nyár kategória bejegyzései

Nem tudom, észrevettétek-e, hogy az elmúlt időszakban radikálisan romlott a fotóim minősége. Én mindenesetre észrevettem, úgyhogy egy ideig a fényképezőgép beállításaival kísérletezgettem (=nyomogattam összevissza, mint végtelen számú csimpánz a végtelen számú írógépet, hátha sikerül végtelen mennyiségű idő alatt megírni a Hamletet), de aztán egyszer csak felgyulladt fejemben az isteni szikra, hogy akár, öt év óta először, meg is pucolhatnám az objektív lencséjét. És lőn.

Közben elkezdődött egy új hónap is, és ennek első hetét én bizony a varrógép mellett fogom tölteni, oszt bespájzolok a jövőre újracucc-posztokból. Tessék várni türelemmel, ami késik, nem múlik.

Poették jöttek, mentek, én meg kajálás előtt, közben és után hirtelen átalakítottam neki három holmit is. Vendéglátás kategóriában amúgy továbbra is a “mindent bele” hívei vagyunk, bár az én hozzájárulásom tényleg csak annyi volt tegnap, hogy használható állapotba hoztam a teraszt, a hétféle tapas a Repülő Kutató produkciója volt. Nyilván azért kerítünk általában az ilyesminek ekkora feneket, mert annyira ritka a vendég nálunk, mint a fehér holló; viszont élek a gyanúperrel, hogy ilyenkor enyhén hisztérikusnak is tűnik az igyekezetünk. Hiába, no, nemigen vagyunk képesek másként csinálni.

Ma is lesz nálunk vendég, anyám átutazóban megáll néhány órára kicsiny kuplerájunkban, majd tovarobog. Én is afféle tovarobogó hangulatban vagyok, már csak egy hónap van hátra a nyárból, és annyi mindent kellene megcsinálni, de főként pihenni kellene sokat, mielőtt rám ront az őszi félév és annak minden munkás rettenete. Ebben is épp olyan hisztérikus vagyok, mint a vendéglátásban, “gyorsan-gyorsan, pihenjük ki magunkat, de alaposan!!!” Hát, legyünk őszinték, nem ez a legjobb módszer.

Viszont ezt a ruhát végre sikerült átalakítani a kiinduló 50-es méretből nekem-jó méretre. Éppen ideje volt, egy éve volt rajtam utoljára, és már akkor is tudtam, hogy negyedóra munka lesz majd vele, nem több. Ezeket a negyedórákat kellene valahogyan egymás után fűzni, úgyhogy eltökéltem, a jövő hetet bizony mindvégig a varrógépem mellett töltöm, szeptembertől ugyanis tényleg nem lesz időm arra, hogy beüljek ábrándozni az anyagdarabok közé. Csak az agyrágóbogarakat kéne valahogyan lecsillapítani, mert a betűk is itt zsezsegnek követelőzve, és már így is elég nagy a fejemben a hangzavar.

Tegnap a különleges világnap tiszteletére úgy elaludtam délután, mint akit főbevertek, és úgy ébredtem, mint akit álmában egy húsdarálón is átengedtek. A nyári délutáni alvás egy gyilkos. Két kávé kellett ahhoz, hogy legalább részlegesen magamhoz térjek, pedig én csak reggel szoktam kávézni. Utána ráadásul még elmentünk vacsorázni a szentendrei Hajósinasba, mert most már két falunyira sem kell elkirándulnunk Dunabogdányig, házhoz jött az étterem, pontosabban három utcányira tőlünk. A kaja most is remek volt, úgyhogy ha kedvelitek a balkáni ételeket meg az olyan érdekességeket, mint a hallal töltött káposzta és a vadhúsburger, soxeretettel ajánlom. Itt ebben a faluban erős hajlama van bedőlni minden olyan helynek, ami nem a főtéren vagy a korzón van, és/vagy nem turistavályúként funkcionál, szóval szánjatok meg minket nyavalyásokat, akik már megérték, hogy rájuk döglik egy fél tucat izgalmasabb hely, ahová szívesen jártak.

