Csak most jutottam hozzá, hogy megírjam a mai bejegyzést, pedig a kép még akkor készült, amikor elmásztam a könyvtárig. Addig jó mindannyiunknak, amíg nem azt fotóztam be, hogyan néztem ki akkor, amikor hazakúsztam egy tonna könyvvel, mind szakirodalom.
Amióta ezt a blogot írom, ilyet még nem köpött a zuniverzum, ennélfogva bele is telt egy időbe, amíg leesett, de okos kislány vagyok én, két nap se kellett ahhoz, hogy felfogjam: a május 31-i vizsgákkal én lényegében befejeztem tanári tevékenységemet erre az évre. (Jó, még van hátra három államvizsga-nap, de az államvizsga csoportmeló, szétoszlik a résztvevőkön a terhelés, úgyhogy az mégiscsak más kicsit.) A “minden tárgyból három vizsgaidőpont” közül még sose vettem ennyire előre az első kettőt, ezeken pedig minden vizsgáztatandó megjelent, mindenki át is ment, innentű senkinek semmi dolga. Mindez azt jelenti, hogy ha nem vettem volna nyakamba a második doktorit, én már tegnap óta vakációzhatnék. (Vö. “Ej, ha ezt az én galambocskám, Galuska Galagonyovics megérhette volna…” “De nem érte meg, dadus!”)
Hogy a pozitívumokat nézzük, mostantól minden energiámat a komplex vizsgára készülésnek szentelhetem, hogy pedig a negatívumokat: marhára nehemakaharohohohom. Nagyon csúful le vagyok robbanva, kéremszépen, nekem most egy hét önfeledt matatásra lenne szükségem, nem pedig vaskos könyvekre a magyar pedagógia 19-20. századi problématörténetéről. Ma reggel olyan hajjal ébredtem, amilyet csak Dr. Seuss könyvek illusztrációin látni, és ezt a hajat ugyan meg lehet mosni meg szárítani ilyen esetekben, azt a katyvaszt viszont, ami a fejemben bévül van, na azt leginkább pihentetéssel lehetne semlegesíteni.
Akkor most ehhez a sok bölcsességhez nesztek bagoly is, engem nem érdemes most nézegetni.
Pallasz Athéné szent madarát az MTA-tüntetés egyik igen ifjú résztvevőjének csináltam, de egyúttal valószínűleg a képviseletemet is ő fogja ellátni. Én ugyanis lehet, hogy perceken belül elalszom.
Édes jó csokoládés brátyuskáim (kap egy piros pontot, aki kitalálja, ez honnan van), attól tartok, vicces pöttyös zokni ide vagy oda, valamikor még ma úgy fejre fogok állni a fáradtságtól, mint egy rajzszög.
Csak reménykedni merek abban, hogy vizsgáztatás után, nem pedig előtte vagy közben.
Alkalmassági vizsga napja. Ilyenkor szoktam elharsogni, hogy nem árulunk zsákbamacskát, szent kötelezettségem a jövendő hallgatóknak bemutatni jóelőre, mitől fog majd három/négy éven át kisülni a szömik, úgyhogy ilyenkor különös csínnal válogatom össze a háromszáz réteget, amiben majd az asztal túloldalán ülök, míg a folyamatos szembántalmak jövendő áldozatai Gombóc Artúrt meg más efféléket olvasnak fel nekünk. Nos, nem tapodhattam lábbal a tradíciókat, bár hozzá kell tennem, nálam már beütött a majomketrec-effektus, úgyhogy ezt most afféle “csak-könnyed-hétköznap-erőfeszítések-nélkül” áutfitnek látom.
