Már tíz is elmúlt, és én még mindig pizsiben ténfergek, pedig annyi tervem van, mint a nyű, de semmi energiám végrehajtani.
Ezek a pernahajderek sem emelik a munkakedvem,
pedig hát látjátok a környezetük tragikus állapottyát.
Lehet, mára tényleg csak a szöszmöte meg matata marad programként?
Már megin itt állok robbantott fejemmel, délutáni tanítás előtt, egy napnyira a tavaszi vakációmtól. Jól kinézek, jól kinézek.
Asszem a fájront mellé valami front is jön, mert közel vagyok ahhoz, hogy lerágjam a saját lábam.
Reggel annyira füstölt és süstörgött már az agyam, hogy összecumóztam magam,
aztán elmentem sétálni egyet a környéken.
Remek volt. Szerintem ezt bevezetem. És napokra vagyunk attól, hogy teljes hisztériájában kitörjön a tavasz.
Szinte már meg sem lepődöm, hogy leginkább azokra a dolgokra vagytok kíváncsiak, amik csak úgy itt vannak a lakásban, és nem is veszem fel őket a korpuszomra. Sebaj.
Mint tudjátok, nekem van egy Filoméla nevű unokahúgom, akinek sok-sok érdekes kreatív ötlete van, és boldog békeidőkben itt szokott héderezni nyaranta egy hetet. Három évvel ezelőtt is ez történt, és ez volt az az időszaka, amikor tényleg igen méla volt, kevés beszéddel meg sok húzódozással, én meg nemkicsit aggódtam, vajon jól érezte-e magát nálunk. Szerencsére ez volt az az év is, amikor megvettem neki a fotómasinát, és minden nap lődözhetett vele összevissza, úgyhogy gondoltam, ha nem is beszél sokat a gyerek, legalább regisztrálja a világot.
Filoméla rajzolni is szokott, elmélyülten és nagy kedvvel (és ezt is csendben), úgyhogy nem sokat zavartam, amikor éppen bent “a kék szobában” alkotott valamit. Éppen ezért volt annyira szívmelengető érzés a távozása után összepakolni a rengeteg ottmaradt himmihummit, mert így végre találtam mindenféle rajzokat, és köztük ezeket itt.
Nyilván azonnal rájöttem, hogy a medallionokban Celofán és Porcelán, alias Celó és Poci láthatók. Filoméla gondosan tanulmányozta a macskák színezését is (egyik világosabb, másik sötétebb), és úgy döntött, hogy a kisebbiknek lánynak, a nagyobbiknak meg fiúnak kell lennie, amit a háttérben és a farkukra kötött masniban jelenített meg. (Ebben speciel tévedett, mert mindkettő lány volt, ha pedig élőben is megpróbált volna a farkukra kötni valamit, nem lett volna a továbbiakban keze, amivel rajzolhat.) Azt is sikerült bemutatnia, hogy Pocit tartja a vérengzőbbik vadállatnak, lásd az egeret Pocika karmai között.
Szóval, miközben látszatra nem sokat foglalkozott a macskákkal, igenis gondosan megfigyelte, és megtalálta a módot is, amivel jól elkülöníthető módon megörökítheti őket. Amikor megtaláltam ezeket, afféle Montessori-derű öntött el, hogy talán mégis jól csináltam, amiért nem pisztergáltam állandóan a gyereket, ehelyett hagytam, hogy időnként csak úgy létezzen magának.
Pedig, higgyétek el, egy tűzdelt paidagógosz néni igen nehezen lesz magával elégedett, és még nehezebben tudja rávenni magát, hogy ne pisztergálja folyvást a keze közé került alanyt.
*
Ééésakkor most újítunk. A mai opciókhoz nem készítek új fotót, haddlám, mi lesz így ebből.
Olyan régóta voltak rajtam gyűrűk, hogy egészen hülyén érzem magam tőlük, de valamilyen formában muszáj mímelni a normalitást, hát uccuneki, amennyire csak lehetséges.
