Jó, na, nem egészen halott, még mozog egy kicsit. De ha jártatok már valaha nyáron Szentendrén, most nem ismernétek rá.
július 2020 havi bejegyzések
7/319 – Aranycipő
Komolyan szégyellem a pofámat, amiért olyan luxusproblémáim vannak most, hogy nem megy az írás, le kellett mondanom egy augusztusi kolozsvári programot (folyóirat-lapszám bemutatója, meglehetős hajcihővel), a hajam meg végképp eljutott arra a pontra, hogy csak otthonom meghitt és nempublikus magányában merem bármiféle sál, kendő, sapka vagy kalap nélkül mutogatni Pocinak (akit nem érdekel), a Repülő Kutatónak (akit szintén nem érdekel), és pláne a Bűnök Barlangja szöszmöszeinek (akiket, ugye, mondanom sem kell…).
Most viszont a luxus nevében felveszem aranycipőmet, és lekullogok a faluba.
7/318 – Látszat
Lustácska vagyok ma, nyűgös és fázós. Gondoltam, hátha elmúlik egy kis tarkabarkától, de nem.
Hát jó.
7/317 – Erősen
Tudom, hogy ez marhára nem úgy fest, de én most valójában igen erősen gondolkozom.
Csak bele ne aludjak a nagy gondolkozásba.
Eská 7/39 – D9PQ
Ez a név ugyan úgy hangzik, mintha egy laptophoz vagy egy elektronikus zenekarhoz, esetleg valami trendi partidroghoz tartozna, de nem, ez a múlt heti tevékenységem volt. Mivel a folyamatról már eddig is be-beszámoltam, a cucc elkészítésére a komplett recept pedig itt van (nagyon alapos, sokfotós leírásokkal), annyiból meg fogjátok úszni, hogy kaptok némi bevezető szöveget meg egy galériát abból, miket kattintgattam közben.
Mindenekelőtt: én először 1997-ben varrtam patchworköt, kezdetben kézzel – naná, egyetemista voltam egy kollégiumi szobában, varrógép nélkül. Akkor még Eriket sem örököltem meg a RK nagymamájától, bár a RK már megvolt, sőt, az első izékét, egy párnahuzatot, éppen neki varrtam 1997 karácsonyára. Utána több-kevesebb erőbedobással varrogattam mindenfélét, ágytakarót, falvédőt, egy afféle nemhivatalos kiállításom is volt egy szentendrei kocsmában, úgy nagyjából tizenöt éve viszont teljesen abbahagytam, slussz.
Annak, hogy miért kezdtem el, elég sok köze volt ahhoz, hogy miért hagytam abba, bármilyen viccesen is hangzik ez. Nekem a patchwork/quilt mindig azt jelentette, hogy A Nagy Recikláló Buli. Az egésznek a rongyos romantikája volt az, ami elbűvölt: telepes asszonyok a prérin, egyik kezükben bot, amivel a kojotokat kergetik a tyúkudvarból, a másikban meg a család széthordott ruháinak megmentett cafatkái, mit nekünk anyagszűke. Mikor elkezdtem ilyesmiket varrni, a saját kiszuperált holmijaimat nyírtam szét hozzá, turkálóban vettem fillérekért alapanyagot (akár ruhákat, akár kallódó anyagszéleket), és általában attól voltam a legboldogabb, hogy valami használhatatlanból valami szépet tudok csinálni.
Aztán ez az egész félrement a fenébe. Hogy pontos legyek, nem az én elképzeléseim változtak meg, hanem a világ húzott el mellettem, de mint egy raketta. Nekem már attól is lelkifucim volt, ha direkt azért mentem be egy random anyagboltba, hogy vásznakat vegyek magamnak méterben (hol van itt ebben a Nagy Recikláló Buli), de az ütötte ki végképp a biztosítékot, amikor megtudtam, hogy léteznek direkt erre a célra gyártott vásznak, desőt direkt erre kitalált mintakollekciók. Amikor azt is megtudtam, hogy léteznek direkt erre a célra összerakott anyagcsomagok, abbahagytam az egészet. Fujj. Hol van ettől kezdve ennek az egésznek sportértéke, kérdem én. Nem kell anyagra vadászni, nem kell a színkombinációkon vacillálni, anyagmennyiségek arányaival bíbelődni, csak bemész a boltba, oszt megveszed azt a három köteg fat quartert, amit direkt azért állítottak össze, hogy a legkevésbé se érezd magad telepes asszonynak a prérin. Innentől kezdve nem számít már értéknek a kreativitás meg a színérzék meg a találékonyság, elég az is, ha van annyi zsozsód, hogy beruházz három köteg előrecsomagolt Kaffe Fassettbe meg ha igazán vastag vagy, egy longarm quilt varrógépbe, netántán pláne steppelő programokkal, aztán erisszed.
