A káosz, tohuvabohu és felfordulás, amit jobb szó híján életnek hívunk, mára esztergomi kirándulást dobott, aláírandókat meg kitöltendőket és rendezendőket. Ez utóbbit azért, mert majdhogynem egy év után végre beállították az új asztalokat meg polcokat, úgyhogy ki kell pakolnom a dobozaimból.
Ah, te rongyos élet, tíz percig kerestem magamnak egy karórát, mert amióta nem hordok, kettőben is lemerült az elem, a többiről meg nemtom, hol vannak. Legalább Léna tokját tudom, hol van, de arról meg le kell söpörnöm egy maréknyi macskaszőrt.
Térjünk már vissza a viszonylagos normalitásba, ha megkérhetném.
Szerintem ezt a napot nagyrészt azzal fogom tölteni, hogy a nekem-új szobámat csodáljam.
A megfelelő szögből nézve csodás. A nem megfelelő szögből persze azt is látni lehetne, hogy az egy lityi festék csak másfél falra volt elég, és az ablak fölött majd glettelnem is kell, szóval lesz itt még meló.
Majd. Jövő héten. Ezen a mostanin más dolgaim vannak.
(Az ablak előtti fák meg a még mindig sárga plafon kicsit bezavarnak abba, hogy pontosan milyen színe van, de majd még úgyis látni fogjátok. A fotel meg azért nincs visszatolva a polcok elé, mert Poci éppen rajta alszik a hálószobában.)
Na az vagyok én. Vettem a Mogorvák Klánjától afféle impulzusvásárlásként egy lityi szürke falfestéket, amit úgy híjnak, hogy Ezüst Zsálya. Egy őszinte világban az lenne neki a becsületes neve, hogy Friss Cement, de ebben a dilinyósban Ezüst Zsályának hívják, és én Zsályát/Cementet már tegnap délelőtt felkentem a falra egy foltban, mert én meg Bummbele Máté vagyok.
Megnéztem délben. Megnéztem délután.
Megnéztem este. Megnéztem most reggel is.
Én most nagy vihogások közepette nekigyürkőzöm, előkotrom a festőgatyámat meg a festőcipőmet, lepucérítom ezt a falat, aztán felkenem rá Cementet, azt az egy lityit. Délre be is fejezem.
Ha jó lesz, fasza. Ha nem, akkor átkenem Napraforgóval (ami egyébként egy őszinte világban valószínűleg Narancsos Limonádé Sok Tartósítószerrel lenne, de hát a festékek névadói nem a legőszintébb népek). És ha az se jön be, még mindig csak háromszáz méterre van tőlünk a festékáruház, sálálá.
Most pedig, Mesdames et Messieurs, tegyék meg tétjeiket!
Nyilván felvettem a nekem-új kötényruhámat, mert ha húsz évet késtem vele, akkor ugyan mivan, én ennek most is örülök. (Oké, van alatta egy cicanaci is, mert én mostanság mindig fáááázom, de attól még felvettem.) Tíz évesen a fél karomat ugyan nem adtam volna oda azért, hogy legyen igazi akvarellpapírom, ami nem pöndörödik fel a vízfestéktől, de egy lábujjat mindenképpen elcseréltem volna néhány lapért, és igaz, hogy most már kevesebbet rajzolok meg festek, mint akkoriban, de azért a múltkor akvarellpapírt is vettem egy egész mappányit, szédítő luxus.
Tegnap fél szemmel láttam egy linket egy olyan cikkhez, ami azt ígérte, elmondja, mi az a tucatnyi dolog, ami negyven fölött már tökciki, és kábé fél másodpercig gondoltam is arra, hogy rákattintok, de aztán inkább nem, mert minek. Húsom, negyvenhat leszek októberben*, ennek meg szerintem az a legnagyobb előnye, hogy nem muszáj érdekelnie, mit gondolnak arról nálam évtizedekkel fiatalabb vadidegenek, mit kéne csinálnom, és mit nem. Mindemellett persze egy icipicit reménykedem abban, hogy az egytucatnyi tökciki közül van a jelenlegi ruházatomban legalább kettő-három. Én így szállok le a bicikliről.