Plusz két eltérő szélességű maszkolószalg, egy akrilspray, három festékhenger, két kila glettgipsz és még… nem, csak ennyi volt összesen, bagatell.
Ezt hoztam haza széles hátamon az imént a Mogorvák Klánjától ahajt két sarokkal odébbról. Ez az a hely, ahol általában úgy néznek rám, mint a véres rongyra, még akkor is, amikor a legfestékfoltosabb gatyámban vagyok, hát gondoltam, minek strapáljam magam a kedvükért, toll a fülükbe.
Úgyhogy kicsíptem magam így,
és ellejtettem a hét lityi festék satöbbi irányába, mert eldöntöttem, hogy ha sikerül teljesítenem egy izémizé határidős melót (ez történt meg tegnap), akkor ez lesz a jutalmam: elverek egy királyi váltságdíjra való pízt olyan dolgokra, amiket aztán hazacűgölhetek a hátamon, és később meg heteken keresztül koszolhatom velük a lakást extra felfordulás közepette.
Ja, egyetértek, tényleg sajátos elképzeléseim vannak a jutalomról. Hé, sajátos elképzeléseim vannak a “katedrámról” is, mert az jelenleg például így fest:
(Megjegyzem, a Magyar Orvosi Kamara éppen tegnap könyörgött a népeknek, hogy ne menjenek plázázni a barkácsáruházakba, és volt is egy leheletnyi lelkifucim, hogy én most elmegyek plázázni a Mogorvák Klánjához, de lelkiismeretem megnyugtatására eltökéltem, hogy ha négy embernél több van bent, én bizony be nem megyek. Aztán ehhez képest az ajtón az a felirat fogadott (négy példányban), hogy maszk nélkül be ne merd dugni az orrod, valamint (három példányban) hogy egyidejűleg csak két vevő tartózkodhat odabent. Ez megnyugtatott. Egy icipicit.)
Hajnaltól mostanáig gépeltem, mint a bolond, úgyhogy most már teljesen el vagyok butulva tőle. Ennek örömére valószínűleg összeszedem majd magam, és elmegyek sétálni, mielőtt leesik az égből a hó vagy dara vagy kisbalta vagy mi, amit ehhez a csodálatos világhoz hozzá óhajt górni máma a nagy anyatermészet.
Addig is nézegessetek ibolyákat a zsidó temetőből. Szombaton is ugyanígy el voltam butulva, és ugyanígy “ki az utcára, ki a térre” késztetésem volt, akkor lőttem.
Ma a Down-szindróma világnapja van, amihez felemás zoknikkal szoktak csatlakozni, és nálam ennek ugyan vajmi kevés a sportértéke az elmúlt években, de azért tessék.
Já, ez itt egy vadiúj pár felemás zokni, a múltkor rendeltem még néhányat magamnak ajiba, mert ez azért mégiscsak más kicsit, mint a sapkák, táskák és cipők, amiket elsősorban odakintre hord az ember, ezek itt bent is elketyegtethetők. Mindemellett rendeltem cipőt is, mert tényleg a remény hal meg utoljára.
Ezzel én (házi) tornacipőt húzok a tappancsaimra, majd balra el, mert két-három mosógépre való koszos holmi köszörüli a torkát az emeleten. Maci marad, és neki cipő se kell, a háztartási munkálatokban pedig jusse fog részt venni.
Bár lehet, hogy addig jó nekem.
Ezekre kábé annyi szükségem van, mint vámpírnak szemránckrémre, de továbbra is úgy tudok legjobban gondolkodni, ha mozog a kezem, hát pózolj szépen, Boldizsár.
Éppen konzultációt tartok a levelezős hallgatóknak,
mégpedig a szó azon hagyományos értelmében, hogy ott ülök egy szobában, és várom, hogy bejöjjön, akinek valamilyen kérdése van az anyaggal kapcsolatban.
