Itt még mindig az édes változatlanság állapottya uralkodik, bár olyan sosincs, hogy édes változatlanság, legfeljebb olyan, hogy “kevéssé szignifikánsnak tekinthető változások”. A slejm kevesebb, a horgolás pedig hosszabb – nos, nem sok másegyéb fér bele a dögölészés és orrfújás mellé, mint közepesen buta, de kedves Syfy-sorozatok újranézése, valamint pár motring fonal -, emellé meg másik nyafogóruhát és másik zoknit vettem fel. Ez utóbbit annak tiszteletére, hogy tegnap a guglidudli perecekkel ünnepelte az Oktoberfest kezdetét.

A Repülő Kutató is nézett guglidudlit, úgyhogy igen érzelmesen kezdte emlegetni, na nem az Oktoberfestet, hanem a perectésztából készült lúgos zsemléimet. Én úgy gondoltam, jelen állapotomban igazán nem várhatja el tőlem, hogy likas kanállal, főkötőben, stopperrel álldogáljak a tűzhelynél, és rotyogó szódabikarbónás vízben forgassak péksüteményeket, minden oldalra harminc másodpercet szánva. Ebben teljesen egyetértett velem, de továbbra is láttam a képin, hogy ő most színes tintákról sörperecekről álmodik, úgyhogy megígértem, majd mikor hazajön Iasi-ból jövő hétvégén, azt is kap. Ma csak egy suppantott veknire van nekem enerzsia, és azt is csak azért sütöm meg, mert a) a kovászt meg kellett etetni, b) nincs a házban kenyér. Ezek elég hathatós okok.

A guglidudli, miután tegnap a sörperecekre figyelmeztetett, máma Tabei Dzsunkót ünnepli, aki első nőként jutott fel a Mount Everest tetejére. A saruszíját nem vagyunk méltó satöbbi. Nekem persze nincsenek ilyen hegyet mászós ambícióim, pláne mára nem. Bár, ha kellő mértékben elszégyellem magam, talán rendezgetek kicsikét a szekrényeimben, az is valami.