Mivel a vacsora végeztével még csak fél tíz volt, és igazán ránkfért, hogy lesétáljunk pár kalóriát a gjuvecsből meg a vadhúsburgerből, tettünk egy kört a város lakottabb részein. A remény hal meg utoljára, végül is péntek este volt, és kirakóvásárokkal meg nyári teátrummal meg effélékkel van tele errefelé minden nyári hétvége. Nos, a Dunakorzón még volt némi mozgás, de a Dumtsán már vége a kirakóvásárnak, és néhány kiülős hely kivételével épp olyan kihalt volt az egész kóceráj, mint amikor a vágómunka diadalaként a jövendő áldozatot kergették végig háromszor is ugyanazon a sikátoron a Maigret csapdát állít legújabb feldolgozásában. (A “lerobbant montmartre-i éjszaka” jeleneteit itt forgatták.)

A genius loci ránk is hat, kezdünk tényleg afféle falusi remetévé válni, vagy legalábbis Mindenváró Ádámmá, ha még emlékeztek rá, ki ő és hol van és mit akar. Ma délután megérkezik Poett biciklin egy mikrokord kötényruhával, aminek levesszük a szabásmintáját, hogy legyen neki majd belőle sok kötényruha ugyanazzal a szabásmintával. (Ez bizonyos mértékig megnyugtat, mert ezek szerint nem csak én vagyok belepistulva bizonyos szabásmintákba.) Némi késéssel megérkezik majd Poett férje is, mert ugyebár tőle nem várhatjuk el, hogy mikrokord kötényruhák szabásmintái iránt érdeklődjön. Mindenesetre délután két vendégünk is lesz hirtelen, és én ugyan azzal nyugtattam meg őket, hogy majd csak eléjük vágunk valami rágcsálnivalót a teraszon, de a Repülő Kutató már tegnap este elkezdett főzni.

Mivel megígértem a teraszt, de ott horribilis állapotok uralkodnak, ideje elővennem a seprűt, és összeraknom a ruhaszárítókat. De előbb piac.

A piac tiszteletére felvettem a múltkori szekrényszaporulatos poszt azon szürke batikolt ruháját, amiben én ugyan igenigen Bögyös Macának érzem magam, ráadásul akkorának, mint egy ól avagy víztartály, de ki akartam próbálni, tényleg ez-e a helyzet, mielőtt szétvágom a fenébe. Véleményt kérek.

Hű, de gyönyörű sorszám ez egy blogposztnak, ilyen szép még nem volt és többé nem is lesz. Ragadjuk meg hát ezt a napot az üstökénél fogva, és kezdjünk vele valami különlegeset és sosevoltat.

(Nyilván bilibe lóg a kezem. Hajnal óta hányom a szót hűvös halomba, és még a szokásos kétségeknél is bonyolultabb férgek rágicsálnak az írással foglalkozó belső részeimen. Ezúttal nagyrészt a májamon meg az epémen.)

Eh, elmentem péksütiért. A különleges világnap tiszteletére ráadásul a legrettenetesebb rózsaszín tornacipőmben. Többször is felvehetném, aszondok.

Ma gyanúsan csend van meg nyugi, én ilyenkor mindig arra várok, mikor szakad le az ég vagy valami hasonló. Vasárnap van, vasárnap van, mondogatom, a szomszédban fűnyíró zümmög, a szép új (bár kissé még mindig büdös) fürdőszobámban zölden bukfencezik a fény, a macskák kaját és simisimit kérincsélnek, a Repülő Kutató megfőzött egy fazék kukoricát, az most kint gőzölög a teraszon. Vacsorára lecsó lesz.

Könyörgöm, hadd maradjunk egy kicsit ebben a nyugiban, ne lődözzön meg robbantson meg fulladjon meg ma senki, a zenészek meg írók szíveskedjenek életben maradni, és legyen már végre egy olyan vakációs nyári vasárnapom, amikor csak ülök a végre kitakarított szobámban anyagficlik meg átalakítandó ruhadarabok között, és színes cérnákról álmodok, mert megtehetem.

Eszképizmus, ja.

(Ha Mohamed elhagyta a hegyet, majd eljön a hegy Mohamedhez. Kellett nekem az éppen elhagyott bolondokháza után vágyakozni.)