A szoba persze virtuális, az “irodám” meg így fest, ni:
Kábelek, fülhallgató, tollak, telefon, füzet, végveszélyre egy kis csokis mazsola, a kosárban meg engesztelő ajándékok a szőrös családtagoknak, amennyiben bejönnének, hogy figyelmet kérincséljenek. Hálistennek nem nagyon szoktak, bár a múltkor egy szerda délutánon gyanús lett a hátam mögötti kaparászás, amiről kiderült, hogy a makkák feszült figyelemmel hallgatják, amint én a Winnetka-plant magyarázom, és mindkettőnek az van az arcára írva, hogy jójó, de hol a kaja.
Egy olyan multifunkciós likban, mint a Bűnök Barlangja, ami mostanság tanterem is az összes többi mellé, rettentő sok olyan cucc van, ami érdekelhet egy macskát, úgyhogy én ezt a kosarat az asztalon úgy használom, mint egyes helyeken a recepciós pultra tett tál cukorkát: ha már mindenáron el akar vinni valamit magával a kliens, legalább ne a tollak legyenek azok. Mivel a muszikák abszolúte önkiszolgálók ebből a szempontból, leginkább éjszaka szoktak felmászni az asztalra, hogy aztán reggel szivárványszín gubancokat találjak a szék alatt. A gordiuszi csomó kutyafasza ahhoz képest, amit el bírnak művelni, úgyhogy tanítás előtti reggeleimen afféle meditációs feladatként kezelem a gubancok szétbontogatását. Nyilván nem fogom olyan sokra vinni, mint Nagy Sándor, aki simán csak kettévágná azokat, de ő harminchárom évesen megkrepált egy komplett birodalommal a segge alatt, én meg negyvenöt vagyok, és még élek, terveim szerint pedig továbbra is ezt fogom csinálni még egy ideig.
Akkor ennek a tervnek az érdekében bröncsöljünk egy kis lágytojást minden földi jóval (medvehagyma!!!) meg a tegnapelőtt sütött ramadán kenyérrel.
Tegnap délutánra olyan durrogós-süstörgős fejfájás kapott el, hogy alig láttam a szememmel tőle. Nekem ilyenem kábé évente egyszer szokott lenni, akkor is (tanár vagyok, hejj) valamilyen hétvégére vagy vakációra időzítve, de most pont a munkahetem közepibe sikerült bepuszilnia. Szép. Mink nemigen vagyunk gyógyszerevők, annyira nem, hogy hosszú évekig ez a minikomód volt a gyógyszeres szekrényünk, ni:
(Baloldalt a sarokban Béla látható. Szia, Béla. Régen dolgoztunk már együtt valami hülyeségen, hm.)
Most már a minikomód mellett lévő kosárban is vannak gyógyszerek, de hát nagyrészt olyanok, mint magnézium meg kálcium meg tőzegáfonya-kapszula, szóval olyasmik, amiket az ember szupermarketek polcairól szedeget le aztán hagyja, hogy kibontatlan állapotban lejárjon a szavatosságuk. Mindenesetre itt lakik az Ibubéta is, akinek én több mint hat éve esküdtem örök hűséget Jénában, amikor elmulasztotta a fogafáj állapotot. Azóta meg is ettem Ibubétát vagy húsz szemet, mert ilyenek a kékszemű lányok az én örök hűségeim, és továbbra is ennyire vagyok gyógyszerevő. Tegnap viszont már nem bírtam tovább, úgyhogy hamm, Ibubéta, azki eddig mindig fél órán belül hatott, ezúttal azonban további két órán át láttam még csillagokat a fejfájástól.
Összefoglalólag csak azt tudom mondani, hogy állapotunk továbbra is “pandemic fine”, apa mosdik, anya főz (vagy fordítva), együtt lenni überfasza. A macskák is köszönik, jól.
Csak a hírek ne lennének, ugye.
Egy dilinyósan hajnali órán (volt vagy háromnegyed öt) úgy ültem fel az ágyban, mint akinek gongot ütöttek meg a füle mellett, és még fel sem ébredtem teljesen, de kimondtam egy regénycímet, amiről álmomban profetikusan megjövendölék nekem, hogy e regény megírása az én igazi nagy küldetésem, és nem felejthetem el.