A tegnapi nappal amúgy a gyakorlati jegyes diákjaimat is sikerült eljuttatnom kettő kivételével oda, hogy van mire jegyet adnom nekik, az a kettő még megtartja jövő héten a kiselőadását, aztán kalap és héjjahó. Most pedig hétvégém lesz. Igazi. Annyira igazi, hogy hétfőig még a munkahelyi levelezés felé se nézek. Az igazi hétvége persze igazi hétvégi tennivalókkal is jár, és ugyan lehet, hogy ma még nem mázolok le hirtelen olyan dógokat, amiket akár békén is hagyhatnék, de a glettgipsz mellé vettem egy liter diszperziós mélyalapozót is, úgyhogy történhet bármi.
Közönségem mindenesetre van ezekhez a bármikhez, bár őt valószínűleg leginkább a második vagy harmadik reggeli érdekli.
Toll a füledbe, Mackó, ma éjjel is arra ébredtem, hogy nem tudok mozdulni, mert mindkét oldalamon macskák alszanak.
* Én már egy fél évvel korábban úgy gondolok magamra, hogy “X+1 éves leszek”, nem pedig úgy, hogy “X éves vagyok”. Ennél optimistább dolgot keveset lehet elmondani valakinek magáról, ha belegondoltok.
A sors keze meg a turkálók előbb-utóbb eléd pakolják, amire vágytál valamikor, még akkor is, ha már rég elfelejtetted, mi volt az. Ilyen túlméretezett tavaszi kötényruhát húsz évvel ezelőtt szerettem volna magamnak, ilyen pliszírozott szoknyát meg kábé tíz.
A fából és türkizkék izékből álló nyakbavaló csak ráadás. Én ilyeneket bármikor, bármekkora mennyiségben el tudok képzelni.
Indokolatlanul erős állítás lenne, hogy épp visszatérni próbálok a normalitásba, mindenesetre rohadt régen volt rajtam ennyire rövid ruha. Ennek örömére persze az első két harisnya, amit fel próbáltam venni hozzá, egyaránt hrsss.
Nem tudom, tifelétek milyen időjárás volt tegnap este, de nálunk akkora vihar, hogy elment az áram, és nem is jött vissza vagy másfél órán át. A Repülő Kutató némiképp aggódva megkérdezte, van-e a házban mécses, és ha igen, tudom-e hol. Hahh, naná hogy van, és naná hogy tudom. (Bárcsak a külső memóriát is tudnám, azt két hét alatt sem találtam meg, grr.)
Tíz perccel később már úgy néztünk ki, mint egy New Age bolt, én meg elővettem jobb híján a horgolnivalót, mert azt félvakon is tudom (be lett ez már gyakorolva Sz. e., vagyis szopornyica előtt a 880-as buszon, esténként munkából haza). Igaz, éppen egy olyan projekten dolgozom, amiben van két rózsaszín, egy bordó és egy furalila, a többi meg az a fajta szürke, krumpliszín és zöld, ami sötétben mind szürkének látszik. Eh, mit nekem Hekuba, jóleszaz.
Elég jó is lett.
És ekkor a RK konstatálta, hogy a telefonján már csak 15% töltés van, ami nyilvánvalóan tragédia. Gondolom. Nekem a telefonom még mindig csak egy ébresztőóra meg egy olyan hely, ahová beesnek a banki esemesek, hetente egyszer használom beszélgetésre, akkor is anyámmal, és az esetek nagy többségében ő hív fel.
Mindenesetre a telefont cumira kellett tenni, és az adott pillanatban áram híján csak Emese állt rendelkezésre, úgyhogy a RK bedurrantotta a kocsit, rátette töltőre a telefont, ő meg kiült a teraszra viharkabátban egy whiskyvel, mert mi van, ha valaki éppen ebben a dögletes időjárásban akarna ellopni egy hétéves kocsit egy zárt udvarból. A következő fél óra azzal telt, hogy én békésen ültem itt bent a horgolásommal mécsesek lobogó fényében, a macskák dekoratívan széthajigálva szundikáltak körülöttem, a RK meg ült kint az orkánerejű szélben, és időnként kommentárokat fűzött hozzá. Nem hallottam jól, miket mondott (elég kafa a szigetelés), de nem tűnt különösképpen elégedettnek.