Nem óhajtom túldimenzionálni saját jelentőségemet, de tegnap du. hazaérkezés után az a sanda gyanúm támadt, hogy a diákjaim kis kémműholdon keresztül figyelik, mikor mivel foglalkozom meg mikor hol vagyok, és ha úgy látják, éppen nem vagyok taknyomba-nyálamba habarodva, akkor lecsapnak. Épphogy otthagytam a pelenkákat, cumisüvegeket meg tündérszárnyakat, és máris arra értem haza, hogy három újabb hallgató támadott le levélben, akik mindenáron nálam akarnak szakdolgozni. Csendben örvendezem ugyan a kötelességtudatuknak, de azért a nyüves nyavalyába, vakáció közepe van! Nem lehetne, hogy legalább pár napig csendben kiterüljek, mint egy kecskebéka?

Attól tartok, nem lehetne. Még a husinyuszi semeke mellett sürgölődve kaptam egy másik levelet is – recenzió, cikk, hó végére, titoktartási nyilatkozat, babámfüle. És még a fürdőszobám sincs teljesen gatyába rázva.

Már megint nincs más lehetőségem, mint felgyűrni a ruhám ujját, aztán uccuneki.

…

Na itt tartottam ezzel a bejegyzéssel negyed kilenckor, épp el akartam menni zuhanyozni, hajat mosni és felvenni egy ruhát, aminek felgyűrhetem az ujját, mikor is gyors egymásutánban a következők történtek:

1. Újabb levél az egyik reménybeli szakdolgozótól, hogy ő ugyan nem tudja, mit akar, de azt nálam akarja.

2. Megpróbáltam megnyitni a mellékletet a titoktartási nyilatkozat babámfüléhez, erre meg kiderült, hogy a csatolmány a regénybeli bűntény helyszínének alaprajzát tartalmazza. Hüm.

3. Rámcsippant cseten a sógorom, hogy a Várban a hotelszobája túl zajos, és emellett túl kicsi ahhoz, hogy összerakja benne az orgonát, eljöhetne esetleg hozzánk aludni péntekig? Hát persze hogy eljöhet. Mi itt ugyan közvetlenül a 11-es főút mellett lakunk, ebben a pillanatban csak egy fürdőszobánk van, a vendégszobánkban a kifestett fürdőből áthozott cuccok és a megszáradt, de szekrényekbe el nem tett ruhák ücsörögnek úgy derékig érő magasságban, arról meg lövésem sincs, hol tudná itt ebben a kuplerájban összerakni az orgonát, de persze hogy jöhet.

Igen, definitíve fel kell gyűrnöm a ruhám ujját, és uccuneki. Csak tudnám, hová a nyavalyába tettem a hajkefémet.

A szemem amúgy nem a dermedt rémülettől üveges, hanem csak a fotó sikerült ilyen remekül, de ugye megértitek, hogy nincs időm újat csinálni…

Az életünk jelenleg a kaja és az ürítés körül forog. Akkora gasztronómiai büszkeséget régen éreztem, mint mikor ma a legnagyobb finomnak nyilvánította a kukoricás-hagymás-szójaszószos májszeletkéket mie tésztával, és még repetázott is. (A kókusztejes zöldséglevest bezzeg otthagyta. Nem lehet semmi sem tökéletes.) A legkisebb viszont, aki egy veritábilis tokamalac, olyan mohón zabált tegnap is, ma is, hogy a napjai lényegében alvással, evéssel, pelenkázással, tisztogatással, ordítással és böfögtetéssel telnek. Oké, ne tagadjam le, van ezeken kívül még úgy húsz perc naponta, amikor édesen vigyorog, és azt mondogatja, hogy heő.

Én viszont végre találtam egy mérleget, amire ráállván konstatáltam, hogy amióta itt vagyok, fogytam két kilót. Van miből, az kétségtelen, na de azért mégiscsak hümhüm. Hiába döntöttem el, hogy laza hippi pótanya leszek, és csak az érdekel, felül nedves legyen mindenki, alul meg száraz, az aggódás nálam szériatartozék. Tegnap egész délután és este azon ettem a kefét, miért nem kakál a husinyuszi. Nos, ma már háromszor sikerült neki, szóval végül is minden kiegyenlítődik.

Előbb-utóbb én is ki fogok, de per pillanat meg nem tudnám mondani azt se, fésülködtem-e én máma vagy sem. Bár végül is, nem mindegy?