Palotánk összes termei közül valószínűleg az emeleti folyosóval volt és lesz is mindig a legtöbb bajom. Én nem pártolom az efféle folyosókat: közlekedni sok, bútorozni kevés, semmit sem lehet tenni az ellen, hogy ne legyen kis giliszta egy nagy gilisztában*, és ha már úgyis ott van egy ilyen nehezen kihasználható hely, mi a csecsebogyónak nyílnak befelé onnan az ajtók a szobákba, igazán nyílhatnának kifelé is, az praktikusabb lenne. Amikor fehérre volt festve, még inkább kiütköztek az architekturális idétlenségek, úgyhogy ezért festtettem le pipeződre, hátha az segít. Segített egy kicsit, de ettől még éppúgy kisgiliszta maradt a nyomorult.

A nemszeretem helyek és terek sorsa nálam általában mindig ugyanaz: raktár lesz belőlük meg lomtár, ahová odalöködöm azokat a dolgokat, amelyek fontosak és hasznosak ugyan, de nem tudom hová pakolni őket, na meg természetesen azokat is, amik nem fontosak és nem hasznosak, de mégsem kidobhatóak (ha van ennek valami értelme. Amikor leírtam, még volt.). Tárolás orrba-szájba, lehetőleg úgy, hogy ne legyen túlzsúfolt az ambiansz, de hát ezt hogyan csinálja meg az ember egy gilisztában, grr. Ja, meg a könyvek. Nálunk a házban mindenhol vannak könyvek, kivéve a fürdőszobákat, mert leginkább zuhanyozni szoktunk, meg a budikat, mert jó az emésztésünk.

Az emeleti folyosón ennélfogva állandóan káosz van és kupleráj, szedett-vedett bútorok és ide-még-jó-lesz szőnyegek. A bútorok, amiket első kézből szereztünk be, nagyrészt fehérek, de az uraságoktól levetett holmik esetében még ez sem igaz, és az általános nemszeretemség meg ide-még-jó-lesz meg hát-ezt-hová-suvasszam-el következtében az emeleti folyosónak egyidejűleg sikerül teljesítenie, hogy sivár és zsúfolt legyen.

Úgyhogy az idei év egyik nagy projektje abban áll, hogy az emeleti folyosót gatyába rázzam, ezt a gatyába rázást pedig a lehető legkevesebb befektetéssel, mert ha találnék az univerzumban valahol egy ráérő és hülyeségekre nyitott asztalost, lenne itt szőlő, búza meg lágy kenyér is, de nekem már nem lenne gatyám. Ennélfogva a bútorzat marad, de megpróbálom kihozni belőle a legtöbbet, amit lehetséges. Legyünk realisták: ez a giliszta sose lesz más, csak egy közlekedő raktár, de ez nem jelenti azt hogy ne lehetne egy esztétikus raktár. Papagájsegg színekben, természetesen, mert azért mégsem engedhetünk az elveinkből.

Az akció a marha nagy komóddal indult, és mostanra már sikerült a fölötte lévő polcot is gatyába rázni, így most arról mesélek, de előbb hadd mutatok egy “előtte” fotót, amit még május közepén lőttem. Ha esetleg nem hittétek volna el a “raktár és lomtár”  kitételt.

Voálá.

Bályos, mi? Bezony, ez volt az a polc, amire felhajigáltam mindenféléket, amiket nem tudtam máshová tenni. Ja, és persze itt lakik a cipőim egy része is, növelendő a zűrzavart. Úgy négy évvel ezelőtt már nekifogtam, hogy bevonjam öntapadós tapétával a cipősdobozokat, amik Imelda Marcos gyűjteményét tárolják, de az vajmi keveset segített az általános gondokon.

Az általános gondok egyik része nyilván maga a függőpolc, ami (mondanom sem kell) szintén uraságoktól levetett holmi, még anyósomék miskolci lakásából származik, és, ha jól emlékszem, sógornőm leányszobájában ült a falon. Amikor anyósomék mellénk költöztek, hozták ezt is magukkal, és használták is egy ideig, de aztán lett nekik jobb, mi pedig nyilván befogadtuk.** Úgyhogy lett nekünk a pipeződ falhoz meg a fehér bútorokhoz meg a kilencvenes-évek-türkize komódhoz egy basz nagy barna izé, ami jól összenyomta a teret.

Na ennek ugrottam én neki most nyáron. Mindenekelőtt leszedtem róla mindent,

aztán körberagasztgattam maszkolószalaggal a kellő stratégiai helyeken.

A cél az volt, hogy ami igazi fa, azt lefestem, a laminát meg marad úgy, ahogy volt. Tehát gyakorlatilag a frontokon meg az oldalakon található léceket kellett lekennem.

És le is kentem ződre, le én.

(Igen, ez ugyanaz a festék, amivel a budi padlóját kentem le. Már eredetileg is ez volt a cél, de meg kellett várnom, mennyit vesz fel a vécé padlója, nehogy ott álljak siránkozva, hogy nincs elég.)

Amikor tavasszal kikevertettem a festékeket a Mogorvák Klánjával, a cipősdobozok is eszemben voltak, és a háttérben azokon is dolgozgattam, amíg az összes többi melómmal tökölődtem. Emlékeztek még erre?

Na hát ide kellettek azok a dobozok. Is.

Amíg száradt a festék, én beleálltam fejjel a további szelektálófeladatokba***, aztán amikor végre lehetett pakolni, leszedtem a maszkolószalagot, lemostam az ide-oda kenődött festékpöttyöket, és nekiláttam tetriszezni a dobozokkal, amíg végül azt nem mondtam, na így.

Mint már elhangzott, ez továbbra sem lesz más, mint egy raktár, de azért nézzen már ki valahogy, a jebezeusát neki. Ráadásul minden adott volt már a házban, amit felhasználtam a polchoz, kivéve a négy frissiben vásárolt ikeás irattartó papucsot. Kicsi sóher lelkem olvadoz, juhé.

Folytköv. Még van mit dolgozni a gilisztán, hajaj.

* A lakásunkról azt szoktam mondani, hogy az egy háromdimenziós giliszta. Mert tényleg.

** A felszerelést a Repülő Kutató meg apósom végezték távollétemben, és amikor hazajöttem munkából, kicsit megütött a guta, mert ezek a drága emberek a komódhoz igazították a polcot, nem a ki-be szögellőző falhoz. “De hát kicsi vízicsiga”, mondtam neki kétségbeesetten, “nem magyarázta el még neked senki, hogy a mozdíthatatlant a mozdíthatatlanhoz viszonyítva érdemes felpakolni?” Úgy fest, nem.

*** Le kellett szednem kettő 106 magas Billyről összesen vagy háromszáz könyvet, és újrarendeznem mindent mindennel, de erről majd később.