eská kategória bejegyzései

Bruttó időben három napot pazéroltam rá az életemből (és, ami még inkább húsbavágó, a vakációmból), de a Bűnök Barlangja végre megint ki van civelizálva. Kábé mint Huckleberry Finn.

Ezen az oldalon nincs sok változás, leszámítva a lecserélt futontakarót meg a végre-végre felszabadított nagy lapos kosarat, ami eddig teljesen kihasználatlanul tárolt ilyen-olyan lomokat a polc tetején, foglalván a helyet, és nem nyújtván lényegében semmi hasznot. Most végre bele tudtam pakolni a folyamatban lévő nagyobb darab horgolásokat. A tetején az a kék bébitakaró már be is van fejezve, csak egy mosás kell neki. A szőnyeget kicseréltem a Filoméla szobájában lévőre, mert erről könnyebb felszedni a szöszmőt (igaz, észrevenni is könnyebb, de valamit valamiért). Az égősort is lecseréltem melegebb fényűre, és felapplikáltam rá a másikról leszedett gömböcskéket.

Az igazi munka a túloldalon volt, nédda.

Lehet, hogy nem tűnik nagy bummnak, de az Enetri polcról leszedtem mindent de mindent. Átszerveztem, bedobozoltam, felcímkéztem, utána meg erisszed neki tetrisz, mi fér be mi mellé-fölé-alá, hogy minden könnyen elérhető és beazonosítható legyen. Végre mindenről tudom, hol lakik, és még a burdákat is átszerveztem évszakok szerint, meg kiválogattam és felcímkéztem a tuti szabásmintákat tartalmazó darabokat.

Most pedig előttem a végtelen lehetőségek tárháza: angyalkákat csináljak-e a nappaliba, tányéralátétet a karácsonyi asztalunkra, vagy a horgolt gömbjeimet rakjam-e fel ide-oda, mielőtt Poci elviszi őket a dobozból.

Itt van ez a mámorítóan ronda párna is, amire esetleg összeüthetek egy huzatot, már megvan rá a terv, hogyan csináljam.

De, ami a legfontosabb, akár azt is választhatom, hogy felrakom a rókás zoknis lábamat ííígy, és nem csinálok semmit.

Boldog karácsonyt meg hanukát meg kwanzát meg saturnáliát meg további téli napfordulós ereszdelahajamokat.

… hát így esett meg az, lelkecském, hogy reggel nyolc óra két percre már vissza is tértünk a lidliből…

Az év legrövidebb nappala van máma, úgyhogy abból gazdálkodunk, amink van. Ez itt most esetünkben a káosz, zűrzavar és általános közröhej, különös tekintettel az hajamra, amihez hasonlatosat eddig kizárólag Grimm-illusztrációkon láttam a lusta asszonyon, Csipkerózsika kastélyának szakácsnéján meg Jancsi és Juliska elhanyagoló hideg mamszikáján. Mentségül csak azt tudom felhozni, hogy ők mindehhez likas zoknit is hordtak, az enyém meg nem likas. Remélem, ezt elhiszitek nekem.

Ha minden jól megy, ma még további poszt(ok) is előfordulhatnak, de biztosra ígérni semmit se tudok, de nem ám.

Ha minden jól megy, ebből a sok szedett-vedett micsodácskából, amit a Bűnök Barlangja különböző zugaiból kotortam elő, végül valami cuki lesz. Több darab is.

Tegnap megírattam és kijavítottam negyvenkilenc dolgozatot, ma megíratok és kijavítok negyvennégyet. Ebből harmincnégy már most ott csücsül az asztalomon az irodában, mert ma még vizsgáztatás előtt teszek egy iramodást az egyik oviba, és fene tudja, lesz-e így elég időm a vizsga kezdete előtt kinyomtatni a komplett hóbelevancot. A nappalisok és levelezősök vizsgája között további dolgozatokat javítok, valamint rendet teszek azon az inkriminált asztalon. Végül pedig felülök a 17:45-ös buszra, hazacsorgok kislakomba a nagyDuna mentében, majd Vízkeresztig a színem se látják Esztergomban, hacsak be nem üt valami vis maior.

