Elmentünk hetibevásárolni plusz még egy kis tartalék, mert ugye ki tudja, mit hoz a jövő, aztán még csak az hiányzik, hogy ne legyen a cicabudiban cicasitt.
Mivel erősen élek a gyanúperrel, hogy muszáj lesz ma erről a kabátról mesélnem, felvettem. Egyúttal az is látható, miért nem teszem ezt gyakrabban, ugye?
Már egy évvel ezelőtt is nyafogtam azon, hogy az új kazán óta a melegvíz inkább langyosvíz a házban, az ilyen dolgoknak meg nem szokása, hogy csak úgy véletlenszerűen javulni kezdjenek, desőt, inkább romlani szoktak. Ezúttal is. Mostanra eljutottunk oda, hogy a fürdőben az ütközésig csavart forró víz is inkább csak langyosvíz, ami nem igazán volt érthető, mert a mosdókagylónál, ha kivárom, amíg a kazán összekapja magát, akár tikot is forrázhatnék tollazáshoz. (Ha ilyenben még nem volt részetek, nem hagytatok ki semmit. A tollfosztás büdös, koszos és gusztustalan meló. Ahhoz képest nyulat nyúzni igazán bagatell. Igen, szerintem is nehéz gyermekkorom volt.)
Némi mirgimorgi kíséretében közöltem a Repülő Kutatóval, hog mic vognac, mire ő magától értetődően, hogy “ja, az én zuhanyomnál is, meg a szomszédban is, apám már hetek óta új termosztátot keres a neten, nem akarok beszélni róla”. Ez a “nem akarok beszélni róla” apósom ismeretében azt jelenti, hogy az elmúlt hetekben a Repülő Kutató mindent, de mindent megtudott már árakról, márkaboltokról, paraméterekről et omni scibili, és ha még pár hétig folyik a dolog, tikkelni fog a szeme már attól is, ha azt mondja valaki, “termosztát”. Gondoltam, kihasználom a lehetőséget, mielőtt ez bekövetkezne, és habozva megkérdeztem, hogy “termosztát?…”, mire a Repülő Kutató kedvesen felhomályosított, hogy az a ketyere, amit én tekergetni szoktam, hogy melegvíz jöjjön a kádba, egy termosztát, amit ő tekerget a zuhanyban, dettó ugyanaz, és ezeket huszonkét év alatt csendben megette az idő vasfoga, ezért kell nekem vízforralóval (aka plonzsor) felvidítanom a vizet a kádban, ha nem akarok beledermedni. És huszonkét év alatt persze ezek technológiailag izé meg mizé, meg paraméterek meg kompatibilitás, nem akarok beszélni róla. Hát ja, ez a következménye annak, amikor megépíti az ember az első házat, amiről, mint a fenti linkben is megemlékeztem, az ellenségének építi. Ha az eccerűség vezényelte volna a terveket, nem pedig a “mindenből a(z aktuális) legjobbat és legmenőbbet”, nem szenvednénk annyit a (többé-kevésbé kinyithatatlan) tizenhat bütykös acélajtóval meg a falba bémenő porszívóval, ami ha megkrepál, lényegében az egész házat javítani kell, meg még mindig forró vízben fürödhetnék. Ez utóbbi kifejezetten boldoggá tenne, mivel a szopornyica egyik apró, de igen kellemetlen következménye, hogy már egy éve állandóan fázom belülről, leginkább az éppen kurrens járványadatok függvényében. Én még mindig nem kaptam el, nem is akarom, de úgy reagálok a görbékre, mint egy hibernálóbogár, és a múlt hét után az a gyanúm, hogy minimum húsvétig nyafogóruhában maradok dupla zoknival.
Mindenesetre tegnap este átjött apósom termosztátokat vizitálni, ami egy hosszú folyamat kezdete lészen, a végére már mindenkinek tikkelni fog a szeme a macskákat is beleértve, bár itt Poci még határozottan ábrándosnak tűnik.
