Ma nem megyek élményszámba sem házon kívül, sem azon belül – eleve csak azért mentem ki, hogy szerezzek magamnak némi péksütit a hétvégére. Hétfőn olyan szégyenteljes kenyeret sütöttem, amilyet még sose, a kelesztésnél még nem volt vele semmi gond, de a sütőben nem volt hajlandó tovább kelni, állagra olyan lett, mint az összefagyott zsírszalonna, súlyra pedig, mint a beton. Nyilván nem gyávulhatok el egy életre a kenyérsütéstől, de most még nem érzem elég erősnek magam a további sütögetéshez.

Macskakaját is vettem a dögicéknek, mert ugyan van még a hétvégére tartalék, de egyelőre gőzöm sincs, belefér-e a jövő hetem első felébe a tasakosért rohangálás. Mikor visszajöttem, már mind a kettő ott állt vigyázzban a tálkák mellett, és hiába pengettem nekik érzelmes húrokat azzal kapcsolatban, hogy kint hideg van, itt meleg, szerintem hálásnak kellene lenniük azért, hogy befogadtuk őket, ezek csak álltak ott, mint Pippin meg Trufa, és aziránt érdeklődtek, mi van a második reggelivel. Toll a fületekbe, kiscicáim.

Na jó. Megyek, lehámozom magamról a fölösleget, aztán áttekintem mai matatni- és szöszölnivalóimat, ehhez viszont muszáj lesz valami zenét is bedurrantanom, mert a ma reggeli dudolkául a Fürgerókalábak nevű szépemlékű szekszárdi punkzenekar A bal herém című opusza jutott, és már két órája megy végtelenítve a fejemben.