Természetesen azonnal elfelejtettem. Mielőtt még akár a szememet kinyitottam volna. Vagy a levegőben elhalhatott volna a hang. Az enyém. Amivel kimondtam.
Bruhahaha.
Így fest a világ félig-meddig ződben, mielőtt még nekifutnék a mai óráimnak.
Lévén Patrik napja, nem tudom garantálni, hogy délután nem veszem-e fel az ‘In a few more beers” ruhámat. De addig is, tancsitancsi.
Rendeske néni módjára végigmunkáztam a munkáznivalóimat, és leadtam határidőre az éppen aktuális izémizét, aztán két nappal meghosszabbították azt a leadási határidőt. Most általában sem vagyok jó passzban (bár ki van éppen abban, kérdem), de ettől itt és most az lett az alapállapotom, hogy “mindenki bekaphattya, haggyállógva, világ”. Igen, tudom, semmi okom éppen ettől ilyen alapállapotba kerülni, de hát így jártam, na.
Nesztek egy Maci, fésülés közben. Eksztatikusan dürrög is hozzá. Maci egy egyszerű, boldog lélek, sok szőrrel, és határidői sincsenek.
Tegnap délután nagy nekifenekedések és -fohászkodások után végre nekiestem, és renováltam fejemen a pipirost, mert annak már rettenetesen ideje volt, és miközben éppen a bides telekomszínű pacsmagot mostam le a kádban, hirtelen eszembe jutott, hogy éppen Pi-nap van, 3.14, én meg éppen a pipirossal tökölök, úgyhogy ott ültem a kádban vihogva, mint egy tökkelütött.
Utána sütöttem két tepsi medvehagymás pigácsát is, vacsorára meg pish and pips volt a From Sea-ből, úgyhogy megadtam a Pi-nap-nak, ami a Pi-napé.
Ma Idus van, úgyhogy megadjuk Idusnak is azt, ami Idusé,
bár szabadságharc helyett meló lesz, mert körmömre égett egynihány határidő, úgyhogy ünnepice elvonulok a barlangomba dolgozatbírálatokat gyártani.
Már ha hagynak a szőrös dögök, persze.
Van nekem nyakba fityegtethető láncom-gyöngyöm-lógattyúm-nyakékem annyi, mint égen a csillag. Nédda egy része (nem mind, naná hogy nem).
Igen, ezek ott laknak a vécé és a fürdő ajtaja közti polc oldalán, a macskaalmos zsák, a polc mögé dugott festékvédő karton meg a csavarhúzószett meghitt társaságában. A csavarhúzók alatti kék izét is nyáron festettem le, de még nem került végleges helyre, a falon meg a képet úgyszintén én mázgáltam anno ajándékba a Repülő Kutatónak. Az üres macskaalmos zsákra nincs mentségem, az csak a házat elöntő dzsuva része.
Visszatérve a nyakbavalókhoz, az itt látható készlet kábé nyolcvan százaléka a) turkálóból van, b) azóta került beszerzésre, hogy ezt a blogot elkezdtem. Az pedig, aminek kapcsán ma írom ezt a bejegyzést, egyrészt azért számít, mert ezt speciel Sátoraljaújhelyen sikerült beszereznem, mikor a Bor, mámor, Bényéről odakiránduztunk; másrészt pedig azért, mert ezzel tulajdonképpen a kamaszkoromhoz nyúltam vissza, amikor éppen ilyen festett kerámiagyöngyökre fájt a fogam, amilyenek ezen vannak, de csak a “Fondul plastic” névre hallgató művészellátóban lehetett kapni ilyenekből fűzött akármit, és sose volt hozzá elég zsebpénzem, hogy megvegyem.
