Akkora ordas marhaságokat álmodtam össze az éjjel, hogy most is szédelgek bele. A RK meg egy csomó kutató társaságában elutaztam Berlinbe, ahol kivettünk egy komplett hostelt, és vacsora után gondoltam, járok egyet a környéken, de mire visszakeveredtem, tömegek hemzsegtek odabent, és akkora volt a zsúfoltság, hogy nem jutottam be a hálótermünkbe, úgyhogy visszabolyongtam a folyosókon, ahol az étkezőt éppen átépítették, és én kétségbeesetten próbáltam megtudni, hogy mi ez, miért, hol vannak a cuccaink, hol vannak a többiek, miként történhet meg ilyesmi. A kelletlen és nyűgös építőmunkások két kelletlen és nyűgös libához irányítottak, akik állítólag a direktriszek vagy mik voltak ott, persze kiderült, hogy mindketten magyarok (ez valószínűleg a tudatalattim realitásérzékének villanása lehetett, én még álmomban sem tudok németül), az egyik tipikus passzív-agresszív módon siránkozott és vádaskodott, közben meg folyton elbőgte magát, a másik meg simán csak tulokmód nem volt hajlandó értelmes beszélgetést folytatni, felváltva vigasztalta a másikat, és intézett hörgő kirohanásokat felém, hogy látta, mekkora koszt hagytunk magunk mögött, mire én, hogy ezt mind meg lehet beszélni, és mindent meg lehet oldani, de hol vannak a cuccaim, ja hát azokat elvitték, de hova, mondja meg nekem, hát azt most nem lehet, mert láthatom, mekkora felfordulás van itt.

Arra ébredtem, hogy dühös vagyok és fáj a fejem. Azóta már megittam két kávét, de még mindig nem vagyok teljesen magamnál, és lövésem sincs, mivel tudnék segíteni magamon. Amikor a világgal bajok vannak, az még hagyján, de amikor az ember saját fejében is ellenségek laknak, az már mindennek a teteje.

Ennél előnyösebb fotót pillanatnyilag nem tudok betenni magamról. Hálistennek délután háromra kozmetikushoz vagyok hivatalos, legalább kívülről ácsolnak majd valamit a fejemen, ha már belülről nem megy.