Minden nap más – mindennap más

Amíg én tegnap rázúdítottam a hallgatókra Comeniust, Rousseau-t, a Ratio Educationist, Pestalozzit, Herbartot, Ellen Keyt, Montessorit és Rudolf Steinert (ezek csak a hájlájtok, volt ott minden, mint a búcsúban, Melanchtontól Cecil Reddie-ig, Tuiskon Zillertől Olive Decroly-ig és még mi nem – a végére már én is szédelegtem, nem csak ők), itthon meghótt a fagyasztó. Mondjuk már éppen vártam, mi fog legközelebb megkrepálni, a tizenhét vagy tizennyolc éve beépített konyhai elektronyikus ketyerék egymás után dobják fel a pacskert, négy éve a mosogatógép, két éve a hűtő, tavaly a sütő, most már tényleg csak a fagyasztó volt hátra. A mókás az, hogy a mikró (évjárata 1993) még mindig köszöni, jól, de azért nem akarom ezt elkiabálni. Miután a Repülő Kutató megmentette a megmenthető dolgokat (van egy másik fagyasztó is a pincében), és kidobta a beazonosíthatatlanokat, itt maradt nekem egy fél csirkemell, egy ökölnyi marhafelsál meg kétmaréknyi magozott meggy, hogy csodákat művelhessek velük. Hátizé, érdekes feladat lesz.

Nem csak étkezésileg várható igen komplex és mulatságos nap, ma reggel fél órát harcoltam már egy szakdolgozattal. (Vajon miért van, hogy egyébként értelmesnek tűnő ifjak, mihelyt írni kezdenek, szinte azonnal elfelejtik egyeztetni az alanyt-állítmányt, és mindezt fél mérföld hosszú mondatokban? Rejtély.) Mindehhez pedig ma még újabb családi hülyeség és marhaság várható, merthogy az unokaöcsi saját kezűleg gyártott, személyre szóló meghívóval invitált a szülinapjára, melyet már ugyan megünnepeltünk múlt héten, de ma újabb felvonás gyön belőle. Mivel a házukban összesen kilenc szék van, de a fiatalembernek nem erőssége a matek, gyanúm szerint többen is a padlón ülve fogunk ünnepelni.

Viszont mivel varrtam neki párnákat, legalább tudom, mit kérjek a senekem alá, ha így alakul.

A hajam viszont úgy döntött, a vasárnap örömére tovább robban. Juhé.

Mára is igen nagyívű terveim vannak, például vacsorafőzés. Hogy miből, az a kisbóttól függ, mert a nagyig akkor se megyek el, ha fizetnek érte.

Az óraátállítás káros és hasznos hatásai mostanra egyaránt kimentek az ablakon, mert szerdánként így is, úgy is sötétben indulok és sötétben érkezem. Úgyhogy konzerv.

Azt viszont megjegyezném, hogy egyáltalán nem ilyen mosolygósan indult a reggel, nyavalyásan keveset aludtam és rosszul, ráadásul mikor háromnegyed ötkor le akartam ellenőrizni valamit a pendrájvomon, a laptop meglepetésszerűen elkezdett hibaüzeneteket meg “javítsd meg a meghajtót, bmeg” felkéréseket küldözgetni, úgyhogy elindultam keresni egy másik pendrájvot. Na most egy pendrájv kicsi, a lakás nagy, a dzsuva mennyisége pedig leginkább Augeiász legendás istállójáéhoz hasonlatos, és előbb-utóbb tényleg ütök két lyukat a falakon, aztán bevezetem egy folyó vizét, hogy átmossa a csűrt. Vagy esetleg kihordok mindent az udvarra, és felgyújtom.