Egy turkálóból őtözködős bloggernél olvastam valamikor, hogy a dolgok, amikre vágyakozunk, előbb-utóbb elő fognak kerülni egy turkálóban, csak legyen türelmünk kivárni. Hát én erre speciel huszonöt évig vártam, és mire előkerült, már nyilván nem vágytam rá annyira, mint akkoriban (őszintén, amíg ez felém nem integetett a sattarattai turkálóállványról, el is feledkeztem erről), de tartoztam a tizenhat éves kori magamnak azzal, hogy megvegyem.
Ha jól emlékszem, háromszáz forint volt. Esetleg négy.
*
Mostantól újítunk az eljáráson, a következő himmihummi-poszt friss jelöltjeit itt mutatom be. (Az előzőből a kendő három alkalommal sem érdekelte a közönséget, a sárkit meg önhatalmúlag vettem ki, mert… mert. Olyan szép kékek ezek itt együtt, nem?)
Na hát akkor,
U. i. Ezúttal, mivel elcsúsztam egy nappal (szombatról vasárnapra), kedd helyett szerdán mesélek majd a nyertesről. Na vajon melyik lesz az…
Szombat+tavasz=piac.
A tavasz amúgy tényleg itt toporog, a piac felé már virágzik a som,
a Bükkös patak partján meg egyre több a zöld.
A piacon penig vettünk medvehagymát, és én egy új ruhát is, mert ha már tavasz van, akkor mindentbele. (A ruhát is megmutatom majd, de most puculóban van.)
Köszönöm, hogy nálam vásároltatok,
viszont most kidűlök kicsit, mert ma reggel speciel fél ötkor vertek fel a szőrös disznók.
A világvége máma érdeklődés hiányában elmarad, sokkal fontosabb dolgokkal kell ugyanis foglalkoznom, pl. macskakaja.
Egyébként is tavasz van, az árgyélusát neki. Tegnap valamikor az órák szüneteiben összeütöttem egy tepsire való kiscipót,
a macskáim ronggyá vannak fésülve meg kényeztetve, emellett meg bűnrossz mind a kettő, még a vacsora utáni hevergéléseikhez is összehúzzák a szőnyeget.
Kedves világ, én most csak egy picit, egy icipicit szeretném magam jól érezni, oké? Még mielőtt délután megtartom azt az 5×45 percet a harmadéves levelezősöknek.
Azt hiszem, Maci legkurrensebb (öt perce készült) portréja elég jól leírja a mai napomat, mármint eddig, mert ki tudja, mit hoz még a sors.
Tökig macskaszőrben, félrefittyent füllel. Hell yeah.
Na jó, ne érje szó a ház elejét, rólam is kaptok egy részletet.
A felső felemet inkább nem mutogatnám, mert bár már látott a fél tanszék meg egy csomó diák, az legalább nem került rögzítésre. (Korrekció: de, rögzítésre került, aujnye. Teams-találkozó képernyőfotón. Olyan a fejem, mint egy piros cirokseprű.)
“Lábakat természetes állásba”, mint anyámék esküvőjén mondta a csoportképnél a fotós. Egyszer tényleg előkeresem nektek, csak hogy röhögjetek, a “természetes állásba” beigazgatott lábak láttán ugyanis mindig nehéz elhinni, hogy nem egy ortopédiai klinikáról érkezett a násznép.
Én sem onnan jövök, csak órát tartottam. És cserkészbecsszóra a fejemmel se történt semmi ijesztő, csak a képen lettem ilyen nemistudommilyen.
Ezen az órán általában Poci is részt szokott venni, ezúttal viszont ma reggel angolosan távozott, amikor dérrel-dúrral kiporszikáztam az egész kócerájt, és átrántottam mindenen a huzatot.
Istenkém, de szívesen beülnék ennek az egésznek a közepébe, és fittyet hánynék a világra, de a világ nem olyan, az a küszöb alatt is beszüremkedik.
 | mák - 13/238 – Bökdös |
 | magyaroramegminden - 13/238 – Bökdös |
| mák - Szaporulat a szekrényben… |
 | Vég Anett - Szaporulat a szekrényben… |
| mák - 13/148 – Ovi |
Minden nap más - mindennap más 