Édesjóistenem, mennyi marhaságot álmodtam össze az éjjel. Bulit akartam tartani, és a lakásunk egy panelház tetején volt, panorámás kilátás meg minden, úgyhogy nekiláttam a szervezésnek, azonban valamiképpen egy másik panelház tetején kötöttünk ki, ahol csak hőség volt és tűző nap, valamiért meg rengeteg sár, a lakás pedig egy érintőleges ismerősömé (egy, a valóságban nem létező ismerősömé, csak a móka kedvéért), aki két totyogós kisgyerekkel küzdött azon, hogy túljusson a napjukon. Pakoltam kétségbeesetten, mint Bogdán az üres boltban, miközben érkeztek a vendégek (ezúttal valódi ismerőseim), de mindegyik csalódott volt, hol a kaja, miért itt vagyunk, mi történik, és én leültettem őket a csupa káosz konyhában egy-egy sörrel, aztán nekigyürkőztem, hogy valami rendet teremtsek. És ekkor megérkeztek a diákjaim, akiket erre az időpontra hívtam bepótolni egy elmaradt órát, ott tolongtak kezükben füzetekkel (ezt nem szokták), és én peripatetikus oktatást tartottam nekik a sárban tapicskálva, amíg nem éreztem a lábszáramon valami furát. Amikor lenéztem, az egyik nadrágszáramba akadva ott volt egy szög, a másik lábamra pedig a tapicskálás során ujjnyi hosszú, mély sebeket vágott. Nem vérzett meg nem fájt semmi, de úgy néztem ki, mint a horrorfilmekben a borotvával összemetélt áldozat. Megmutattam a diákoknak a lábam, ők egyöntetűleg azt mondták, fujj, én meg úgy éreztem, végre megvan az ürügy arra, hogy abbahagyjam az órát, elnézést, ezzel csinálnom kell valamit, köszönöm a részvételt. Ők mogorván összepakoltak és elmentek, távozás közben azon lamentálva, hogy ezért ugyan kár volt idejönni, szólhattam volna előre is, hogy ez lesz. (Honnan a nyimnyámból tudhattam volna, legalább ezt a részét, na honnan.) Visszatotyogtam hát bibis lábammal a konyhába, ahonnan azóta elszivárogtak a vendégeim, mert ez itt uncsi, meg egyáltalán. Befásliztam a lábam, és próbáltam legalább segíteni a csajnak a két gyerekkel, aki egy gázrezsón próbált főzögetni, de a gázrezsóval valami zűr volt, nem akart kialudni a lángja, hiába zártuk el, és egyre melegebb lett a palackja, úgyhogy végül kidobtuk a teraszra, a detonáció meg szétvitte a kerti bútorokat. Én erre sem ébredtem fel, jelzem. A csaj azt mondta, eh, nem nagy ügy, a roncsokat seperjük be a sarokba, az égésfoltra meg dobjunk rá egy szőnyeget, de ne azt! az a falra jár! Na ekkor ébredtem fel.

Én ebből már nem akarok semmit kihámozni, de tényleg nem. Maximum annyit, hogy átkozottul pihenésre van szükségem, de ma is szociális kötelezettségeim vannak emberek társaságában, holnap is, és május végéig állandóan pörög a ringlispíl.

Viszont a RK volt reggel a piacon, amíg én rémálmodtam, és hozott nekem ilyet.

Mondanám, hogy ezt most mind meg is eszem reggelire, de húsz dekánál többet nem szabad, azon túl ugyanis kiütéseim lesznek, és még hónapokig vakarózhatom.