A Repülő Kutató nagy szerencséje, hogy nem volt itthon, mert bizisten felköltöttem volna fél óra után, mikor már minden lehetséges helyet feltúrtam, többek között az ő íróasztalát is, amit arasznyi vastagságban fednek a cédulák, levelek, jegyzetek, fénymásolatok, előadásvázlatok meg még mi nem. Istennek hála nem kijárósak a macskáink, mert abban a tragikus tengerben tutira elfért volna néhány döglött egér is. Végül a kanapé melletti lerakón találtam a laptopja alatt kettő darab pendrájvot. (Miért ott? Miért így? Mi a franc van ezzel a lakással? Mi a franc van velünk?) Az egyikről ráadásul kiderült, hogy az enyém, és utoljára 2012-ben használtam a dokumentumokból ítélve. Úgyhogy most két pendrájv van nálam, az egyik egy 256 megás múzeumi darab, és nagyon remélem, legalább az egyik működni fog, mert ha nem, megüt a laposguta, aztán nix több őtözködős blogolás.

Oké. Megyek tanítani.

Ez rendkívül vicces hét lesz, a Repülő Kutató a szokásosnál is nagyobb fordulatszámra kapcsol, szerdán Bécs, csütörtökön Budapest, pénteken Bern. Mindez persze lényegében csak annyit jelent, hogy ha a macskák megállnak előttem “SENKI nem adott enni!!!” tekintettel, akkor tudni fogom, hogy nem hazudnak.

Én csak a szokásos macskaköves utat fogom járni ezidő alatt a Bermuda-háromszögben. A félév lassan finisbe fordul, már csak öt hét van hátra a szorgalmi időszakból. December közepén lejár az utolsó tancsitancsi, és akkor belevágunk a vizsgaidőszakba, ami még a szokásosnál is fifikásabb logisztikát igényel, merthogy ugye nekem is kell vizsgáznom közben.

Na mindegy, pofám lapos, enyém a balhé és magamnak csináltam, egyébként meg lehetne rosszabb is. Sokkal rosszabb. És csak a kincstári optimizmus mondatja velem, hogy nem lesz.

Közben persze sunyin beköszöntött a télikabátos idő, szóval odakint így fogok kinézni,

de ez nem akkora élmény, úgyhogy a jövőben tényleg csak akkor kaptok télikabátos fotót, ha nem bírok magammal.

Az állandó ide-oda mászkálás lehet az oka, de az éjjel álmomban gyerekkorom helyszínei között bolyongtam fel-alá felnőttként, minden átalakult, más volt vagy sose létezett, nagyanyáim házaiban újgazdagok buliztak, én meg a valahol ottfelejtett pénztárcámat, bérletemet meg laptopomat keresgéltem, amikről nem tudtam, melyik helyszínen találom meg, nem is találtam meg sehol. Közben felébredtem hajnalban, aztán nagy nehezen visszaaludtam, és visszaalvás után folytatódott ugyanaz, amíg végre ki nem nyitottam reggel nyolckor a csipámat, és a Repülő Kutató azzal köszöntött, hogy meghalt Leonard Cohen.

A pénztárcám, laptopom és bérletem megvan, a gyerekkorom helyszínei is megvannak valamilyen formában (bár mind a másé), Leonard Cohen meg – hát ja, ő is megmarad. Nekem viszont el kell mennem macskakajáért, mert a muszikák dobozának már csak az alján kotyog néhány szem, és ha már úgyis nyomottka vagyok én is meg az időjárás is, felveszem azt a cipőt, amit anyósomtól kaptam szülinapomra, és mostanáig tartogattam egy olyan alkalomra, amikor nekem-új holmikra meg táncoló bordó lakkcipőkre lesz szükségem. Gyanítom, ma van ennek a napja.

Mielőtt viszont azt hinnétek, hogy totális világvége-hangulatom van – egy frászt. Elővettem a piros kabátot, abban meg mindig minden jobb.