(Csak nem gondoltátok, hogy egy rohadt termosztátot teszek be illusztrációnak, höhh, mindennek van határa.)
Más. A holnapi himmihummis poszthoz mára ígértem a választékot, úgyhogy most gyorsan összekötöm a haszontalant a kellemetlennek, nesztek.
Szóval:
A válaszokat holnap délig várom, aztán még a kedd délután folyamán írok arról a cuccról, amelyik leginkább érdekli a nagyérdeműt…
Kicsit fáj a hasam, úgyhogy felkúsztam, hadd helyezem el magam a futonon. Akkor persze még nem sejtettem, mekkora tömegjelenetbe cseppenek.
Megpróbáltam elmagyarázni Pocinak,
hogy muszáj lesz porszívóznom ebben a kuplerájban, mert ilyen koszban még ahhoz sincs ihletem, hogy végre kipintyöljem a szürke kabátomat, pedig már fel vannak rá gombostűzve a válogatott horgolt rutyutyuk,
és a világ általános állapotára való tekintettel igazán megérthetné, hogy legalább a szürke kabát meg a válogatott horgolt rutyutyuk, maga bides kis mókusnyuszi.
Poci azt mondta, elefes.
A mai reggelt a hírek mellé egy stílusosan szénfekete arcpakolással indítottam, mert utoljára tavaly januárban voltam kozmetikusnál, és most túl sok a képemen a rücsk ahhoz, hogy komfortosan érezhessem magam ebben a nyamvadt, lestrapált, bánatos bűrömben.
Az alábbiakban Maci véleménye látható az én szépítkezési kísérletemről. Konkrétan úgy nézett rám, mint aki még sose látott, most pedig nem biztos abban, ez a fekete képű izé egészben vagy szeletelve eszi-e a macskákat.
Indiánnak lenni tapasztalat. Indiánnak lenni pesszimizmus. (Ez a kettő sajna legtöbbször együtt jár.) Indián megnézni hírek, feltenni arcbugyija, aztán átmenni az út túloldalára négy darab ffp2-es maszkért meg egy karton cigiért.
Hogy tosznák már telibe ezt a zuniverzumot tobzoskák, denevérek meg rozsomákok, de eccerre. Ja, az már megvót.
Hát akkor most indián leülni és további képeket rakni bele a délutáni órái ppt-jébe. A zuniverzummal szembeni hő kívánságaimat kiterjesztem a tarajos sülökre és egy taliga apró majomra is.
Lőttem egy videót Maciról, aki épp madarakat szemlél, és mindehhez lelkesen csóválja a farkát, miközben a Repülő Kutató háttérzenét szolgáltat a konyhában csörömpölve az akcióhoz. Most azon dolgozom, milyen rafinált módszerekkel tudnám megosztani ezen a fenomenálisan goromba wordpressen, ami november eleje óta mindent kétszer olyan bonyolultan csinál, mint előtte, nem komálja a .mov kiterjesztést, folyamatosan az üzleti lehetőségeimről csicsereg, és mindenáron rám akar tukmálni egy prémium csomagot.
Nos, forduljunk a facebookhoz, ami már szeptember eleje óta próbál egyidejűleg bonyolultabb és egyszerűbb lenni az addiginál, szintén az üzleti lehetőségeimről csicsereg, és szintén új csomagokat akar rám tukmálni. De legalább a .mov kiterjesztéssel nincs baja, höhö.
Ma rettenetes nagy expedíszijo van programon, élő valómban betotyogok a munkázó helyemre. Várnak az Aláírni Való Dógok meg Elpakolni Való Dógok, előtte busz, utána busz, közben pedig hórukk. A tervek szerint most már tényleg, de tényleg meghajítanak egy új íróasztallal, mert a pandémia miatt ez is csúszott meg csúszott. Múlt júliusban kipakoltam az összes cuccot belőle, bele egy ménkű nagy dobozba, aztán abból a dobozból lassan-lassan visszapakolásztam az asztal tetejére az őszi félév elején az oktatási anyagaim egy részét, és most kezdhetem elölről.