Szóval, mondhatni, a fogyasztói társadalom szépen felzabálta az én patchwork-varrhatnékomat. A technikám sose volt különösebben jó (az illesztéseim kriminálisak, a derékszögeket csak látásból ismerem, és, ami azt illeti, egyenes vonalban varrni sem tudok igazából, ami tényleg röhejes), úgyhogy az, amit én hozzá tudtam adni az egészhez, a terület kommercializálódásával seperc alatt elvesztette az értékét. Hogy most miért ugrottam megint neki? Nos, tulajdonképpen merő punkságból. Mit nekem ti zordon fat quarterek meg jelly rollok meg layer cake-ek, én attól vagyok dicső, hogy turkálós paplanhuzatokból meg kiszuperált pizsamákból meg rendelésre varrott nyafogóruhák után maradt cafatokból is meg tudom csinálni ugyanezt, azangyalátneki.
Úgyhogy megcsináltam.
A végleges végeredmény persze még várat magára, ez egyelőre csak a kész “fedlap”, innen még bélelni meg hátlapozni meg keretezni meg tűzni kell, de azt majd valamikor máskor. Most örülök annak, amim van.
Mielőtt pedig a szőrös terrorista nekifeküdne megtépni (már kerülgeti, mint látható), egy elégedett sóhajjal összehajtogatom, és elrakom.
7/316 – Kismillió
Minden varróprojekt során van egy olyan pillanat, amikortól az Úr kezében meg a szőrös terrorista mancsában vagyunk. Ez ruhák esetében a szabás, úgyhogy még a folyamat elején át lehet esni rajta, a jelenleginél viszont sajna éppen most tartok ott, miután már rohadt sokat vágtam, varrtam, újra vágtam, majd újra varrtam. A recept, amelynek alapján dolgozom, derűsen említi, hogy ha elbalfékted a négyzetkék méretét, igazítanod kell majd a blokkokon. Nekem mondja, hah. Ez itt az igazítások eredménye:
Mostanra viszont végeztem az összes vagdosással, ezentúl csak az összevarrás van hátra, és a készülő izé ebben a percben elég lelombozóan fest,
pár ujjnyi vastag várakozó kupackaként, de tegnap nekiláttam szétteríteni, és ez itt még csak a fele,
úgyhogy ebből is legalább lesz egy fogpiszkáló, ha el nem. Ma mindenesetre szeretném eljuttatni abba a stádiumba, hogy a kismillió darabka egyetlen nagy darabbá változzon.
Na akkor uccuneki.
7/315 – Thészeusz hajója
Tegnap nagy örömmel és kis dicsőséggel hazahurcoltam a varrógépek kórházából Primerát és Eriket. A műszerész már komplett hibalistákban kommunikál velem, és ezek egészen félelmetes listák, Primeránál például az a megjegyzés is szerepelt, hogy “varrt ez egyáltalán?” Háát, fogjuk rá. Ha egy rabiátus székely asszony belevesz valamit az ő lófejébe*, akkor egy zombi varrógépet is végig bír táncoltatni pár projekten, mint Lestat a halottat a new orleansi dzsumbujban.
