Iszonyú nyomott vagyok máma, és ebben egyrészt nincs semmi meglepő (nézzetek a világra, könyörgöm – egyre gyakrabban jut eszembe Salinger Zooey-ja, aki szerint Kálijugában, a vaskorszakban élünk, és aki elmúlt tizenhat, de nincs gyomorfekélye, az mind rohadt áruló), másrészt meg mégis. Túl vagyunk a tavaszi napéjegyenlőségen (nekem ezután általában javulni szokott az állapotom), plusz élünk és prosperálunk, miként Prosperó.

Az éjjel borzasztó marhaságokat álmodtam össze kívülről viccesek voltak, de belülről nem: elmentem az ikeába, ahol minden elképzelhető felületen emberek aludtak, én meg bizonygattam magamnak, hogy biztos csak fáradtak, de ez önbizonygatásnak se volt elég. Ki volt plakátolva, hogy a belépőknek maszkot kellett tenni, én meg tudtam, hogy van a táskámban egy, de ehhez ki kellett rámolnom belőle mindent egy billegő lábú bárasztalkára, és amikor visszapakoltam, nem tudtam eldönteni, hogy az asztalon az a fröccsöntött szürke műanyagpanda, ami akkora volt, mint egy bili, ikea-dekoráció volt-e, vagy az én táskámból került ki, úgyhogy végül otthagytam.

Mi a nyavalyát tehetnék, felöltözöm nagy műgonddal a délutáni óráimra, aztán elporoszkálok a 4×45 percem irányába.

Abszolúte ki tudnék egyezni abban, ha innentől egy hétig a számat se lenne szabad kinyitnom, de nem ilyen ez a popszakma.