A három hármas egy roppantul bűvös szám, pláne a blog hetedik évében, úgyhogy merő kíváncsiságból megnéztem, mi mindent csináltam ezen a bűvös napon az elmúlt években. Hátizé. Kronológiailag visszafelé haladva: takonyban fetrengtem, éppen szétverettem a pofámat, kölcsöngyermeket vakartam ki a szarkából, írtam, és közben a belső részeim sanyargattak, bébipink gumicsizmákat shoppingoltam további kölcsöngyerekeknek, valamint épp egy hete voltam munkanélküli, úgyhogy megpróbáltam legalább csuhajmód jól kinézni. (Oh. Ez a legutolsó szíven ütött. Abba a ruhába már 2014-ben is cipőkanállal fértem be, ma pedig már sehogy. Rohadt jó ruha volt, és még megvan. Csinálnom kéne vele valamit, hmmmm.)

Azt hiszem, a mára tervezett “rakjunk össze két új polcot yol” programmal a mai még a jobbik háromszázharmincharmadik napjaim közé fog tartozni.

Én ma nem vagyok valami nagy élmény, de ha már a bűvöknél meg a hármasoknál tartunk, lőttem nektek egy fotót az egyik nyomatról, amit a Parti Medve nevű könyvesbolt-és-minden-másban vettem (nem fizetnek a reklámért). Szegedi Katalin munkája (ő sem fizet nekem a reklámért), és a Holle anyó “Kemence és almafa” jelenete van rajta.

És hogy miért került elő ez a nyomat? Hát, kéremszépen, leginkább azért, mert sok évnyi teszetoszázás után megelégeltem a fentnevezett teszetoszázást, és egy-két héten belül Képek Lesznek A Falakon. Ez most megint a “magad, uram, ha szolgád nincsen” esete, én ugyanis iszonyúan megelégeltem a “ha majd” meg az “amikor ráérek” másrautaltságát, és nem fogok várni arra, hogy mások fúrjanak likakat a falainkba, hanem enkezembe veszem az ügyet.

Mi mást mondhatnék, továbbra is mindenki fedezékbe!