Na persze az egész expedíszijo azzal kezdődött, hogy én pontosan tudtam, mit akarok felvenni, de nem találtam meg a szekrényben, mert utoljára másfél évvel ezelőtt volt rajtam. Grr.
Asszem most ebben a hónapban egészen speciálisan unalmas lehettem, mert ránéztem a statisztikára, és némiképp elhűlten állapítottam meg, hogy ilyen alacsony havi olvasottsága legutóbb 2017. júniusában volt a blogomnak. Valamit rosszul csinálok, és fogalmam sincs, mi az. Szerintetek?… Hahó! … Van ott még valaki?
No de azért nesztek galéria.
Meg vagyok én verve ezzel a famíliával, nem vitás. Miután tegnap éjjel kibontotta valamelyik idióta a falat, ma hajnalban fél egykor arra riadtam, hogy Fenrir vagy hogy a nyimnyámba hívják a farkast, aki megeszi a Napot meg a Holdat, aztán már nyakunkon is a Ragnarök, na szóval Fenrir valahol ott morog a közelemben. Mire magamhoz tértem annyira, hogy agnoszkáljam az égen a Holdat (basz nagy telihold volt, mellesleg), arra is rájöttem, hogy nem Fenrir az, hanem a Repülő Kutató, és nem a Holdat eszi, hanem horkol. Menet közben Pocit is felfedeztem, aki éppen az ágyam negyven százalékát elfoglalva aludt, és szintén horkolt, majd a következő hangok, melyek megüték fülemet, úgy szóltak, hogy bumm-bumm-bumm, pipipi, bumm-bumm-bumm, pipipi, amiből rögtön tudtam, hogy valamelyik eszement családtagom, arra is volt tippem, melyikük, lefekvés előtt betöltötte a szárítógépet, aztán otthagyta ebek és macskák harmincadjára, hadd zörögjön. Ebben a pillanatban begaloppozott Maci is, közölte velem, hogy nyiűű, majd kigaloppozott. És amikor azt hittem, megpróbáltatásaim végetértek, bzrrrr, elzúgott a fejem fölött egy poloska.
Asszem a poloska volt az utolsó csepp a pohárban. Tegnap délután, miközben maratoni összefoglalót tartottam a szociológia alapjaiból, ahajt a két és feledik óra környékén, mikor éppen a mechanikus és organikus társadalomról zöngicséltem, különös tekintettel a járványok kezelésére ezen társadalmakban, valamint arra, hogy miért vagyunk most olyan nyavalyásak és elveszettek, hirtelen megéreztem, hogy valami birizgálja a karomat. Lepillantottam, elnézést kértem, bocsánat, mindjárt jövök, csak épp kidobom ezt a poloskát, kivonultam a képből, kivágtam a dögöt a fürdőszoba ablakán, kezet mostam, visszatértem, aztán ugyanabból a lendületből folytattam tovább a nyulakkal és káposztával, illetve az elektromos hálózat karbantartóival, a wifi létezésével és más mütymüttyökkel illusztrált rövid áttekintést arról, miért vagyunk most másként szarban, mint például Kr. sz. 1400-ban lettünk volna.
Hát így esett, hogy én fél egykor megint kivágtam az ablakon a francba egy poloskát, kiszedtem a cuccot a szárítóból, megfésültem Macit (napi száz húzás a fésűvel, ez az alapadag), megittam egy kávét, aztán leültem takarót horgolni, és hozzá fegyverkovács műsort néztem, amiben olyasmik hangzottak el, hogyaszongya “fegyverkovács és patkolókovács vagyok, emellett meg harmincöt éve hivatásos Télapó”.
Meg van ez a világ húzatva, de piszkosul. Én nemkülönben.
Már megint abban a viccben vagyunk, amelyben én kis jegesmaci ugyan tudomásul veszem, hogy még az ükanyám is jegesmedve volt, de ez nem változtat azon, hogy bizony én fázom.