Állítólag van egy kínai átok, hogyaszongya “élj meg érdekes időket!”. Hát az most kétségkívül megvan. Ezt ellensúlyozandó viszont én kifejezetten unalmas időket óhajtok megvalósítani a következő napokban, mert kábé másfél hónap óta először igazi hétvégém van, sőt, még az igazinál is igazibb: ma kezdődik és keddig tart, ujjé. Nyilván amúgy legkésőbb hétfő reggel kitör rajtam a sivár és tömény lelkifurdalás meg szégyenkezés, hogy micsoda rút szibarita váz vagyok, meg se érdemlem ezt az egészet, és akkor rettenetes nyüzsgésbe kezdek, de addig megpróbálom visszafogni magam, kakukkfűteát iszom, harákolok, és csendkúrázom.

Mellesleg a tegnap meg tegnapelőtt hordott piros-fekete bukléblézer zsebében megtaláltam a könyvtári kölcsönzőjegyemet. Igen, azt.

Lustaságom roppant bizonyítékaként nyafogóruhában megyek át a boltba csirkemellért, bár amíg ezek frissek, illatosra mosottak és még nem hordtam le teljesen őket, véleményem szerint kiválóan megfelelnek odaki is, nem csak az itthon héderezéshez. Hm, varrok is még párat, hogy legyen választék.

Ma reggel minden ok nélkül arra ébredtem, hogy ez a szám megy a fejemben, és mivel a videója mindig megvigyorogtat, nesztek egy kis vigyorognivaló hétfőre.

(Köztünk legyen szólva, az a mohawkfrizura röhejesebb még a világ ócsója CGI-nél is.)

Ezt a napot eredetileg amúgy olyanformára terveztem, hogy találkozni fogok a barátnőimmel, előtte pedig megnézem a Doctor Strange-et moziban, mert a) Marvel, b) Benedict Cumberbatch, c) tavaly decemberben voltam utoljára moziban. A találkozó persze az érintett felek általános elhavazottsága miatt elmarad, ergo nem megyek be Budapestre, ergo nem megyek el moziba se. Ennélfogva a mai napra megint csak a nemszeretem feladatok maradnak, köztük is főhelyen az e félévi vizsgaidőpontok kijelölése, ami ugyan önmagában nem lenne nagy kunszt, de annyi tárgyam van, mint a nyű, ráadásul még többnek is látszanak, mint ahányan vannak valójában. Az addig oké, hogy ugyanaz a tárgy nappalisoknak más kóddal fut, mint levelezősöknek, de más Neptun-kódja lesz attól is, ha Esztergomban vagy Budapesten tartom, desőt még attól is, hogy milyen szakosok vették fel, mert például vannak tárgyak, amelyeket más kóddal vesznek fel a tanítók és az óvodapedagógusok. (Mondanom se kell, ez utóbbi esetben a hallgatók ugyanabban a teremben ülnek ugyanabban az időpontban ugyanazt a tárgyat hallgatva, ugyanazzal a tanárral. Velem.) Mindehhez ráadásul minden tárgykód olyan hosszú, mint a karom, és legfeljebb egy-két karakterben különböznek egymástól.

Csak azzal tudom vigasztalni magam, hogy akármilyen aprólékos és nyavalyás bürokratikus feladat is ez, félévente egyszer kell csak megcsinálni. Neki is gyürkőztem, mert délig mindenképpen meg akartam csinálni, fogcsikorgatás ide vagy oda. Közben viszont, mikor már a huszonhetedik sort töltögettem ki az Excelben, hirtelen teljes súlyával szakadt rám a felismerés, hogy ettől a félévtől nemcsak a tanári, de a hallgatói Neptunnal is szívok, és ettől úgy elkezdtem röhögni, hogy a könnyem is kiszökött.

Szóval mégiscsak összejött mára a laughing through my tears. És a nyavalyás vizsgaidőpontokat is összeraktam valahogy – ugyan nem délre, de legalább egyre. Most viszont eldörömbölök a boltig, és ez nem üres fenyegetés. Ha tudnátok, milyen hangokat adnak ki ezek a csizmák.