A tradíciókhoz való ragaszkodás nem csak az én asztalom (meg szőnyegem meg kanapém meg macskamászókám), Poci a jelek szerint úgy gondolta, hogy ebben a házban kötelező elem egy rezidens hányómacska, Celofán hiányában pedig rá hárul ez a nemes feladat. Úgyhogy hajnalban elhelyezett egy csinoska boát azon a kisszekrényen, amin Celofán kuporogni szokott anno. Más baja láthatólag nincs, és ne is legyen, mert az elmúlt hónapok után azonnal bedobozoljuk és orvoshoz hurcoljuk, ha csak egyet is köhent. Amúgy amióta egyedül maradt, éppoly virgonc és ugribugri, mint korábban, de mindehhez ráadásul roppantul bújós lett, még önmagához képest is. Nem könnyű dolog ez, feleim, mi ugyanis ellennénk egyetlen macskával, de lehet, hogy neki meg szüksége lenne egy másik macskára, akit abajgathat. Amikor Celofán beteg lett, Poci továbbra is játszani akart vele, és nem értette, miért nincs többé pofozkodás meg gurrogva kergetőzés, amikor pedig ő ezt annyira szeretné. Nagyseggű Maruszja azonban nemcsak erősen szociábilis, hanem legalább annyira territoriális is, én lakásom, én szőnyegem, én rabszolgáim, és ha hozunk neki egy másik macskát, fene tudja, hajlandó lesz-e meghaverkodni vele. Az első néhány hét nyilvánvalóan a macskák zsilipeléséről szólna, ehhez pedig szükségünk lenne néhány hétre, amikor éppen egyikünk sem rohangál valahová, és ki tudjuk logisztikázni, mit-merre-hogyan. A mit-merre-hogyant egyébként egészen részletesen le tudnám most vezetni nektek minden elemével, ha ráérnék. De nem érek rá.
Amiben ugyanis szintén nem vagyok képes lábbal tapodni a tradíciókat, az a határidőkhöz való ambivalens viszonyom, a rohadt lényegében-tézisfüzet még mindig nincs készen, márpedig ma el kell küldenem a témavezetőmnek. Azt, gondolom, mondanom sem kell, hogy el is fogom küldeni, ezek a dógok már csak így műkszenek, hogy valahol Gombóc Artúr mellett-fölött-között megtáltosodom, és rettenetesmód befejezem, amit be kell.
Különösen, hogy holnap már megint más feladatok várnak, verné szájba a zuniverzum.
Ma lesz annak különleges világnapja, amikor én átcsámpázom az országúton a szemközti nagy piros házba, hátrahanyatlok a széken, aztán aszondom: “Lívia, csinálj ezzel a fejjel, amit akarsz!”
Ami azt illeti, akkor sem zokognék, ha belül is rendet rakna ebben a fejben.
A mai napra rendelt fölös és haszontalan, ámde szórakoztató tudnivaló, amit megosztok veletek: a “fodrász” szavunk a nyelvújítás korának szüleménye, és, bizony, ezek után jól sejtitek: a “fodor” szótőből képezték. A “friseur” (“frizőr” – lásd “frizura”) szakma megnevezésére kellett egy magyar szó, és több opció is volt kezdetben arra, hogyan oldják meg: “hajfodorító”, “hajbodorító”, “hajfodrász” vagy “hajbodrász”.
Szerintem még így jártunk a legjobban.
Új hét, új nekigyürkőzések. Én mindenesetre legalább öltözködésileg kivágtam a hatalmas tiritarka-kék cét a város (és feltehetőleg az őtözködős bloggerek nemzetközi közössége) legfehérebb és leginkább össze-vissza potyolt lábaihoz.
Ez, ha ti esetleg más regionális köznyelven beszéltek, azt jelenti, hogy klopfolt. A hejesírásellenőrző mindenesetre aláhúzza, pedig. *insert részletes fejtegetés a nyelvjárások és regionális köznyelvek jelentőségéről*
A mosógép még mindig zakatol, és az agyam is elkezdte. Ma hajnalban például, amikor felébredtem egy időre (ezúttal úgy határoztam, hogy törik-szakad visszaalszom, és csekély fél óra munkával sikerült is), fiktív szörnyetegek dilemmái és a disszertációm nagyon is valós megírandó izémicsodája mentek a fejemben, szimultán. Komolyan, ha nem lenne ez az átok második doktori, egyik legbékésebb vizsgaidőszakomat élhetném: az e héten keddre (mamám, mintha egy másik hónapban lett volna) összezsúfolt hét darab vizsgán máris megjelent a népség-katonaság usque kétharmada. Ezt úgy tessék érteni, hogy e pillanatban már csak három tárgy esetében vannak még feladataim, a többi hat le van zárva, akár a kulcsaikat is elhajíthatom. (Kettő gyakorlati jeggyel zárult, azokra már 18-án rákerült a lakat.)