Mindenesetre kipróbáltam mindkettőt, aztán a csajokat (Feliciát és Primerát) gondosan beszállítottam a vendégszobába, majd visszatértem a Bűnök Barlangjába, és érzelmesen turbékolva szerelmet vallottam Eriknek, hogy mégiscsak ő az igazi. Még akkor is, ha már úgy fest, mint Thészeusz hajója**, ami egy klasszikus filozófiai kérdés tárgya, azon a hajón ugyanis tokától bokáig kicseréltek mindent a vándorlás alatt, és a klasszikus filozófiai kérdés úgy szól, vajh ugyanaz-é a hajó, amivel megérkezett, mint amivel elindult. Na hát Erikkel ugyanez a helyzet, motort már kétszer cseréltek benne, pedált háromszor, ékszíjat meg már számát sem tudom, hány alkalommal. Ez eredményezte anno a nemváltó műtétet is, amivel Erikából Erik lett, és most is beütött nála valami efféle, mert most halkabb és simulékonyabb, mint javítás előtt, de ugyanolyan robbanékony, úgyhogy már azt se tudni, fiú-e vagy lány. Micsoda hiperprogresszív varrógépem van nekem, hej, teljesen genderfluid. Attól még éppúgy szerelmet vallottam neki, polyamóriás cisz nőszemély aki vagyok.
Úgyhogy tegnap már ez a meghitt jelenet zajlott este, miközben különféle düngőcsök kergetőztek a lámpa körül. Pocit természetesen a düngőcsök érdeklik, nem Erik,
és az est egy adott pontján hangos csámcsogást is hallottam az egyik sarokból, de nem mertem odanézni, mert gyáva kukac vagyok.
Az is igaz viszont, hogy addig jó nekem, amíg a düngőcsökön csámcsog, mert másként, nédda.
A lilákokkal, mint látható, a haladás útján vagyok, és a lilákokat természetesen folyton vasalni kell, ami a jelen harmincakárhány fokban külön élvezet.
Végezetül, mielőtt azt hinnétek, hogy én már nem is létezem egészalakosba’, tessék:
Ez lett a szép virágos anyagból. Az arányai némiképp el vannak baszarintva, de tudom, mi a baj, és hogyan lehetne rajta javítani. Majd. Egyszer. Ha olyanom lesz.
Most viszont visszavonulok turbékolni a genderfluid varrógépemhez, akit az egyszerűség kedvéért hívjunk továbbra is Eriknek. Gyerünk, Erik, gyerünk, lilákok.
* Aktuálpolitikai poén. Én itt ilyet ritkán szoktam, de ez akkora hülyeség volt, hogy kivágta a potmétert. Szegény őseim a hét szilvafájukkal.
** Erről én írtam valamikor egy verset is, de nem tudom elővakarni, mert még a OneDrive előtti időkben volt, egy külső memórián lakik. A külső memória mindaddig a horgolófonalas polc egyik fakkjában lakott egy zacskó lencse, egy doboz gombostű, féltucat illatmécses és két elkefélt nagyinégyzet társaságában, amíg rendet nem raktam, és el nem pakoltam Egy Jó Helyre. Azóta nem találom.
7/313 – Sminktanács
A mai hajnal hülyeálmában egy kannibál motorosbandának adtam sminktanácsokat azért, hogy a) ne egyenek meg, b) elfuvarozzanak egy esküvőre, ahol az egész násznép (karonülőktől dédmamákig) görkorcsolyát hordott, és az ifjú pár a Gaudeamus igiturra vonult be. Az esküvő természetesen a valamikori középiskolámban volt, amihez viszont a cihém hozzáillesztette a jelenlegi munkahelyemről a dísztermet, a kettő közötti összeköttetést pedig a valamikori Castro kocsmán keresztül oldotta meg. Ó, édesjóistenem. A násznépből valaki, akit már évtizedek óta nem láttam, gratulált nekem, hogy milyen szépen megtanultam azóta magyarul, bezzeg egyetemista korom elején azt sem lehetett érteni, mit mondok, én meg álltam ott idült mosollyal, a kezemben kettő darab füstölgő cigaretta, mint egy Fitzgerald-hősnőnek, és az egyik lábammal hősiesen takargattam a másikat, mert a harisnyámon hangosan, pattogva futott felfelé a szem.
Nincsenek nekem különösebb illúzióim a józaneszemmel meg a fantáziámmal meg tán a tudatalattimmal kapcsolatban sem, de azt hiszem, megértitek, ha a mai napra fejest ugrok ezekbe itt.
Eská 7/38 – Horgolt sapka
Van nekem egy ilyen szégyenfalam, ni:
ami tele van horgolékkal,
és átkozottul ideje már, hogy legalább egy részét felszámoljam.