Aztán a vihar, amilyen gyorsan érkezett, olyan gyorsan elállt, a villanyt visszaadták, Mr. Jég Dupla Whiskyvel pedig bevacogott a teraszról, boldogan újságolva, hogy plusz 13%-ot sikerült ráverni a töltésre. Köszönjük, Emese.
Ma hajnalban ötkor már ilyen csuda napfelkelténk volt,
a szőrös terroristák meg rögtön azt kérdezték, hol a kaja.
Egy ideig várniuk kellett, mert ki kellett csomagolnom A Szőnyeg. Ma van a RK szülinapja, és mivel semmit sem tudott kitalálni, hogy mivel örvendeztessem meg, eldöntöttem önfejűleg, hogy kap egy szőnyeget. (Vö. az ősöreg vicc a papagájjal és a babkávéval, eszi, nem eszi, nem kap mást.)
A Szőnyeg már hétfő délelőtt megérkezett, de én az önuralom mestere vagyok, és egészen máig nem csomagoltam ki, mert mégiscsak ajándékba lesz, neszpá. Nos, az nyilvánvaló, hogy ajándékba lesz, de valószínűleg nem a RK-nak, nem a lakásnak, és nem is nekem, az első ugyanis az volt, hogy Poci kipróbálta,
aztán Maci is kipróbálta volna, de Poci aszonta, hessinnen,
ez a szőnyeg tökéletes arra, hogy én én segget nyaljak rajta, a magamét,
szóval, higgyétek el, ez az ENYÉM.
Hát így állunk most, Pistikáim, és én újabb kísérleteket teszek arra, hogy megtaláljam azt a rühes külső memóriát, de ha esetleg nem sikerül, akkor sincs veszve a haza. Már csak másfél hét van hátra ebből a nyavalyás digitális szorgalmi időszakból, bár utána meg online alkalmassági vizsgákkal és szakdolgozatok bírálatával kell nyűglődnöm, de azon a hídon akkor megyünk át, ha már odaértünk.
A mai éjjel hülyeálma a szokásosnál is realistábbra sikerült (mármint a megszokott hülyeálmi kereteken belül), merthogy éppen tanítottam. Igaz, a Kolcza vendéglő kertjében tettem, ahol jó húsz éve jártam utoljára, a diákjaim meg görkorcsolyán keringéltek körülöttem, de az teljesen reális volt, hogy folyton azt akartam mondani nekik, hagyjuk a fenébe ezt az egészet, görkorcsolyázzanak csak tovább nyugodtan.
Ez a késztetés most is megvan. Pedig amúgy ma (a hülyeálmi kereteken kívüli való világban) éppen egy olyan kettős merényletet fogok megvalósítani, amire már régóta fáj a fogam. Ma lesz ugyanis annak a napja, hogy beemelem a tananyagba Pityut és Pöszit, akik a Paidagógosz néni szeme láttára ni mijen dicnók (Weöres), valamint azt, hogy jó játék a laptopkábel (Varró).
Reggel fél hat óta fent vagyok, azóta próbálok valamit kitalálni, amit beblogolhatok, ami elég vicces meg mókás meg színes meg vidámító, de öt óra alatt sem találtam mást, csak ezeket itt.
Amúgy persze a valóságban éppen alszanak, mi mást.
Hiszitek vagy sem, ez egy igazi, létező növény, tegnap vettünk is egyet a piacon:
A zuniverzum vicces kedvéről viszont súlyosan megvan a véleményem, ha vér kellett, nesze nekem, már megint tompa fűrésszel próbálja leszedni valaki a keresztcsontomat. Igaz, a heti tapasztalat alapján legalább ő is szívni fog a tompa fűrészével, nekem csak ma reggelre múlt el a mutatóujjamról a vízhólyag.
Tegnap viszont gondos válogatás után felcipeltem a pincéből egy fúrógépet a sok közül, és határozott szándékomban áll, hogy használni is fogom.
Dalköszöncse most sincs, van helyette piac. Nyilván fel kellett vennem az új cipőmet, mert ha az embernek van egy új cipője, azt fel kell venni, nemde. És ha úgyse megy az ember sehová, csak a piacra, akkor oda.
Attól még, hogy esetleg alaposan megcsupált a zélet,
csakazértis toll a fülébe a világnak.