Mintegy mellesleg megjegyzem, tavaly tavasz óta fázékonyságom mértéke a szopornyica éppen aktuális számaival korrelál, nem az időjárással. A francba.
Úgy éljek, jobban összehuttyant másfél óra onlájn rutyutyu, mint élőben a duplája vagy triplája.
A nap, amikor már nem odázhatod tovább a beismerést, hogy fodrászra vagy a nagyollóra van szükséged, mert úgy néz ki a hajad, mint egy böjti boszorkányé.
Legalább tényleg böjt van, na.
Megvagyok, de nincs bloghatnékom, nesztek egy fotó Kisbálnáról és Nagybálnáról.
Annyira várom a tavaszt, hogy csak na.
(A kép egyébként ismét egy piszok nad calász, ez csütörtökön volt rajtam tanításhoz, de még mindig jobb annál, mint ahogy most kinézek. Inkább ne képzeljétek el.)
Körülbelül félórával azután, hogy arról győzködtem a Repülő Kutatót a lidli parkolójában, végső soron nem állunk mi olyan rosszul (vö. “pandemic fine”), nincs hitelünk, nincs adósságunk, van még munkánk, be tudunk vásárolni, még nem öltük meg egymást, és tavasszal meg fogok tanulni jutyúb-videókból vakolatot renoválni, ja meg a Supralux Seasons festékből venni kell olyat, hogy Tavaszi Lóhere, ami persze átkozottul nem lóhere-színű lesz, mint ahogy az Őszi Avar sem ősziavar-színű volt, hanem mandarinos gumicukor, így a Tavaszi Lóhere is valami olyan lesz, mint a folyosói pipeződ; és körülbelül tíz perccel azután, hogy vettünk a piacon friss bébimángoldot, rukolát, hónapos retket, és örvendeztünk annak, hogy végre van kecskekefir meg kecskebrie – na szóval mindezek után hirtelen kiderült, hogy nincs meg Emese kulcsa, és mi nagyon gyorsan és nagyon zivatarosan bepánikoltunk, amíg meg nem találtuk azt a nyavalyás kulcsot.
Emesében. Az indítóban.
Mindezek után talán nem meglepő, hogy miután enyhén ventillálva és igen óvatosan hazacsorogtunk Emesével, majd kipakoltuk a hetibevásárlást meg a piaci zsákmányokat, afféle igazi magyaros módon indítottuk be a nap további részét, egy-egy kupica pálinkával per kopf.
Definitíve szükségünk lenne egy minivakációra. Vagy kettőre.
Íme, Medveczky Medve úr, amint (ez évben először) nanrágot húz, és eltotyog macskakajáért.
A kezemben az a lila izé a lidli szerint egy “fitnesztáska”. Mivel az én fitneszgyakorlataim gyaloglás formájában szoknak megesni valamilyen bolt irányába, tulajdonképpen korrekt.
Mint talán emlékeztek, horgoltam a húgomnak egy nagy dög takarót szülepésnapi ajándékba, de persze nem mutattam be teljes pompájában, csak készülődés közben lehetett megszemlélni november végitől kezdődően. Itt,
meg itt
meg itt
meg itt
meg itt,
és végül szállításra készen itt:
Most találtam meg a fotómasinámon egy olyan képet, ami teljes készenlétében ábrázolja, de hát azzal sem jutunk többre.
Überfasza takaró, ha mondhatok ilyet. (Kegyetlen nagyanyáim voltak, akik fontosnak tartották megtanítani nekem, hogy “az öndicséret büdös”. Átkozott kálvinizmus, mit ne mondjak.) Viszont, attól tartok, be kéne iratkoznom valami “hogyan fotózzunk takarót yol” tanfolyamra.
 | mák - 13/238 – Bökdös |
 | magyaroramegminden - 13/238 – Bökdös |
| mák - Szaporulat a szekrényben… |
 | Vég Anett - Szaporulat a szekrényben… |
| mák - 13/148 – Ovi |
Minden nap más - mindennap más 