Ehhez képest viszont itt a nyakamon a megírandó izémicsoda, ami műfaját illetően leginkább tézisfüzet kell hogy legyen egy még meg sem írt disszertációhoz, fából vaskarika, hajókötélből cérnacsipke. Egy hámozott lufi. El nem tudjátok képzelni, mennyire rühellem most éppen, különösen így az agyrágó bogarak és kreatív kukacok összehangolt támadása közben. A Bűnök Barlangja takarítása alatt mindenféle válogatott fél- és negyedkész projekteket találtam meg “egyszer-kelljen-s-jó-ha-van” szép színes micsodácskákat, amik azt kiabálják, hogy hagyjam a dagadt ruhát másra, közben pedig a fiktív szörnyetegek is azt üvöltik, hogy velük kéne inkább foglalkozni, mert augusztus végén otthagytam őket egy nagy leszámolási jelenet küszöbén, és azóta is ott toporog az egész banda.
Mindeközben pedig, tortahabon cseresznye, egyre inkább kezd hasonlítani a fejem egy Pumukli nevű illetőére, és ezzel kapcsolatban is lépni kéne, de hirtelen.
Egy komplett napot töltöttem dögölészve, mindösszesen annyi felmutatható tevékenységgel, hogy néha megetettem a macskákat meg a mosógépet. Attól tartok, annyira kellett ez nekem, mint egy falat kenyér. Ha elmentem volna a konferenciára, most valószínűleg enerváltan vonszolnám magam ide-oda, dallamosan ugatérozva, ehelyett viszont ma ismét hajnalban és tettre készen ébredtem, lelkem esmérete pedig újult erővel harapdálta a belső részeimet. Ujjé, és megint csak ujjé. Ismét indul a mókuskerék, készülni kell a komplex vizsgámra, például harmincadikáig le kell gyártanom negyvenezer leütésnyi povedálást arról, hogy mit csináltam eddig a disszertációmmal és mit óhajtok csinálni a következő két évben. Már eddig is a kelleténél többet vacakoltam a képzés eddigi ideje alatt azzal, hogy mindenféle beadandókban a bizonyítványom magyarázzam, ez pedig most lesz csúcsra járatva ezzel az egy ívnyi izével, ami helyett ugyebár akár azt is csinálhatnám, hogy írom azt a rühes disszertációt ahelyett, hogy csak pofázzak arról, hogyan fogom írni. Na mindegy. Ezen a szaron is túlgázolunk valahogy.
A szaron való átgázoláshoz ma hajnalban, miközben a hajamat mostam, a pofámon holt-tengeri iszappakolással (tudok én élni, mi?) gyártottam egy nagyvonalú ütemtervet, melynek szellemében innentűl kezdve minden nap dolgozom négy-öt órát a komplex vizsgára készüléssel, már persze amikor éppen nem zabálja fel az adott napot az Esztergomba pendlizés. Ha van rá lehetőség, a vasárnapokat viszont kiveszem szabadnapnak, mert akkor még az Úr is megpihent, és nekem ugyan minden nyávogás ellenére kisebb melóval kell megbirkóznom, mint Neki, de az Úr nagy és dicső, én meg kicsi vagyok és taknyos.
Hősies elszántságomban még azzal is elkezdtem kokettálni, elmászok még ma a könyvtárig, hogy vaskos könyveket hurcoljak haza tanuláshoz, de aztán rájöttem, a gépemen is van vagy három kiolvasandó könyv pdf-ben, úgyhogy nem megyek én ma sehová.
Különösen, hogy be lettem kerítve, nédda.
Derűsen süt le ránk a nyári nap sugára, de melege nincs neki, vagy esetleg az én szervezetem kezd hülyén reagálni mindenfélékre, ezt nem tudni. Ma reggel például arra ébredtem, hogy a. folyik az orrom b. sajognak az ízületeim c. jézusmária, még nincs kész két dolgozat az ötből, amit ma akarok megíratni.
Azóta már csak egy fél dolgozat hiányzik, de az a. és b. pontoknál nemigen tapasztalok változást, pedig nekem holnap konferenciára kéne mennem Egerbe. IC-pótló busszal, természetesen. Erős a gyanúm, hogy a konferenciálásból ezúttal nem lesz semmi, mert ha ledarálom magam a hét hátralévő felében, az a jövő hetemet fogja betegállományba tenni, márpedig most éppen az hiányozna nekem, a rohadt életbe.