Én azért ennél sokkal jobb állapotban vagyok, bár tegnap a Plusz Lábaksz Akció közben sikerült rátérdelnem egy bazi nagy szögre, ami kiesett a dobozból, aztán sunyin megbújt a szőnyegen, meg belement a bal hüvelykujjamba egy szálka. Ilyenkor szokott rájönni arra az ember, hogy a térdére és a bal hüvelykujjára is szüksége van a mindennapokhoz, de még mennyire.
Viszont ma névnapom van, sálálá, és kaptam ajiba a Repülő Kutatótól egy pár cipőt. Rózsaszínt.
Az a gyanúm, ezt még látjátok majd rajtam jóóó sokszor.
Nagyívű terveimhez kellettek nekem plusz lábaksz. Na nem magamnak, hanem a jelenleg a falra felfúrt polcnak a mennyezet alatt, akinek le kell onnan jönnie, és átvonulnia a másik fal tövébe. A konstrukció sajátosságai miatt muszáj lesz ott alant is felfúrni a falra, mert másként feldől az egész, mihelyst a macskák defilálni kezdenek rajta*, viszont ugyanebbe a konstrukcióba nincs belekalkulálva a szegélyléc, szóval vagy letépem a fal tövéből a szegélylécet, vagy pedig plusz lábaksz.
A plusz lábaksz mellett döntöttem. Mivel én nem vagyok teljesen az a baka, aki készakarva szöget ver a saját bakancsába, hogy fájjon, előbb azt néztem meg, tudok-e rendelni valahonnét plusz lábaksz. Nos, egyrészt nem találtam semmit, ami maradéktalanul megfelelt volna az igényeimnek, másrészt meg értelmetlenül sokat kellett volna fizetni értük vagy várni rájuk, esetleg mindkettő. Jó, akkor megcsináljuk.
Palotánk összes termei közül az egyik egy szerszámoskamra. Ez még akkortájt alakult így, amikor ifjak voltunk kevés holmival (most már mindkettőt elég nehéz elképzelni, de hát így volt), és apósomnak valahová le kellett raknia a szarait, amikor hozzánk jött látogatóba. Aztán amikor testületileg ideköltöztek, nyilván jött az eddigi szerszámoskamrája tartalma is, de még a RK nagypapájáé is, viszont ez majd egy másik történet lesz. Majd. Most térjünk vissza a plusz lábaksz keserves sagájához.
A szerszámkamrában találtam egy csomó szerelvényt, amivel majd fel tudom rögzíteni a lábakat, meg találtam egy csomó fahulladákot, amit feldarabolhatok erre a célra. Öt darab 15 centis deszkára volt szükségem, nem többre, játszi könnyedén össze fogom ütni, sálálá.
És akkor jöttem rá, hogy a mindennel felszerelt szerszámoskamrában nincs egy fia fűrész, leszámítva egy berozsdált fémvágó fűrészt. Hát komolyan. Milyen vircsaft ez, hej, két polc tele van fúrógéppel**, fűrész meg sehol.
A Repülő Kutató a tegnapi napot a tudomány oltárán áldozatot hozó vadmarhák elhivatottak révült tekintetével kezdte, ilyenkor nem nagyon lehet vele kommunikálni, meg különben is ezeket az én akcióimat általában úgy kezeli, hogy nem nagyon figyel oda, hátha elmúlik magától. A végén megdicsér persze, és még soha (tényleg soha) nem volt olyan, hogy siránkozott volna valamilyen lakberendezési agymenésem eredménye miatt, de a részvétel nem az ő csésze teája és vajas kenyérkéje, vagy ha mégis, inkább ne tenné, kösziszépen. Apósomtól ugyan megkérdezhettem volna, hogy a csecsebogyóban nincs ebben a kócerájban egy jó fűrész, de ha megteszem, a) elkezd közreműködni, és kábé holnaputánra meg is lett volna a dolog, addig meg térdig gázolunk a milliméterpapirosban, vízmértékben, colstokban és háromszáz további fölös tárgy, plusz egy csomó sörösdoboz között, b) megáll mellettem, és nézni fogja, mit csinálok, ezt pedig nem akartam megkockáztatni, pláne amikor alkalmatlan, de azért mégis éles tárgyak vannak a kezemben.