Úgyhogy ma a legfelső sorból jobbrul azt a nagyot elkaptam, aztán addig dolgoztam rajta, amíg ez lett belőle:
Az üvegecskékben a legkisebb fonalmaradékocskákból horgolt rozetták vannak, úgyhogy azokat is elkezdtem felszámolni, mert ezek olyanok, mint a poloskák, folyton újratermelődnek:
De most sikerült megszabadulnom kilenctől, kis öröm is öröm.
Mivel régen láttátok Boldizsárt, íme:
Szeretném megjegyezni, hogy nekem ez a sapi sokkal jobban áll, talán mert nincs a fejem tetején a fülem.
7/312 – Szeptemberi nap
Ki-fe-je-zet-ten úgy érzem, mintha szeptember lenne. Ennek a téveszmének a felülírásában nyilván a környezetem sem segít,
és különösebben az se, ha én is beleülök ebbe a környezetbe.
7/311 – Pakol
Előre nem kalkulált programként (jaja, továbbra is érvényes az “embertervez” alapelv) ma felpendlizem a kies Esztergomba, hogy kipakoljam az asztalomból az elmúlt öt évet. Hajh.
Nyugalom, nyugalom, nem rúgtak ki az állásomból (még), az asztalt rúgják ki a szobából. Az összes többivel együtt. Az egyik kollegina tegnap több mint négy órán át pakolt, de én ezúttal optimista vagyok, és úgy gondolom, megúszom kettővel. Végül is, még csak öt éve gyűjtögetem a dzsuvát, és időnként rendesen “archiválok” is, ami ebben az esetben annyit tesz, hogy szétválogatom a fontos dolgokat a “hát-ezzel-meg-mit-csináljak-tegyük-be-ide-aztán-felejtsük-el” dolgoktól. Ez utóbbiaktól minden bizonnyal érzékeny búcsút veszek majd, akárcsak az asztalomtól. Pfühp. Nagyon jó kis asztal volt. Majdnem két négyzetméter. Szerintem búcsúzóul le is fotózom magamnak, meg persze nektek.
7/310 – Papaya
Amikor felébredek hajnalban pörögni egy kicsit, aztán visszaalszom, olyan színes-szagos marhaságokat szoktam álmodni, hogy csak na. Ma hajnalban például elkezdtem együtt élni egy pasassal, akivel úgy ismerkedtem meg, hogy összetévesztett a barátnőjével. A csajról amúgy kiderült, hogy alig egy héttel azelőtt nyomtalanul eltűnt, de ez engem valamiért nem zavart. Annyira nem, hogy két nap együttélés után elrepültünk a pasival Dubajba, csak úgy. És én mindvégig úgy gondoltam, hogy ez igen jó hecc lesz. Még akkor is, amikor az ismerőseinek a volt barátnője nevén mutatott be. A hajnali MÁKnak, szögezzük le, annyi esze sincs, mint egy vödör lepkének. Ébren én akkor sem csinálnék ilyet, ha megígérnék nekem a toronyórát lánccal meg ráadásként a Burj Khalifát is, és szerencsére ezúttal is megébredtem még azelőtt, mielőtt a pofa megfojt, feldarabol, aztán szétszórja foszlányaimat a sivatagban.
A hajnali pörgés alatt egyébként, még mielőtt elkezdtem akkora egetverő marhaságokat csinálni, mintha nem olvastam volna össze könyvtárra rúgó szakirodalmat a darabolós gyilkosokról, kimostam egy gépnyi lakástextilt meg kozmetikai kezeléseket applikáltam a pofámra, köztük egy olyan éjfekete maszkot is, ami mézzel és papayával (meg, gondolom, pézzel és mamayával*) volt átitatva. A mézes papaya jelentősen nehezített az életemen, mert a mosógép lejárt már ugyan, de én mégse mehettem ki a teraszra teregetni, mert a szomszédban égett a villany, és apósomnak csak most áprilisban volt szívműtéte. Nemigen akartam megreszkírozni, hogy kijöjjön a teraszra, ugyan miért csörömpölök. Hé, még én sem szívesen találkoztam volna magammal a teraszon ebben az állapotban.
Nem mintha a mostani olyan csecse lenne, de legalább nem kap infarktust az, akire rámosolygok. Jó esetben.
