Nem tudom, fel van-e készülve erre a neveléstudomány.
4/99 – Kontakt
Mit mondhatnék, feleim, a tanári hivatás szégyene vagyok. Tegnap két órám is elmaradt, az egyik az adventi ünnepség miatt, a másik meg azért, mert fél tizenkettőkor leültünk három hozzám hasonlatosan elszánt és kötelességtudó és elmebeteg kollégával egyetemben mintatanterveket pofozni, aztán negyed négyig még pisilni se álltunk fel belőle. Negyed kettőkor kikúsztam a folyosóra diákjaimhoz, akik úgy ültek odakint a földön, mint egy sit in-tüntetésen, és sűrű bocsánatkérések közepette értesítettem őket arról, hogy itt ma már nem lesz óra, mert megette a fekete fene meg a feladat. Nem mondanám, hogy zokogtak.
Nyivoghatok persze az elmaradt óráimról, de jelenleg a mintatantervek pofozása a legfontosabb meló, mindennémű képzéseink átstrukturálása és a tárgyak logikus sorrendbe rendezgetése meg a diákok óraterhelésének kiegyensúlyozása. Eddig csak toldozgatás-foldozgatás volt (nem is engedtek többet), de most rákényszerülünk arra, hogy alapost gatyába rázzuk az egészet, és a lehetőségek adta keretek között megkönnyítsük a jövendő hallgatók dolgát. A “lehetőségek adta keretek” ez esetben arról szólnak, hogy plusz tárgyakat nem adhatunk hozzá az eddigiekhez, és a meglévőket is csak szőrmentén alakíthatjuk át. Például nem dobhatjuk ki a fenébe azokat az általános műveltségi tárgyakat, amelyek szép, tanulságos, dögunalmas és a gyakorlatban vajmi kevéssé használható tartalmakkal rendelkeznek – ámde megpróbálkozhatunk azzal, hogy áttoljuk őket egy későbbi félévre, amikor majd mi ott döngicsélünk a katedránál a kategorikus imperatívuszról meg a háromtényezős nevelési elméletekről, a diákok pedig mindeközben sutyiban tevékenységterveket meg óraterveket írdogálhatnak másnapra. Szóval erről szólt a tegnapi négy óra meló, “hátulsó pár előre fuss, elülső pár hátulra”, és közben folyamatos számolgatás arról, hogy maximum 30 kredit meg 286 kontakt óra kerüljön egy-egy félévre. Volt egy olyan pillanat fél három körül, amikor mind a négyünknek más-más eredmény jött ki egy félév átszámlálásakor, és ekkor derült ki, hogy a tisztelt grémium utoljára valamikor reggel hétkor evett bármit is, így a tanszékvezető beleturkált a retiküljébe, és kiosztott fejenként egy-egy mézes Negró cukorkát, mert nem volt nála több. Felsőoktatás, én így szeretlek. Jövő csütörtökön lesz a hülyeség és marhaság következő felvonása, akkorra mindenképpen sütök valamit. Sok szénhidráttal. És csokival.
Máma viszont megint Pécs felé irányzom lépteimet, és a Repülő Kutatót is viszem magammal, mert miért ne. Lényegében egyetemistát fogunk játszani, hátizsákkal megyünk meg vonattal, aztán én két napig lapítok egy neveléstudományi konferencián, ő pedig feltehetőleg elédeleg édes kettesben a laptopjával. Egyetemistai imázsunkat némiképp rombolja ugyan, hogy mindeközben a Hotel Palatinusban fogunk lakozni, de rosseb, egyszer élünk, és ha a fejemre esik esetleg egy fél tégla, igazán nem szeretném azt az utolsó gondolatot, hogy “fenébe, pedig még mennyi zsé volt a SzÉP-kártyámon”.
