Amikor 1957-ben a Szovjetunió fellőtte az első szputnyikot, az esemény közvetett következményeként az USA, de részben Nyugat-Európa közoktatása is más irányt vett: elsősorban a természettudományos tárgyakra és a curriculum-központú oktatásra került a hangsúly, a reformpedagógiai törekvések pedig átmenetileg háttérbe szorultak. Ez volt az, amit a pedagógiatörténet “szputnyiksokknak” nevez.

A tegnapi nap folyamán én is sokkot kaptam, több ízben is – hát kellett megkérdeznem a dolgozatban, mi a fene az a szputnyiksokk? Megtudtam, hogy “az oroszok fellötték (sic!) a putyikot (sic!)”, meg hogy ” a szputnyik ami addig merőben akadémiai vita volt, közüggyé változott”, meg hogy “Oroszország hamarabb juttatott a világűrbe interkontinentális rakétát” (he? HE?).

Szegénykéim nagyon kihúzták a gyufát a következő évfolyamnak, akik majd kimerítő magyarázatot kapnak a hidegháborúról és csatolt kellemetességeiről, ha már a középiskola mellőzte ezeknek az információknak az átadását (vagy ők mellőzték meghallgatni anno, ez sincs kizárva). Viszont legalább nem bukott meg senki, melyhez hasonló szépeket mára is kívánok mindannyiunknak. Imádkozzatok a lelkemért, ma a neveléselmélet van soron, már előre be vagyok rosálva. Mint a putyik.

(Egyébként tegnap a portáshölgy megdicsérte a szép borsózöld kabátomat, és egyetértettünk abban is, hogy a turkálókban kapni a legjobb holmikat, amik ráadásul nem jönnek szembe az utcán. A portán mindig értékelni szokták az áutfitjeimet.)