Megint fél egykor ébredtem, úgyhogy a hasznosság jegyében jobb híján elküldtem egy másik oviba a harmadévesek komplex gyakorlati tájékoztatójának átírt változatát, hogy szupervájzolják benne a javításokat (azt is tegnap a vizsgák között vezettem át), majd, ha már úgyis fent voltam, beírtam a tegnap szerzett jegyeket a Neptunba. A hétvégén az egyik levelezős hallgató mondá nekem, hogy “úgyis tudjuk, hogy a tanárnő addig nem fekszik le, amíg be nem írja a jegyeket”. Én egy kicsit ott maradtam tátott szájjal, de aztán inkább nem vallottam be, hogy amikor ők mindenféle Istentől elrugaszkodott hajnali időpontokban értesülnek a telefonpittyegésből, hogy új jegy került a Neptunba, én nem még, hanem már fent vagyok, és ott kuvikolok vagy kukorékolok, ízlés szerint.

Úgy ledarált engem ez a félév, mint a vöcsök, és ez a lakás meg a szekrényeim állapottyán is jól látható, merthogy minden fut, és a legutóbbi három mosás teljes készlete Filoméla szobájában van lezúdítva az ágyra ahelyett, hogy a szekrényben üldögélne. Süti nincs a házban egy szál se, és kenyér is csak azért van, mert a Repülő Kutató karácsonyi munkahelyi bulijára sütöttem közkívánatra két kicsi savanyúkápis kenyeret, és az egyiket visszahozta. (Állítólag már volt ott egy csomó más kenyér, azért. Nem azért, mert nem ízlett volna. Nemtom, nem voltam ott. Éppen hazafelé csorogtam, a buszon is dolgozatokat javítgatva.)

Ma viszont, mikor este hétkor beesem az ajtón, előbb eldőlök, mint a zsák, aztán hajnalban felkuvikolok, beírom a jegyeket a Neptunba, és utána két lábbal ugrom az adventba meg a nagybőgőbe. Ezt vehetitek fenyegetésnek is.

A legyalultság jellemzően szép példája, hogy ugyanaz a sapka van rajtam, mint tegnap, és ugyanaz a sárga táska, ami lényegében egész félévben, őtözködős bloggerek szégyene, aki vagyok.

A félév első vizsgájára menet. Szinte biztos vagyok benne, hogy a diákok részéről kitörő lelkesedés fogja övezni, de attól persze majd jól megjelennek, hogy letudják.

Nos, én is azért megyek oda, nem lelkesedésből.

Az “ez a hét még nehéz” kijelentésből meg a negyvennyolcból továbbra sem engedünk: ma reggel 6:36-kor, amikor érzelmesen búcsút intettem a Repülő Kutatónak, aki éppen a székesfőfaluba távozott egy konferenciára, gyorsan megpróbáltuk egyeztetni, mi lesz velünk a következő két napban. Végkonklúziónk az vala, hogy “na, majd holnap este mindenképpen látjuk egymást”. Mindezt úgy, hogy ma természetesen mindketten hazatérünk, de minden esély megvan arra, hogy valamelyikünk (például én) már aludni fog, mire a másik beesik az ajtón.

Pusztán a poén kedvéért (poén egy frászt) ma is munkanap, holnap is munkanap, vagyis hát nem csak a levelezős hallgatókat terelgető csillagszemű juhászoknak és felsőoktatási kadávereknek az, hanem mindenkinek. Ha esetleg bármiféle kétségeitek lettek volna: levelezős hallgatónak nem azért jelentkezik az ember, hogy hét közben békében henyélhessen, és csak heti két napot járjon tanulóba pénteken meg szombaton, hanem mert amúgy heti öt napot melózik. Ennélfogva már hét eleje óta folyvást csilingel a postaládám, hogy kit, miért, honnan nem engednek el a dolgozóból vagy pénteken, vagy szombaton, vagy egyiken se, bocsibocsi. Úgyszintén ennél fogva már gőzöm sincs arról, hányan lesznek bent (sőt, egyáltalán: lesz-e bent valaki), amikor én betotyogok eldöngicsélni a döngicséimet ezen a két szép munkás napon.