Azért, mindent összevéve, úgy hiányzik ez a pécsi út, mint a hátamra egy púp. A konferencia a programjából ítélve (nyilván csak akkor kaptam meg, amikor már lefoglaltam szállást-vonatjegyet) az égvilágon semmi használható vagy tanulságos dolgot nem tartogat számomra, odakint hideg van, és az összes nemlétező tököm tele a folytonos világjárással. El se tudjátok képzelni, mennyire szívesebben ülnék itthon keddig a macskáimmal és a két készítendő dolgozattal. Tán még arra is jutna idő, hogy végre süssek valamit, mert mindjárt itt a karácsony, oszt még sehol semmi. Meh.
Virágos utazókedvemet talán semmi se példázza jobban, mint hogy nyafogóruhában szándékozom átszelni a fél országot. Meh.
4/98 – Még kettő
Jövő héten végetér a szorgalmi időszak, szóval már csak két szerdát kell túlélni, hurrá. Mindenesetre mára újabb napnyi fékevesztett rohanás várható tanterv-csavargató értekezlettel és intézményi Mikulás-ünnepséggel súlyosbítva, mindehhez pedig valami olyan, ami eddigelé még sose volt e blog tájain: egy konzerv, ami nem fedi a valóságot. Tegnap kockára fagyva jutottam haza (a buszon sem volt fűtés, nemhogy a külvilágban), úgyhogy a mai napra tervezett áutfitet átcseréltem valami melegebbre. A konzerv viszont maradt, ugyan hogy a bokámba csinálhattam volna magamról bármiféle képet is reggel hatkor.
U. i.: valójában ez volt rajtam. Képrejtvény, hehe.
4/97 – Valamit valamiért
Kijöttem a lakásból, ahol meleg volt, ámde áramszünet, dolgozni, ahol viszont piszok hideg van.
4/96 – Fel is, le is
Ma már tényleg felkúszom Esztergomba tanítási napon kívül, ott pedig lemászok az intézményi irattárba. Eredetileg csütörtökre terveztem, de szerda este határozott jeleit éreztem egy újabb takonykór készülődésének, így inkább itthon lapítottam át a csütörtököt. Eddig mindenféle vigasztaló dolgokat hallottam csak az irattárról, miszerint vigyek váltóruhát, hogy ne fülig koszosan jussak haza, meg hogy mielőtt bemennék, biztos ami biztos rugdossam meg a vasajtót, fussanak el ijedtükben az egerek. (Egeret még ugyan, úgy tűnik, nem látott ott senki, de ha ez a kötelező rituálé, én benne vagyok.)
A fentebbi körülményekből kifolyólag én nem igazán megyek élményszámba,
úgyhogy a tradícióknak megfelelően nesztek macskák.
4/95 – Ami elromolhat…
Vannak napok, amikor az ember azt kívánja, bárha fel se kelt volna – például tegnap is, úgy reggel fél kilencig. Addigra már túl voltam egy macskahányás felpucolásán, három kilométer gyalogláson (amelyhez persze nem ártott volna, ha nem felejtem el visszatenni a csizmába a rázkódásgátló talpbetétet), azon, hogy elromlott a dzsekimen a cipzár, meg azon, hogy megdöglött alattam a HÉV.
Ismeritek azt, amikor Gombóc Artúr elindulna Afrikába, úgyhogy felül a vonatra? Abban a sztoriban van, hogy a vonat felpöfög egy dombra, Gombóc Artúr meg nézi az elmaradozó bakterházakat, a legelésző teheneket és egy bámészkodó kutyát. Aztán a vonat felér a dombtetőre, megáll, és visszacsúszik onnan.
“- Mi ez?! Mi ez?! – kiabált a mozdonyvezető, és kibámult az ablakon. Gombóc Artúr is elcsodálkozott hátul az ütközőn, mikor újra meglátta a bámészkodó kutyát, a legelésző teheneket és a bakterházat. “Ezeket már láttam! – dünnyögte. – Az előbb hagytuk el őket.”