Az interneten, ahol mindennek jut hely, bőven akad azoknak is, akik IKEA-bútorokat hackelnek meg (például itt meg itt meg itt), viszont anyaghackerek még ott se igen akadnak. Végül is logikus: ha végigmész egy IKEA-áruházon, eleve látsz két tucat példát arra, mi mindent lehet csinálni az anyagaikból, aztán meg amúgy is mindenki olyat vesz náluk, amilyen neki tetszik, csíny letudva. Nincs szükség átalakításra.

Viszont mi van akkor, ha valakinek tetszik az anyag mintája, de nem tetszik a színe? Pontosabban: tetszik az anyag színe is meg mintája is, de nem minden minta színe és nem minden tarka farkú szarka tetszik neki rajta? Na ekkor jön a “hackeljük meg az anyagot”.

Így lesz ebből

ez.

Mint látható, nem voltam teljesen kibékülve a kék levelekkel, a fehér indákkal, meg a madarak se voltak nekem eléggé csámpásak. Így hát szépen elővettem a színes polárficliket meg a rengeteg hímzőfonalat, amit a Bűnök Barlangjában spájzolok, aztán uccuneki.

Összesen négyféle öltésfajtával dolgoztam, sőt, technikailag csak hárommal, mert az általam olyannyira preferált virágocskák a láncöltés egyik változatát képviselik (ennek az öltésfajta-változatnak az az angol neve, hogy lazy daisy, ha esetleg tudni akarnátok). Szóval került rá laposöltés (ebben nem vagyok túl jó), láncöltés meg pelenkaöltés.

Na akkor most mutogassunk még néhány előtte-utána fotócskát.

Ha már lúd, legyen döglött, csináltam egy kisebbet is, inkább lilás, mintsem narancsos színekben.

Részletek ebből is:

A hátulja persze egészen derámai ronda volt

de aztán varrtam rá hátlapot, és voálá. Kicsike díszpárna.

Mire a másikkal is eljutottam idáig, csúful besötétedett, úgyhogy a fotó nem sikerült volna jól, de azért el tudjátok képzelni azt is.

Mindenesetre ez igen jó relaxációs eszköz, szóval ha úgy érzem, nem bírok a stresszel, még gyárthatok néhányat.

Ha valaki azt mondaná, hogy “igazi novemberi reggel volt”, akkor a hallgatóság fejében megjelenő mentális kép pontosan a mai reggelt mutatná meg búsan cseperésző esővel, félig fagyott begóniákkal, feketére vizesedett faágakkal és sáros kupacokba összeálló levelekkel a földön.

Ennek örömére viszont én visszaszereztem az uralmat a varrószobám fölött. Miközben a Project Runway Vietnamban (még volt hátra néhány rész) az egyetlen csávót, akit stabilan felismertem mindeddig, megfodrászolták kikericssárgára, majd kiejtették a versenyből, összeütöttem egy újabb nyafogóruhát az ismert szabásminta alapján. Zsebekkel.

Ezzel még nem végeztem a mai napra, mert végre a finisbe fordult egy olyan projekt, ami ugyan nem ér fel azzal, hogy “fessük ki a fürdőszobát, de hirtelen“, viszont amit tűvel, cérnával, vászonnal és polárhulladékkal csinálni lehet, abból nehezen lehetne ennél komplexebbet és “hol volt a te normális eszed” kategóriájút elkövetni. Még ma be is blogolom, tessék várni türelemmel.

Most viszont visszatérek egy csésze teával a Bűnök Barlangjába, és nézek még a varrogatás mellé egy kis vietnami dizájnerversenyt. Sajnos mindegyik szereplő fodrásznál volt, ott pedig gondosan megnyírták őket tökegyformára. Jelenleg úgy fest a helyzet, mintha egy koreai boybandről szóló műsort néznék, csak ezek nem énekelnek, hanem varrnak. És hisztiznek. Eddig még sose sikerült olyan dizájnerversenyt kifognom, amiben ne hisztiztek volna. Szép példát nyújtanak a hobbivarrónőknek, mondhatom.