Minden nap más – mindennap más

Mégpedig a besózott változat, közvetlenül panírozás előtt, mikor csak úgy rángatózik összevissza. A heti programom három államvizsga, három pótvizsga, a nyüves kötet befejezése, sárkánykergetés és oroszlánszelidítés, mindezt ötven fokban.

Ma például tárgyalni megyek egy kiadóval (egy másikkal és egy másik projekt kapcsán – csak a móka kedvéért, mert akkor szép, ha zajlik), és jelenlegi állapotomban igen kevéssé érzem magam diplomatikusnak, türelmesnek és engedékenynek. Drukkoljunk, hogy ne azzal lépjek be, mint nyuszika. Tudod mit, medve, baszd meg a porszívódat.

Az eredeti terv az volt, hogy ma nagyon professzionálisan és szigorúan fogok festeni, zakó meg minden. Ehhez képest ez jött össze. Porszívó, yeah.

Továbbra sincs jobb dolog, mint háromkor arra ébredni, hogy jézusmáriaszentjózsef, a kéziratom egy rakás trágya, a macskák éppen rohangálóversenyt rendeznek az emeleti folyosón, anyósomék újságja pedig megint azt mondta a bejárati ajtón, hogy BUMM.

Amikor a múltkor Pécsre pendliztünk el a Repülő Kutatóval, nem találtuk a kocsiba való zenegépeckét (a kesztyűtartóban volt, természetesen), úgyhogy a Petőfi Rádiót voltunk kénytelenek hallgatni. A kortárs magyar popzenével kapcsolatos kritikai megjegyzéseimet talán majd máskor tárom elő részletesen, most csak azt szeretném elmesélni, hogy miközben mi a zombitámadás utáni képet mutató töküres M6-on suhantunk, a rádió elénk lökött egy interjút Kollár-Klemencz Lászlóval. Ha esetleg nem tudnátok, ő itt lakik ennek a falunak a szélén, tanya meg szamár meg gumicsizma meg amit akartok, tán még utca sincs ott, csak helyrajzi szám meg anyatermészet meg quadosok. Na ő ebben az interjúban valami olyasmiről mesélt, hogy egy időben újságkihordó volt(?), meg hogy milyen szép a hajnali órákban töküres utcákon szlalomozni, meg hogy a múltkoriban találkozott valakivel a Ricsárdgírből (ez, bár információmmal feltehetőleg nyitott kapukat döngetek, egy kortárs magyar popzenekar), és az illető postás Szentendrén, milyen mókás ez, ugye.

Hát, ami engem meg a mókafaktort illeti, egyre jobban érik a pillanat, amikor majd hajnali háromkor feltépem az ajtót, és megkérdezem az újságkihordót, ő éppen melyik nyüves shoegazer zenekarban dobol, mert istenbizony veszek tőlük egy cédét, ha a továbbiakban szíveskedik az újságot anyósomékhoz expediálni, ne pedig hozzánk, mert nem nekünk jár. Vagy, üsse dodekafónia, azzal is beérem, ha legalább beleteszi abba a rohadt postaládába, nem pedig nekibassza az ajtónak, mert igazán unjuk már szeles reggeleken a fél utcán áthajkurászni az újságlapokat, és egyébként sem a legjobb ötlet háromkor ébresztgetni inszomniás házisárkányokat, akiknek két használatlan tányérkészlete is van egy kézreeső szekrényben.

Meg egy kézirata, ami egy rakás trágya.

Piszok hálás lennék, ha valaki egy legalább nyomokban plauzibilis magyarázatot tudna adni arra, miért éppen ez megy hajnal óta a fülemben.

Mára nem várható semmiféle izgalom, móka és kacagás, én egy leadandó kézirattal nyűglődöm, a Repülő Kutató pedig előbb a tegnap elkövetett zsályás levendulaszörpjét palackozza, majd (mondanom se kell) elrepül. Ezúttal Brüsszelbe.