Na ugyanez volt velem tegnap reggel pepitában, a HÉV vidáman haladt előre ötven métert, aztán megállt, a mozdonyvezető kimászott a kis kabinjából, végigjárta a vonatot, visszamászott a kis kabinba, bejelentette a hangosbeszélőn, hogy a vonat ajtóhiba miatt nem közlekedik tovább, aztán átsétált a vonat végéhez a másik kis kabinba, és szépen visszatértünk az állomásra. A beépített “Kedves utasaink” hangfelvétel nyilván a haladáshoz és annak irányaihoz van rögzítve, mert kétszer hallgathattuk meg, hogy “Kedves utasaink, üdvözöljük Önöket, a következő állomás Pannónia-telep, jó utazást kívánunk”, majd egyszer még azt is, hogy “Kedves utasaink, a vonat Szentendre végállomásra érkezik. Köszönjük, hogy minket választottak, további jó utazást kívánunk.” Hát köszi bmeg.
Szerencsére alig késtem el, de úgy vágtáztam az Astoriától a Sophianumig, hogy még most is izomlázam van belőle. Persze amikor már a teremben voltam és tancsitancsi, minden szép volt, minden jó, és mindennel meg voltam elégedve, a végére viszont olyan dögletes fáradtság fogott el, hogy azon már csak röhögni lehetett. (És mindeközben rettenetesen szégyelltem a pofámat, amiért merészelek fáradt lenni, mikor mások tíz órákat dolgoznak naponta minimálbérért. Nem, nem állítanám, hogy különösen egyszerű gondolkozásom lenne nekem a fejemben benne.)
Ma már bronzvasárnap van, mindenhol hisztérikus tömegek kavarognak ajándékkeresőben és ajándékvásárlóban, én viszont itthon kuksolok, és a tudománnyal kéne foglalkoznom, de nyavalyásmód nincs hozzá kedvem, türelmem meg agyam. Mindehhez ráadásul baj van a fűtéssel, a Repülő Kutató meg az egyszerűség kedvéért ki-ha-én-nem stílben nekiugrott a javítás feladatának még reggeliben, kábé úgy, mint Stevie Wonder a zongorának, de sokkal rosszabb hatásfokkal. Hogyúgymondjam, ő például nem tud zongorázni. Fűtést javítani se. Higgyétek el nekem, nincs is annál jobb, mint amikor minden előjel nélkül egyszer csak ordítás hallatszik a budiból, te felkutyagolsz, és ott találod a férjedet pizsiben-papucsban, amint éppen mosdótálért meg törlőrongyért üvölt, a padlófűtés kijáratából meg egy csövön éppen plafonig szökik a víz.
Érdeklődéssel várom, mit hoz még a mai nap, de titkon remélem, hogy semmit.
4/94 – Félmaraton
Ez az utolsó szombat a félévben, amikor tanítanom kell, cserébe viszont akkor már tízszer negyvenöt percnyit.
Jó, nyilván veszek még fel sapkát, kesztyűt, kabátot. Nyavalya ebbe a világba, ezúttal olyan jól tudtam volna még aludni.
4/93 – Orkán
Fogjuk jobb híján az időjárásra: ma sehogy se tudtam rávenni magam arra, hogy elhagyjam a lakást, vagy legalább a jelenleginél kulturáltabban öltözzem fel.
Nem baj, holnap megint tíz órát tanítok.
4/92 – Újabb nemposzt
Gondolom, szerintetek sincs abban semmi érdekes, hogy nyafogóruhában ülök a kanapén, és időnként elalszom.
4/91 – Még három
Újabb szerda, én meg úgy festek, mint egy papagájjal keresztezett csigabiga rétes.
A sapkában nyilván nem vagyok olyan cuki, mint az unokahúgok, de igen kellemes meleg darab, lesz még belőle néhány példány, ha lesz rá idő is.
4/90 – Csomósodó
Tegnap a masszázson megkérdezték tőlem, nem élek-e mostanában stresszes időszakot, mert a gerincem mellett olyan új izomcsomók jelentek meg, amilyenek eddig nem voltak agnoszkálhatóak. Höhh – mondtam én erre -, majd nézd meg két hét múlva, akkor lesz ám az igazi!
