra hat perckor már kint voltam az utcán papucsban és nyafogóruhában, hogy egy zseblámpával (setét van itt, fiam, Pável, világítsál zseblámpável) kurkásszam át az  aljnövényzetet egy nyavalyás telefon után, a kezemben meg Emese kulcsa arra a különleges esetre számítva, ha kiesett ugyan a táskámból a telefon, de szerencsésen a kocsiba bele. És három óra tízkor már ismét ott voltam a kanapémon, kezemben a telefonnal, aki békésen várt rám Emese padlóján, hogy aztán beállíthassam az ébresztőt hatra, és visszazuhanhassak aludni.

Azt hiszem, mindent összevéve ezzel már megvoltak-forma a mai napra kirendelt extra sikerélmények, úgyhogy a továbbiakban már nem számítok semmiféle isteni beavatkozásra.

Ma afféle egyszemélyes nemzetközi szépészeti napom volt, kábé az elvárható elemekkel és eredménnyel: reggel renováltam a pipirost (ennek örömére fel is robbant a hajam, mint a huzat), délután pedig elfeküdtem a kozmetikusnál, és megadással tűrtem, hogy kigyomlálja az orcám, szemöldököt és szempillát gyártson nekem, valamint beledolgozzon a pofámba fél liter hidratáló krémet. Ez utóbbiban nem tudom, hogy mi lehetett, de Poci hazajövetel után mindenáron képen akart nyalni, miután rám tehénkedett, úgyhogy némiképp gyanakvó vagyok.

És holnap megint elmegyek a büdös francba, és holnapután későn érek haza a battai pótlóbusszal meg egyéb izékkel, és istenbizony inkább be akarok gurulni egy paplan alá, aztán ott maradni szombatig.

Óóó, vasárnap, óóó, végre itthon, óóó, helló, tavasz. Úgy örülök, mint majm a farkának, és nem akarok foglalkozni semmivel, ami nem esik jól, különösképpen a jövő hét újabb rohanásaival nem. Fonalacskákat akarok tapogatni, anyagocskákat vagdosni, a délután érkező vendégeknek foccacciát sütni, és általában örvendezni ennek a szép napos világnak.

Úúúúgy legyen.