Eh, majd meglátjuk, mi lesz és hogyan. Most egyelőre futamodjunk neki a mai vizsgáknak, az árgyélusát neki – mindezt persze úgy, hogy a buszon fogok összehajigálni egy fél dolgozatot, és mindig kéznél lesz a zsebkendő.
Amúgy ez az egyik új tunika az egyik új szoknyával, a cakkos szélűvel. Mit gondoltok, hagyjam így, vagy egyenesítsem ki a cakkjait?
Tegnap este, miután egésznapos futkora után hazazuhantam, a macskák már ott gomolyogtak mind a ketten, hogy holakajám, úgyhogy előbb tápláltam őket, aztán befejeztem az e félévi doktori képzés utolsó leadandóját, elküldtem, végre átöltöztem házi lipityánkába, tápláltam magamat is, utána pedig eldőltem. Természetesen nem tudtam elaludni fél tizenkettőig, aztán ugyanolyan természetesen felébredtem háromkor, amikor is persze a szőrösök megint azt kérdezték, hogy holakajám, és aztán hatkor ismét.
A hétvége programja úgy fest, hogy elmegyek a postára feladni a komplex vizsgára jelentkezés rohadt kis papírkáit, amiket tegnap fél hatkor nyomtattam ki a munkahelyemen, menet közben megpróbálom megérdeklődni a kopiszalonban, ha egyáltalán nyitva van, hogy vállalnak-e A0 vagy A1 színes fénymásolást, aztán bemegyek a könyvtárba nyelvújításról szóló könyvekért, a környék egyetlen friss csirkemájat is áruló bótjába pedig Schrödinek csirkemájért. Miután hazajöttem, összeállítom két tárgyból a vizsgára szükséges anyag vázlatát, hogy elküldhessem a diákjaimnak, jegyeket írok be a Neptunba, aztán kiselőadást csinálok hétfőre, vizsga-feladatsorokat keddre és konferenciaposztert péntekre.
Tegnap véget ért a szorgalmi időszakom itt is, ott. Istenbizony nem úgy érzem, mintha bármi véget ért volna.
Egyszer majd be kell blogolnom, miket turkáltam a múlt héten kétségbeesésemben két mostazonnal feladat között, de egyelőre még nem úgy fest a zélet, hogy erre hirtelen sort tudnék keríteni, előbb a hétvégi listámról kéne lehúznom az elvégzendők legalább felét. Mindenesetre a ma felvett ruha is ebből a beszerzésből van, és igazából én őtet is házi lipityánkának szántam, de most valami nagyon-nagyon kényelmesre volt szükségem, talán megértitek.
Egy hajmosásra is szükségem lenne, de előbb fussam le köreimet a városban, addig esélytelen.
Ma tartjuk a munkázó helyemen a felsőoktatási Kazinczy verseny országos döntőjét, aminek eddig minden évben kellő szervezési hisztériával ugrottunk neki, de mostanra olyan mértékben belefásultunk a félév eddigi monstre szerveznivalóiba, hogy ez már egészen aprócska feladatkának látszik, végül is csak kábé száz embert kell fel-alá mozgatnunk egyetlen zsürivel, nem pedig ötszázat huszoneggyel, és egyetlen napig, nem pedig háromig.
Nekem amúgy máma különösen nincs érkezésem izgulni a verseny miatt, a reggeltől-estig tartó futkora közben ugyanis még be kell fejeznem a komplex vizsga előtti utolsó beadandó dolgozatot a szakrális terekről, hogy aztán kitehessek a félév eddigi produktumai után ha nem is egy pontot, de legalább egy pontosvesszőt, mielőtt újabb feladatoknak veselkedek neki. A doktori legnagyobb rákfenéje, az “add meg uramisten, de most rögtön, és lehetőleg tegnapra” amúgy épp mostanra, a képzési szakasz legvégére csúcsosodott ki, kétnaponta jön valami újabb feladat, úgyhogy csak abban reménykedem, nem esik a fejemre újabb tennivaló a többi mellé, mert az már tényleg nem férne bele. (Ja, ezt mondtam a legutóbbi előtt is, aztán mégiscsak bele kellett férnie. Isten áldja a 880-as buszt meg Grisette-et, tegnap reggel is ott melóztam zötyögés közben egy kutatási beszámolón, és mire a “Kettőspince bejárati út”-hoz értem – igen, ezen a vonalon ilyen megállónevek vannak – be is tudtam fejezni.) Juteszembe, tegnap elolvastam egy cikket arról, hogy nagyobb figyelmet kellene fordítani a PhD-hallgatók mentális problémáinak vizsgálatára. (Na nem azokéra, amikkel a képzésre érkezünk, hanem azokéra, amelyeket menet közben szerzünk be a stressztől meg a túlmunkától.) Mit ne mondjak, nem tudtam meg a cikkből sok újdonságot a témában.