Még három hét van hátra a tanításból, de ha ebben az ütemben sűrűsödik és csomósodik a zélet, nem is tudom, mit csinálok. Ráadásul vadul közeledik a saját dolgozataim leadási határideje is, és egyelőre csak annyit mondhatok, hogy ezzel a doktorival három hónap alatt jutottam el oda, ahová a másikkal három év után: annyi mindent olvastam már összevissza, és annyi újratervezésen meg spekuláción vagyok túl, hogy elvesztettem az irányt, merre akarok haladni, és hová akarok kilyukadni.
Még mindig innen szép nyerni, de kezdek egészen tragikusan kávéalapú létformává válni, és kényszerrel kell legyömöszölnöm entorkomon az ételt, ez pedig nem tölt el túl nagy örömmel.
Oké, csapjunk a lecsóba, futás.
Mint látható, megirigyeltem a kislányoktól a virágocskás sapkát, de azt ne kérdezzétek meg, mikor gyártottam magamnak is egyet, mert istenuccse nem tudok válaszolni. Valószínűleg valamikor két rohanás között, miután félretoltam egy könyvet, ami lokális társadalmakról vagy társadalomelméleti kutatásokról szól.
4/89 – Vigasságok és Varsó
A Repülő Kutató keményen dolgozik azon, hogy megszolgálja a nevét – ismét elpályázott, ezúttal Varsóba. Csütörtökig csak én vagyok, a macskák, a Bermuda-háromszög meg a meló, ez utóbbiból a szokásos adagnál is több, és ha ez így nem lenne elég, magamnak is gyártok plusz szórakoznivalókat. Csütörtökön például az egyetemi irattár mélységes bugyraiba fogok leereszkedni, izgi lesz.
Ma viszont leginkább azon kell dolgoznom, hogy elvégezzem mindazt, amire a hét további részében piszkosul nem lesz idő: hajfestés, macskakaja-vásárlás, az új bankkártyám átvétele (egyszer egymás után három új kártyámat vesztette el a posta, azóta a bankfiókba kérem), mosás, főzés, könyvtár, masszázs. Amit elvégezhettem itthon, már megvan, úgyhogy most nyakamba veszem a várost intézendőim kicsiny listájával, és addig haza se jövök, amíg mindent ki nem pipáltam rajta.
Természetesen semmi kedvem elhagyni a kellemes meleg lakást, úgyhogy az ilyenkor szokásos stratégiához menekültem, és kicsíptem magam papagájba.
4/88 – Egy, kettő, állj
Egynéhány terv füstbe ment kicsinyég az elmúlt napokban, a vendégek például már tegnap le akartak falcolni, de a doktori védéssel járó kimerültség és természetesen az üvöltő másnaposság miatt csak ma támolyogtak haza. A húgom például tizenhárom órát aludt és fetrengett, miközben a macskák jajongtak, desőt üvöltöttek a fejében, amire valószínűleg évek óta nem volt példa. Végülis, ja, az embernek életében maximum egyszer van doktori védése. A normálisabbjának. Nekem nyilván kettő lesz. De ott még én is megállok, mert mindennek van határa.
Ma amúgy szerfölött erényesnek és önelégültnek érzem magam, mert miután a zenészek kitotyogtak az ajtón, én elővettem a porszívót, kikergettem a nappaliból a macskákat, és eltüntettem a szőreiket a szőnyegről. Nagyrészt. Valamennyi nyilván maradt belőle. Annyira viszont, azt hiszem, nem fogom erényesnek érezni magam, hogy kiskefével és gumikesztyűvel is nekiessek. Mint mondtam, mindennek van határa. Kár, hogy a hajamat nem informálta erről senki, és így ismét felrobbant. Rámférne egy fodrász. És, ami azt illeti, egy manikűr is.
4/87 – Ma van a tegnap holnapja
Azt hiszem, elég annyit mondanom, hogy a házban egyedül én nem vagyok másnapos, és én is csak azért, mert mielőtt a többiek vedelni kezdtek, rajtaütésszerűen bealudtam a kanapén.