A pincében tudtam, hogy van egy satupad, de amikor felderítettem, kiderült, hogy két egytonnás leander ül rajta cserepestül. (Ezt nem fotóztam be. Mindennek van határa.) Hát akkor marad a terasz, az asztal széle, a fahulladékok meg a rozsdás fűrész.
A helyzet sokkal de sokkal jobb lett volna, ha a kerítésen túl nem éppen a kicsiny faház felújítása folyna, ahonnan még valamikor januárban költözött el a háromgyerekes család golden retrieverestül. Miközben ugyanis én két és fél órán át bohóckodtam ezzel a fűrésznek nevezett szarral (lófüttyöt fűrész, ez egy reszelő volt!), kiskacsás zoknimban és mindenestül papagájnak öltözve, a kerítésen túl egy jómunkásember összerakott egy komplett teraszkorlátot. És neki még ebédszünete is volt. És biztos vagyok benne, hogy éjjel nem ébredt fel izomláztól nyöszörögve.
A végére persze meg volt az öt darab tizenöt centis izé, és akkor megcsiszoltam őket dörzspapírral, és lefestém, és lerogytam melléjük.
Ekkor jelent meg a tudomány főpapja a teraszon, még mindig révült tekintettel, és azt mondta, “nahát!”. (Egyszer komolyan hozzávágok valamit. Ott reszelgettem három méterre tőle két és fél órán át, ez meg úgy tesz, mintha hirtelen letojtak volna nekünk a magas egek öt izét, kivágva, lefestve, hozsánna.) Gondoltam, ezen a ponton sort kerítek egy kis jeremiádra a fűrésszel kapcs, mire a RK, könnyedén, mint Róbert Gida: “ja, hát a fűrészek apám másik szerszámoskamrájában vannak”.
Mire én, MIIIIII???
És ez volt az a pont, amikor a Repülő Kutató kérés nélkül és nagyon gyorsan hozott nekem egy kupica Finlandiát. Én megittam, használtam még egy csomó népi motívumot ayos y cebollas, majd elpályáztam bagettet sütni.
Most pedig tessék itt nekem szívecskéket meg vigyori fejeket meg miegymást szórni, mert durva nagy szükségem van némi sikerélményre.
* Azt mondjátok, hogy majd nem fognak defilálni rajta a macskák? Haha. Gondolom, nincs macskátok. Poci az elmúlt fél évben tökélyre járatta azt, amit a RK “felhőtúrának” nevez, és ami arról szól, hogy Poci előbb az éjjeliszekrényen át az egyik gardróbszekrényre hopp, onnan a másikra, megint vissza, komód, könyvespolc, hopp. Maci testalkati hátrányból indul (Maci egy dagadék, na), de ez csak annyit tesz, hogy nem röpköd fent a gardróbszekrények között. Pislantsatok csak rá a tegnapi bejegyzésre, és láthatjátok, hogy neki sincs ellenére a felfedezőkörút a polcok tetejin.
** Ti ilyenkor azt hiszitek, viccelek, de nem. A valóság sokkal röhejesebb bármiféle fikciónál.
Bizony mondom én néktek, a macskák csudálatos állatai ennek a keserves világnak. Nem zavarja őket a káosz,
cserébe viszont minden újdonságot kitörő lelkesedéssel fogadnak.
(A muhi csata, mint látható, továbbra is folyamatban. Ez tanítás nélküli munkahét, úgyhogy Batu és Szubotáj csapatai valószínűleg hétfőig fognak randalírozni az emeleten. Höhö.)
Még mindig utoljára a reményhal, bár tegnap egészen vidáman alakult a továbbiakban is a napom: elvágtam egy papírlap szélével az ujjam (én, aki komplett bútorokat képes összeszerelni és/vagy eltoligálni különösebb külsérelmi nyomok nélkül), aztán miután kitakarítottam a Bűnök Barlangját, ráráztam a frissen porszívózott szőnyegre egy szétesett párnát, és mikor bánatomban lecsüccsentem csipszet enni, sikeresen ráültem egy darabra, ami kipotyogott a zacskóból. Krccs, reccs, plusz a zsíros folt utána. Pfuj.
Minden nap más - mindennap más 