Az emeleti folyosón jelenleg iszonyú káosz uralkodik (aki nem dolgozik, nem koszol, nemdebár), de már van egy elem, amit meg tudok mutatni, hogyan is kenek én le mindent, ami muszáj (meg persze azt is,. ami nem muszáj).

Kezdjük ezzel itt, ni:

Mint mondani szoktam, a lakás bútorzata hetven százalékban Ikea, harmincban meg uraságoktól levetett holmi, ez utóbbi viszont egyaránt tartalmaz régiségbolti kincseket meg lomtalanításból összeguberált himmihummit, valamint a kettő között bármit, amitől a családtagjaink meg akarnak szabadulni, mert nekik van már jobb.

Nos, ez a komód a “nekünk már nem kell, vigyétek”  kategóriába tartozik, desőt mi már a harmadik tulaj vagyunk az utcában lakó rokonságból. Ránézvést úgy ’99-ben vehette meg az eredeti tulajdonosa, az ezredforduló cukrászdáinak színvilágát felidéző türkizes ménta szín és a hülye kis szárnyas fogantyúk legalábbis erre utalnak. A komódot vándorlásai alatt kellő alapossággal megrágta az idő vasfoga: már a fenti képen is látható a tetején nekünk jobbra két kerek folt (talán égés, talán valami más merénylet), de a bal oldalán is volt neki némi szépséghibája, ni:

Ezeknek a szépséghibáknak mindegyike annyira csak a felszínt érinti, hogy még sérülésnek is alig mondható. Rondának ronda ugyan, de az emeleti folyosó eleve egy raktár (ezt próbálom mostanság orvosolni), másrészt meg a komód maga továbbra is kiváló állapotú, funkcionális dromedár darab. Ágyneműket tartok benne, és nekünk aztán van ágyneműnk quantum satis. (Az elvárható összetételben, csak ezúttal fordítva: harminc százalék ikeás, a többi turkálós. Asszem lassan már tíz éve lesz, hogy nem vettem igazi üzletben ágyneműt.)

Mindenesetre a komód újabb lehetőség volt arra, hogy bevessem a szivacshengerkét meg a 1050 B40G-t. Gondos portalanítás után lekentem a tetejét, aztán leszereltem a fogantyúkat, és kicsavaroztam az egyik fiókot is.

Ez, mint sejthető, a “kuss, én így szállok le a bicikliről” direktíva része – sem a fióknak, sem a fogantyúknak nem volt szüksége mázolásra, de én szerettem volna összhangba hozni a kékeket, hogy szándékosnak látsszék a kenegetés. “Látványelem ez, kéremszépen, nem kényszerűség!”

Úgyhogy a lecsavarozott-kicsavarozott izéket leszállítottam a teraszra, aztán uccuneki.

(A kartonlap, amin melózom, még mindig a Jyskből jött a komódcsomagolással, akárcsak a kis derékszögű izékék is, amikre a megszokott ragacsos micsodácskával ragasztottam rá festéshez a fogantyúkat.)

Két réteg, száradás, visszacsavarozás. Voálá.

Természetesen folytköv.