Ó, ismerkedjetek össze az új nyafogóruhámmal. Új nyafogóruha, olvasók; olvasók, új nyafogóruha.
4/86 – Mit Auszeichnung
Kezdjük egy képrejtvénnyel.
A képen, ha nem jöttetek volna rá, a Repülő Kutató is látható, ámde nem látható a legnagyobb poén, pedig azt hittem, az igencsak látszani fog. Öt perccel azután, hogy a húgom summa cum laude ledoktorált, az én cipőmnek úgy levált a talpa, mint egy rossz viccben. Két perccel ezután találtam kint az utcán egy fekete színű hajgumit, amit ráhúztam az említett cipőre, és így legalább nem hagytam el azt az inkriminált talpat Graz egyik utcáján sem.
Most pedig ünneplünk. Penszér, pezsgőt ide.
4/85 – Körbecsukó
Kissé sűrű napoknak nézek elébe: ma kétórás monstre tanszéki értekezlet Esztergomban, holnap pedig a húgom doktori védése Grazban. Az egész enyhén az Alice Csodaországban körbecsukójára emlékeztet, aminek az a fő szabálya, hogy mindenki akkor kezd futni, amikor elkezd futni, és addig fut, amíg abba nem hagyja.
Nyilván a lakás is beállt körbecsukót játszani, a macskákról nem is beszélve, amivel önmagában még együtt lehetne élni, de holnap este a frissen védett húgom is visszatér velünk férjestül, és természetesen a varrószobában van az egyetlen kétszemélyes vendégfekhely, jelenleg ízlésesen lepve mindennel, ami egy varrószobában ellephet egy vízszintes felületet.
Egyik kezemben portörlő, másikban mintatanterv, harmadikban kávé, a fél kutya megint ott rohan Trelleborg felé.
4/84 – Még négy
Azt hiszem, még ebben a félévben nem volt olyan reggel, amikor nehezebben keltem volna fel, mint éppen ma. Nyilván nem segített a helyzeten az sem, hogy fél egykor arra ébredtem, a szervezetem azt sikítja, Cataflamot neki, de azonnal.
No de attól kipintyölöm magam, és kivonszolom korpuszomat az ajtón, abban hiba nincs.
4/83 – Csigabiga, menjél ki
A félév vége felé általában mindig feltör a talajvíz és eldugul a vécé (képletesen szólva, természetesen), és pillanatnyilag az a leghasznosabbnak látszó stratégia, hogy mindig csak egy hétre előre tartsam számon a programjaimat, másként előbb-utóbb egy sarokban kötök ki kis csomóba gyűlve, és azt hajtogatom, hogy deháténnemilyenlovatakartam. Egyébként is úgy tűnik, megint azt az időszakomat élem, amikor éppen enyhén hisztérikus igényem van a begubózásra meg a szöszmötölésre, ami persze erős összefüggést mutat azzal, mennyi tennivalóm meg szaladgálnivalóm van, itt-ott apró és röhejes bosszúságokkal pitykézve. Ráadásul a rutin is kezd lenyelni, és definitíve kéne az életembe valami Történés. Csak ne nagy legyen, mert a Nagy Történésekből sose sül ki semmi jó.
A vicces amúgy az, hogy igenis vannak Történések, de ezekhez is tenni meg szaladgálni kell, és én ugyan sose számítottam arra, hogy sült galambok röpülnek majd a számba, de jelenleg úgy érzem, esetleg megpróbálkozhatna a zuniverzum egy kis szájbaröpített valamivel, és lehetőleg ne pofon legyen.
Tanítani persze necesse est, úgyhogy megyek is.
4/82 – Nemposzt
Ma nincs kedvem blogolni, úgyhogy ez itt most egy nemposzt. Holnap visszatérek.
(Nincs baj semmi, csak nincs kedvem blogolni.)
Minden nap más - mindennap más 