Pluszban még ma van Luca is, akit székekkel meg boszorkánylátó likas fakanalakkal meg szemüveg formájú sütikkel és kenyerekkel szoktak ünnepelni, és nekem idén egyikre sem volt érkezésem. Jó, Luca-székre máskor se, de azért egy kenyeret mégiscsak összedobtam még tavaly is, pedig akkor se nagyon látszottam ki a hülyeségből meg marhaságból. Idén ehhez képest a nagy semmi.

Bár technikailag úgyis ott vagyok, ahol a part szakad, mert ma elvileg nem szabad az asszonynak főzni, sütni, fonni meg egyáltalában dolgozni se, márpedig én dolgozóba megyek, azt a Lucáját neki. És csak ismételni tudom magam, amikor ezúttal is aszondom, hogy irgalmatlan módon nincs kedvem hozzá.

Az elszántság viszont, mint ez fentebb látható, nem hibádzik.

Az élet nevű mókakacagás mára nem tanítást dobott, hanem az egyik kollegina által szervezett “gyivákok oktatófilmeket csináltak médiaizé órára, mi pedig megnézzük azokat yol” programot. E program keretein belül – surpriiiiise! – én úgynevezett zsűritag* leszek. Az esemény persze nem megy majd buktatók nélkül – hogy mást ne mondjak, a főszervező kollegina szombat óta rotavírussal küzd. (Yeah, ez az a fosós-hányós, aminek pár évvel ezelőtt egy őszi félévben két különböző változatát szedtem össze két különböző oviban.) A tanári kar amúgy is a tipikus félév végi “romokban vagyunk” teljesítményt produkálja, tegnap úgy néztük az egyiket, aki mosolyogva jött be, és egész nap le sem hervadt róla ez a mosoly, mint egy ufót. Persze a gyivákok általános állapota sem jobb a mienknél, mielőtt azt hinnétek, hogy csak a negyven fölöttieket érinti a félév vége. Egész szeptember-október-novemberben nem láttam összesen annyi koffein- és taurin-tartalmú dobozt a padokon, mint az elmúlt másfél hétben.

A zsűrizés (édesjóistenem, de utálom én ezt a hosszú ű-t, de tényleg) persze csak a mai nap egy pöttyike-apró része. Dolgozatokat fogok javítani, és mivel tegnapra végre sikerült összehozni a tervezett deathmatchet a harmadévesek és a gyakorló óvodájuk között egy sötét tanteremben, ahol csak a remény meg a projektor világított, át kell vezetnem a most született javításokat a nyolchetes gyakorlat tájékoztatójában. Több mint egy órán át gyomroztuk a szöveget, hogy mindenki igényeinek megfeleljen, és nekem minden új elemet bele kell körmölnöm a tájékoztatóba, majd validáltatni az érintett felekkel. Mivel ma hajnalban is fent kuvikoltam, egészen kiválóan meg tudtam volna tenni mindezt valamikor három és négy között itthon csücsükélve, de tegnap olyannyira le voltam tatarodva, hogy bent hagytam az asztalomon minden harci feladatot, amit erre a hétre rám mért a sors, és lényegében üres kézzel kúsztam haza, hogy aztán kiájulhassak a kanapémon. Aztán persze hajnalban felkuvik meg felkukurikú, és jobb ötlet híján olyan dolgokat kentem a pofámra, amik méregtelenítést meg fiatalságot ígértek. Hazug krémeckék, mehh.

Ez a hét még nehéz, ez a hét még nehéz. De ha már zsűrizés (böe, hosszú ű), megpróbáltam kellően artisztikusra venni a figurát. A vérző szájú anyatigris rúzs csak ráadás.

* Ezúton szeretném megjegyezni, hogy halálra idegesít, amiért a zsűrit hosszú ű-vel kell írni a hejesírás-szabájozás egy újabb bakugrásának köszönhetően. Ennél csak az idegesít jobban, hogy az árbócot és a búrát is hosszú ó-val/ú-val kell, amihez az az indoklás, hogy végre-végre a kiejtéshez igazították a hejesírásukat. Kérdem én, a belgák meg hová a körösztanyjuk térgye kalácsába álljanak? Én eddig mind a kettőt rövid ó-val/ú-val ejtettem, és most úgy érzem, hogy éngemet diszkriminálnak.