Kezeket fel, akinek a lábszárvédőkről nem valamelyik nyolcvanas évekbeli táncikálós film jut eszébe! Én sajnos nem vagyok ilyen szerencsés, így csak örülhettek annak, hogy nemigen hordtam eddig lábszárvédőt, és nem volt emiatt arra sem ellenállhatatlan késztetésem, hogy mindenféle cukorkarózsaszín holmikat pakoljak magamra hozzá.

Hogy a macskákról is beszámoljak az érdeklődők számára, ma reggel sikeresen demobilizáltak a kanapén, az egyik egyik oldalról dőlt nekem, a másik a másikról, és mindkettő úgy nézett rám, hogy na akkor most mi lesz azzal a simogatással. Megpróbáltam eleget tenni a feladatnak, már csak önvédelemből is, mert ha nem kötöm le őket, előbb-utóbb csépelni kezdik egymást, én meg nem éreztem késztetést arra, hogy rajtam legyen a csatatér.

Celofán amúgy tegnap reggel megegzaminálta a kérdést, és gyógyultnak nyilvánította Pocit, ami főként abban áll, hogy ismét elkezdett morogni meg pofozkodni. Amíg a másik siralmas képpel és varrott hassal ődöngött, addig béke volt és nyugalom, de most megint elkezdték a kergetőzést a lakásban. Mondjuk amíg ez úgy folyik, hogy kirohannak a nappali ajtaján, elöl A jelzet, hátul B jelzet, aztán viszarohannak fordított sorrendben, és egyiken sincs külsérelmi nyom, addig nekem belefér.

Amúgy ha azt gondolnátok, höhh, otthon bárki olyan hülyén nézhet ki, ahogy csak akar – én ebben az ancúgban mindjárt ki is megyek a házból. Épp csak még magamra hányok hozzá néhány plusz réteget.