Ma amúgy mindketten ilyen kékbeli leányok vagyunk. Poci is.
* Ettől a szóviccbokortól szigorúan elhatárolódom. Nem én voltam, tekintetes bíróság.
7/309 – Szándékos
Na jó, ezt a napot mindenestül lehúzhatom a budin. Igen, szándékosan használtam ezt a kifejezést.
Intermezzó – Forró kutya
Tegnap este hot dog partit tartottunk a Repülő Kutatóval a teraszunkon, pusztán csak a vicc kedvéért július negyedikén, és még inkább a vicc kedvéért mexikói és kanadai ízekkel.
Az már kevésbé volt vicces, hogy végighánytam a fél éjszakát, aztán reggel átváltottam hasmenésre. Ne egyetek juharszirupos bacont guacamoléval és chipotlés joghurttal meg kukoricasörrel. Magyarán, legyen több eszetek, mint nekem.
7/308 – Gilisztakonzerv
Nekem istenbizony sorsom van, de mint Árpád vezér fiának, Levéntának, annyira. (Ez a Honfoglalás című filmművészeti remek számos emlékezetes jelenete közül volt az egyik, és még most is elfog a röhögés, ha visszagondolok rá.) Tegnap, amikor a Bűnök Barlangja gilisztakonzervjével bajlódtam*, egy adott pillanatban a polc tetejéről lavinaszerűen lezúdultak azok a dobozok, amiket csak úgy átabotában hajigáltam fel, “majd ezeket is rendberakom” felkiáltással. Egyrészt mindegyik fejen talált (naná), másrészt mikor a fejem után tovább pattogtak a szobában, az egyik eltalálta Lénát. Így:
Nyilván megvan a billentyű (megtaláltam a futon alatt), és nyilván percek alatt vissza tudják pattintani egy laptopszervizben, de ahhoz nekem keresni kell egy laptopszervizt, márpedig én falun élek eltemetve, és ez voltaképpen nincs ellenemre, kivéve az ilyen eseteket, bassza meg a ló.
Közben persze itt vannak a menetrend szerinti nyári nyígások is, ma például majd megpusztultam piacra menet-jövet, pedig felhők is voltak az égen és csak fél nyolc az órán. Mesélje már el nekem valaki, mi az élvezet abban, amikor kifő a hőségtől az ember agya és kiég a fénytől a szeme. Tudomásom szerint egyik évszaknak sincs annyi rajongója, mint a nyárnak.
Az őtözködési modzsómat is kezdem elveszteni, ha erről eddig nem nyafogtam volna, lásd illusztráció.
Megyek, varrok magamnak egy pár új slafrokot, mert a szekrény tele van ronggyal, de nekem egyikhez sincs kedvem, hogy felvegyem.
* A gilisztakonzervek alapszabálya, hogy ha kiszedted belőle a gilisztákat, egy számmal nagyobb doboz kell ahhoz, hogy visszapakold őket. Én most leszedtem a polcról pár anyagot. Egy számmal nagyobb polc kéne, hogy visszarakjam. Hogy a jó büdös francba fértek el eddig?
7/307 – Kecmec
A ma reggelt olyannyira középkorú stílben töltöttük, amilyenre eddig még nem volt példa, merthogy a RK és én is az Egészségközpontban indítottuk a napot, tipikusan a korosztályunkra jellemző feladatokkal. Én mammográfiára mentem, ő meg látásvizsgálatra, mert a szeme még elég jó, de a karja már nem elég hosszú. Hogyúgymondjam.
Én még várok a verdiktre (nyilván), ő viszont már ismét nyakába vette a várost, és eltotyogott új szemüveget csináltatni. Hurrá. A helyzet már kezdett meglehetősen röhejessé válni.
A mellékelt ábrán annak illusztrációja látható, hogy nemcsak öreg vagyok, de lusta is, ugyanis a vizsgálatra direkte olyan kecmec-mentes ruhában mentem, amit egyetlen mozdulattal le lehet húzni derékig.
7/306 – Vizes
Elég gyakran eszembe szokott jutni az Emil.Rulez! örökbecsű dala, a Csakacipő. (Nem kíméllek meg titeket tőle, persze hogy nem. Ha azt hittétek, hogy igen, nem ismertek engem.)