A mai hacacáréban viszont legalább egészen pontos szerepköröm van és konkrét feladataim, én szaladgálok a pontozólapocskákkal a díszterem és az összesítőszoba között, úgyhogy ezúttal is az volt a magamnak kitűzött direktíva, mint tavaly meg tavalyelőtt. Legyen rajtam kényelmes ruha, nemkopogós cipő meg sok zseb. Azt hiszem, legalább ennyit sikerült is teljesítenem.
Amik ellen viszont nem tudtam tenni semmit: a robbantott haj (pedig még olyan izéket is bevetettem, mint az extra erős lakk), a nyakamból éppen oldalt kifelé törekvő két gonosz ikertestvérem, valamint az általános nyúzottság, amitől épp olyan fiatalnak látszom, mint egy országút.
Most tényleg ott tartunk, hogy már az is a különleges kegy kategóriájába tartozik, ha tudom: hová megyek éppen és miért. Mondanám persze, hogy ez a hét még nehéz, de a következő is az lesz, az azutánival pedig még nem volt eddig időm foglalkozni.
Közben a Repülő Kutató hazaugrott tiszta gatyáért, de ezt tényleg így tessék érteni, este kilenckor érkezett, reggel hatkor már ő is indul, ezt pedig Celofán nem viselte jól, mert Celofán általában sem viseli jól a változásokat, hát még most, hogy beteg. Úgyhogy öt harmincötkor macskahányás törölgetése volt a program, öt negyvenkor simisimi, öt negyvenötkor újabb ételkínálgatás, most pedig már tényleg futnom kell, és Isten csudája lesz, ha valahol menet közben nem döntök úgy, hogy zárótevékenységek vizionálása, tancsitancsi meg kutatási beszámolók és tanulmányok helyett én most leszállok a buszról, aztán elmegyek remetének valahová a Pilis szívcsakrája mellé.
Attól a néhány apróságtól eltekintve, hogy úgy érzem, sose fogok már ebben a életben megmelegedni, kipihenni magam, napfényben hagyni el a lakást, nyári (vagy akár tavaszi) holmikban lenni, nem reszketni határidők miatt, nem aggódni teljesítendő feladatok miatt, rendesen étkezni és lekiismeretfurdalás nélkül kikapcsolódni, nem küzdeni kicsinyhitűséggel, önsajnálattal és a “jaj-vajon-megfelelő-e-a-teljesítményem” szorításával meg azzal az egyre erősebb gyanúval, hogy rohanás közben fogok felfordulni valahol cikcakkruhában – minden szuper, sőt csúcsszuper.
Tutatiszra, ha ezt a hetet megúszom jelentősebb kül- és belsérelmi nyomok nélkül, az a zuniverzum csodája lesz.
Közben meg a Repülő Kutató Varsóban bulizik Professor Krtekkel. Inzultálni fogom. (Nem a vakondot.)
Barátságos borús-szeles-napos-esős, és mindenestől összevissza időnk van, ami tulajdonképpen nem olyan nagy meglepi, merthogy most vannak nyakunkon a fagyosszentek, viszont eddig sem volt valami extra dögmeleg, és az előjelzésből kiindulva ezután sem lesz. Cserébe van meló csőstül, félévzárás meg minden anyámkínja. Ezt az egész káoszt ezúttal azon sajátos módon élem meg, hogy kábé negyedóránként váltják egymást az “eh, mindent megoldok… nyugivan…” meg a “jézusmária és össssszes szentek, sose oldom meg!!!!”.
Ne tessék aggódni, végül mindig minden megoldódik, vagy így, vagy úgy.
Az viszont, gondolom, nem egészen az évszázad meglepetése, hogy most éppen igen kevéssé megyek élményszámba.