Van ebben egy olyan szövegrészlet, hogyaszongya: “Mindenki hülye, aki a prodzsektbe van, pedig élhetnénk nyugisan, boldogan”. Na ezúttal ez pontosan öt óra tízkor jutott eszembe, amikor Dupladoktor Bubó Bubó elvonult a Bűnök Barlangja előtt, kisgatyás pizsiben, egy sünis-rókás pokrócot ölelgetve, nyomában pedig elszánt léptekkel haladt Nagyseggű Maruszja. (Édesjóistenem, máris megsajnáltam azt a szerencsétlent, akinek esetleg ez az első bejegyzés a blogomon, amibe belefut.) A földszintre tartottak éppen, hogy ott folytassák tovább az alvást.
Én addigra amúgy már túl voltam a konyha felsöprésén és felmosásán, a saját korpuszom és hajam tatarozásán, egy gépnyi kimosott és kiteregetett ruhán (a jelek szerint egész hajnalban vizes bulikat tartottam, no), és Miss Marple meg egy csomó tarkabarka közepette ültem éppen,
amikor elvonult az ajtóm előtt a processzió.
Aztán mindannyian visszaaludtunk, és én olyan vad hülyeségeket álmodtam, amilyeneket ilyenkor szokás. Valamilyen alpesi kutatóházban laktunk, és a Repülő Kutató egyik bűntársa becsengetett hozzánk, hogy a teraszunkról bemászhasson a saját fürdőszobájába, mert a macskája bezárta az ajtót, és most ott nyávog. Ekkor felébredtem pár pillanatra, és konstatáltam, hogy a szőrös terrorista éppen gurrogva rohangál összes emeleteinken csak úgy passzióból. Aztán visszaaludtam, és megint ott voltam az alpesi kutatóházban, zoknikat kellett foltoznom, és közben elkezdett olvadni a fejünk fölött a kásás hó, bádogereszek cseperészgettek, én ismételten felébredtem, elmentem pisilni, aztán visszaaludtam a kutatóházba, olvadt körülöttünk az összes miskuláncia, és amikor már a levéltár is beázott, mi pedig azon gondolkodtunk, vajon ha kivéssük a helyéről a fürdőkádat, le tudunk-e benne hajózni a biztonságos szárazföldre, végleg felébredtem. A RK ebben a pillanatban már a zuhany alatt állt, és németül társalgott önmagával. Ez már nem álom volt, hanem realitás. “Mindenki hülye, aki a prodzsektbe van”, bizonyám.
Mondtam már nektek, hogy nekem van a legérdekesebben unalmas életem? Hát persze hogy mondtam.
Ja, meg a leggyűröttebb ruháim. Hja, így jár az, aki hajnalban visszaalszik.
7/305 – Szende
Heroikus akcióink vannak a jelen hétre, például minden varrógép eljut a gépek kórházába, akár beteg, akár nem. (Primera például, hát én bizony szinte biztos vagyok abban, hogy ő csak egy gonosz ribanc. Ennélfogva a következő jegyzetet mellékeltem hozzá, hadd ne hagyjam homályban a szerelőt:
Nyugodtan lehet röhögni.)
Eriket “most már öreg vagyok én ehhez bmeg” felkiáltással a Repülő Kutatóval és Emesével fuvaroztattam el, de az alatt az akció alatt is sokat őszültem, mert ebben a városban csak két dolgot nehéz autóval: a) haladni, b) parkolni. Külön nehezített pálya, ha az elintéznivalóid olyan utakon kacskaringatnak, ahol csak egy autó fér el kényelmesen, de kétirányú a forgalom, és még parkoló kocsik is vannak ízlésesen elszórva itt-ott. No de ezegyszer megúsztuk, a következő már a visszafelé fuvarozás lesz, és erősen gondolkodom azon, hogy ha Primeránál nem állapítanak meg semmit, csak azt, hogy ő már ilyen, kirakom a buszmegállóba egy cetlivel. Talán azzal, hogy “Működőképes varrógép, ingyen vihető. Vigyázat, harap!”
Én hozzá képest egy szende zergeboglárka vagyok. Bár a pofa, amit éppen vágok, nem sok jóval kecsegtet, mi tagadás.
Minden nap más - mindennap más 