Ah, te rohanó világ. Tájainkon most éppen a Repülő Kutató az, aki a fentnevezett rohanást produkálja, nekem csak az agyam száguldozik összevissza, legalábbis keddig, mert akkor persze megint kivágtázom az ajtón a buszomhoz, miként az meg vagyon írva. A pali viszont nem aprózza el: ma egészen Varsóig futamodik, aztán a jövő héten épp csak tiszta gatyát vételezni jön haza, és máris rohan tovább Bukarestbe. (Tegnap betekintést kaptam a júniusába is, az aztán tényleg káeurópai körút lesz, Karánsebes, Zágráb, Ljubljana, a többit ezúttal is elfelejtettem.) Mondám is neki a múlt héten, bmeg, Muci (igen, ezeken a tájakon így szoktak beszélni akadémiai doktor projektvezető urakkal, akiknek olyan hosszú a publikációs listája, mint a két karom), minek neked éppen most futni összevissza, amikor szükségem lenne rád? Mire ő, hogy de hát télen éppen az volt a bajod, hogy folyton itthon ülök, pedig olyan jól hozzászoktál, hogy hónapokra elmászok ösztöndíjjal. (Nos, mi tagadás. Roppant jól hozzá lehet szokni, hogy csak az van a mosogatóban, amit én belehajigáltam, és senki más jegyzetei nem tűnnek fel a lakás minden elképzelhető és elképzelhetetlen pontján.) Mire én, hogy de hát akkor nem volt rád szükségem, most meg lenne. Ki fog így néha egy kis meleg ételt lökni elém este, meg ki gardírozza a macskákat, amíg én a komplex vizsgára készüléssel meg effélékkel küzdök?… Úgyhogy jobb híján csinált nekem egy kakaót, mert a kakaófőzés ezeken a tájakon egy bevett szimpátiagesztus, az ember akkor kap kakaót, ha el van kornyadva.
További szimpátiagesztusaink közé tartozik az is, hogy színes zoknikat veszünk egymásnak minden apropó nélkül, a mai darabot például Bécsben vette nekem csak úgy cukiságból. Miután tegnap “megmentettem” a turkálós kötényruhát, az volt a minimum, hogy felvegyem, a megmentés módja pedig igen erőteljesen implikálta, hogy középcsoportos papagájnak öltözzek hozzá, mint a mellékelt ábra mutatja. Na és akkor magyarázzuk egy kicsit a bizonyítványt, mert engem általában ezért tartanak, hogy magyarázzak. Nem, nem fogjátok megúszni ti sem.
Mint ez sejthető volt, egy ilyen kötényruhából az ember akkor se képes elegáns-csinos darabot gyártani, ha fejreáll, tehát az volt az egyetlen opció, mókás legyen és megmosolyogtató a végeredmény. Egy fekete holmiból mókás darabot gyártani, úgy vélem, egyetlen módon lehet: megszórni tarkabarkával. Úgyhogy ezúttal eccerű voltam, mint egy pof, még Erik segítségét sem vettem igénybe, hanem csak kicseréltem a búbarna dekorációs gombokat színeskékre. Konkrétan csupán dísznek voltak ott az elején (dísznek? ezek? a világ egy hülye hely), funkciójuk egy szál se – nem volt hát kérdéses, hogy ebben az esetben akármekkora és akárhány gombot használhatok, például az eredeti hét helyett tizenkettőt. A zseb alatti kiégetett likat bestoppoltam, és azt is gombokkal takartam el, ami persze hozta magával az összes többi gombot is, hollári-hó. Ha egyszer lesz rá több időm, még melózhatok rajta: a középső sávon a színátmenetes gombkollekció minden bizonnyal megmarad, de a liktakaró gomb és annak testvérkéi helyett lehet, hogy egyszer majd valami teljesen más dolog jelenik meg, rátét vagy hímzés vagy horgolás vagy mittomén. Egyszer majd.
Most viszont inkább dolgozni kéne, mert ha az ember már blogbejegyzésban is olyan szavakat használ, hogy “implikál”, az az agyrágó bogarak tevékenységének pregnáns jele (már megint miket mondok), ergo ilyenkor kell nekiesni a következő leadandó tanulmánynak, hogy verné ki a ragya. Azt sem bánom, ha szivárványszínűre.
Mielőtt rákérdeznétek: igen, pontosan tudom, hogy hány éves vagyok, de nem zavar.
Mint tudjuk (tudjuk, ugye?), én roppantul szeretem a kötényruhákat. Általában magamnak varrom, de néha turkálok is. Emellett időnként kedvem támad megmenteni olyan turkálós darabokat, amiket úgyse fog elvinni senki, mert olyan csúnyuskák, formátlanok, esetleg még hibásak is.
Na hát az a darab, amit szerda délután akasztottam le egy pécsi turkálóban, miközben a hazafelé tartó vonat felé haladtam át a városon, az pontosan megfelelt ennek a kritériumrendszernek. Mert hogy ilyen elölről
ilyen hátulról
és a zsebe alatt van rajta elöl egy eeeekkora kiégetett lyuk.
Nyilván meg kell menteni. Nos, ezt teszem meg máma.
(folytköv.)
Du.
Ááá, nem lehet ezt rendesen bemutatni, csak magamon, és most már nem bújok vissza bele, de holnap úgyis felveszem. Addig is, nédda néhány fotó, mit csináltam vele.
Az ember haja nem egyszerre nő meg hirtelen, hanem lassan-lassan, de aztán egyszer mégiscsak bekövetkezik a “hát most megnövesszük vagy levágassuk” állapot.
Na az van most. Meg zárótevékenység, meg délutáni tancsitancsi. Futok is.
Koffein, kötelességtudat és kétségbeesés, ezek az én motorjaim, bébi. Tegnap ugyebár négykor kellett kivágtáznom az ajtón, hát azt speciel még el sem mertem árulni nektek, hogy mindehhez, bajnnng, fél kettőkor ébredtem fel, pedig csak (csak!!) háromra volt beállítva az ébresztő. És este, bár a sors különleges kegyének köszönhetően már fél tízre itthon voltam (ha még öt perccel többet késik a Zengő IC, és nem érkeznek pöccre a metrók, csak az egy órával későbbi buszt értem volna el), de így sem tudtam elaludni tizenegyig.
A konferencia a szokásos mennyiségű abszurditást és mókakacagást hozta, amire számítani lehetett, a szervezőknek már reggel a fülén jött ki a kávé, a plenáris előadást pedig egy lengyel nő tartotta németül azzal a címmel, hogy “Das deutsch-polnische Forum als Instrument der bilateralen Verständigung (1976-1997)”. Tippjeim szerint arról szólt, hogy a német-lengyel Fórum-sorozat, amiből volt ebben a húsz tárgyalt évben vagy tíz darab, hogyan vált a kétoldalú megértés eszközévé, de a cím lehetséges értelmét is csak a negyvenöt percen át potyogó diákból raktam össze úgy-ahogy, én ugyanis nem értek németül. Naivitásomban azt feltételeztem, lesz valami felirat vagy efféle, de nem volt semmi. Úgy báloztam ülve abban a röhejesen festő teremben, mint kolleganőm Prücsök, mielőtt elcsavarta volna a futár fejét, még a horgolásom is elővettem kínomban, ott gyártottam a marokkói szíveket kazalba, és közben néha megpróbáltam inteligencsen nézni. Na most, ha ezt eddig esetleg nem említettem volna, ez egy pedagógiai konferencia volt, szóval hogy miafrancot kerestek benne a német-lengyel tárgyalások, fel nem foghatom. Miként azt sem, hogy ha egy konferencián (mint a megnyitóban elhangzott) van 167 előadó, hol a nyimnyámban van az a százharminc, aki be se dugta a képit a plenáris előadásra, és akiknek talán még csak nem is négykor kellett volna kivágtatnia az ajtón. És akik közül kábé száz biztosan jobban ért nálam németül, na nem mintha az olyan nagy teljesítmény lenne.
A szekcióm amúgy igen kollegiális volt – mindig az, amikor óvodákról esik szó. Hacsak nem módszertani kérdéseket tárgyalnak éppeg (arra lényegesen nagyobb a kereslet), általában jobb híján egyszerűen csak összecsapkodják mindazokat a népeket egy és ugyanazon szekcióba, akiknek az absztraktjában ott van az, hogy óvoda, aztán agyő. Ezúttal is két történeti meg egy attitűdvizsgálat volt összecsapkodva. Meg én. Arról, hogy milyen képet képeznek magukban mások az én nagy pofámról, valószínűleg igen szépen árulkodik az, hogy az egyik előadó, akivel még csak két és fél hónapja tengünk együtt a doktorin, örömét fejezte ki, amiért előttem van, mert utánam aztán nehéz. Hm. Na mindenesetre ott ültünk keveskén, én voltam az utolsó előadó, és úgy nyúlt az egész elfele, mint a rétes. Egy adott ponton az egyik kollegina hátrafordult, és aszondá az órájára mutatva, hogy “te már biztos lelőtted volna”, ami igen szép képet ad arról is, milyen emlékezetesen sárkány néni vagyok én akkor, amikor rám osztja a végzet a szekció levezető elnökének feladatát. Ezúttal viszont nem én voltam az, úgyhogy csak üldögéltem tovább angyali derűvel, mert abban, hogy csupán tíz perc jut nekem elhadarni a mondókámat, akkora praxisom van, mint a Bazilika. És valóban, ezúttal is csak tizenkét perc jutott, úgy mentem végig az egészen, mint fos a libán, a közönség pedig megpendült módon kérdéseket akart felém irányozni (addig nemigen volt nekik erre nagy affinitásuk), de hát már ott toporgott a következő szekció, úgyhogy a kérdések egy részére csak úgy tudtam válaszolni, hogy közben bezúdult az ajtón a nőnevelés, és elkezdtek pendrájvokat installálni. Egy kósza pillanatban felrémlett előttem, hogy a komplex vizsgán valószínűleg a teljes bizottság le fog fordulni a székről, amikor én berobogok, és lelkesen aszondom, “jaj de jó, végre ezegyszer végig elmondhatom, mit akarok csinálni, hoztak hideg ételt meg hálózsákot?”.
Hát ez volt tegnap, ma pedig végre lett volna nekem arra lehetőség, hogy kialudjam magam, de egy nagy bides frászt, ötkor már megint bajnng. Legalább nem kettőkor volt, no, ne legyünk telhetetlenek.Tápláltam a macskákat, akik már aggódtak, hol a kaja, behajintottam egy mosást, aztán magamat is behajintottam hajmosóba, és ha már úgyis ott voltam a felpuhult körmeimmel, manikűröztem, majd kipingáltam a körmöm agyrohasztó ciklámenszínűre, hadd legyen, ami majd du. ébren tartja a diákokat. Engem még egyelőre ébren tart a pörgés meg a koffein, és nagyon remélem, hogy ezek kitartanak holnap estig, mert holnap is hatkor kell indulnom, és előbb-utóbb elfogy az a hisztérikus enerzsia, amivel az életemen döngetek végig éppen.
Mindeközben persze továbbra is marha hideg van, ami igen kevéssé tölt el lelkesedéssel, és én már csak röhögni tudok azon, amint a cikcakkruhákat elpakolom, visszaveszem, megint elpakolom majd megint visszaveszem. De hát fázom, no.
És igen, kétségtelenül látszik rajtam némi mániás elszántság.
Ebből, ha egy kicsit is kegyes hozzám a zuniverzum, nem csinálunk trendet. Ma speciel négykor(!) megyek ki az ajtón, és késő este lesz, mire hazaérek. Hatkor indul a vonatom Kelenföldről Pécsre, ötkor indul vissza, közte meg konferencia, és mire háromkor eljutok oda, hogy megtartsam az előadásom, élőhúsnak kimérve sem leszek jó a lómészárszékben.
Természetesen nem volt más megoldás. Tegnap későig tanítottam Esztergomban, holnap megint tanítok ugyanott (hálistennek csak déltől), úgyhogy esélyem sem volt Pécsett éjszakázni, és hozzávetőleges-fitten jelenni meg a tudomány főlegvárában. Valószínűleg rekordot fogok beállítani “a legrosszabb előadás, amit valaha tartottam” kategóriában, pláne hogy még a ppt-m sincs kész, a Pécs felé döcögő vonaton fogom összedobni. Ilyenre sem volt még példa. Tényleg.
A mai konzervem viszont kész van. Mondanám, hogy én is kész vagyok, de még péntek estig hajtania kell valaminek (koffein meg kötelességtudat, az lesz). Amúgy természetesen pénteken is hatkor indulok, hogy aztán estig tancsikázzak, de a péntek az még olyan messze van, mint Makótól Jeruzsálem, és előbb a mai napot kell túlélni valahogy.
 | mák - 13/238 – Bökdös |
 | magyaroramegminden - 13/238 – Bökdös |
| mák - Szaporulat a szekrényben… |
 | Vég Anett - Szaporulat a szekrényben… |
| mák - 13/148 – Ovi |
Minden nap más - mindennap más 