Itthoncsücsü-napomhoz ismételten a frissen turkált készletből választottam, ezúttal szoknyát. Nem rossz darab ez, de igazából a csíkjai miatt vettem meg, szóval ne lepődjetek meg azon, ha egyszer csak ruhaként látjátok viszont. Majd. Egyszer. Mikor nem szöveggyártó kisiparosként kell helytállnom a vártán.

Hja, bizony, ez az, ami időnként megsuhogtatja az embert, ráadásul legtöbbször by proxy történik mindez. Önmagunkkal túl sok időt töltünk együtt ahhoz, hogy észrevegyük a változásokat. Oké, jól belegondolva világos ugyan, hogy egyre türelmetlenebbek vagyunk a fölösleges körökkel meg hosszú értekezletekkel kapcsolatban, és régen gond nélkül ettük az uborkát, de most már inkább kihagyjuk a görög salátából, mert csúnyán felpuffadunk tőle; a pofánkból egyre jobban szivárog kifele a kollagén, a hajunkban pedig valahol a festék alatt most már biztosan sok fehér szál van, de ez nem úgy történik, hogy “úristen, tegnap még nem volt itt ez a ránc”. Mindez nem egyik percről a másikra következik be, hanem lassan, fokozatosan, szinteszinte észrevétlenül: az embernek mindig éppen egy kicsikét jobban lottyad a pofája, meg egyre nehezebb összeszednie magát egy tönkremelózott hét után, és különben is, tényleg volt idő, amikor megittam a rumos kólát?… Blöee, az instant hányás.

A vénülést inkább azon lehet lemérni, mi van a többiekkel, akik ugyebár Sartre szerint maguk a pokol, de ha nem léteztek volna, neki sem lett volna kinek elmondania mindezt (nesze neked paradoxon). Amikor tizenöt év után először találkozom olyan ismerőseimmel, akik mint karcsú és tudásra éhes egyetemista fiúk élnek az emlékeimben, aztán csak azt tudom konstatálni, hű, de megette őket ez az ötven kiló túlsúllyal rendelkező szakállas figura. Meg az első egyetemi félévem egyik tanára, akire fiatal tanársegédként gondolok vissza, a tegnap olvasott gyászjelentésében meg ötvenhét éves docens. Meg amikor realizálom, hogy a jövő évi felvételizők abban az évben születtek, amikor én végeztem az egyetemen. Meg mások gyerekei, akikre babakocsiból emlékszem, ahonnan nyálbuborékokat gőgicséltek felém, aztán kis kapafogú elemistaként, most meg ott állnak a kamaszkor esetlen szépségében, ki van fúrva az orruk, rózsaszín a hajuk, és magasabbak az anyjuknál. (Van ennél súlyosabb is. Egyik osztálytársam nemrég osztotta meg egy szexi, világítóan kék szemű, szakállas csávó fotóját, ilyen bicepszekkel, alatta meg a következő felirattal: “Kisfiam”. Áááááá.)

Ne tessék egyébként túl sokat gondolni minderről, nincsen semmiféle világvége, valószínűleg nem is a vénülés szele csapott meg leginkább, hanem a vakációé. Mintha az lenne a természet rendje, hogy a vakációim ne pihenésről szóljanak, hanem kisebbfajta sorsfordító eseményekről, írnivalókról meg kutatnivalókról, plusz a húgom gyermekeinek pesztrálásáról, ami ezúttal két hét Giggüt jelent majd, és én előre fosok tőle.

De most még nem tartunk vakációnál, sorsfordulatoknál és Giggünél se. Ellenben tegnap általános közérzetjavító intézkedésként elmentem turkálni, elhasználván ezévi utolsó alkalmamat, és ha hazajöttem a piacról, és nem fújt el közben a szél (nem a vénülésé), be is blogolom, be én. Kezdetnek voálá itt ez a ruha, amit rögtön fel is vettem, mert az élet túl rövid ahhoz, hogy a nekem-új cuccokat fölösen parkoltassam a szekrényben, akár megfelel hozzájuk az időjárás, akár nem.

Meg aztán hadd mutassam meg, mielőtt még átszabom.

Ma ismét vizsgáztatónapom lesz – Budapest, két helyszín (egyik Budán, másik Pesten), dugók meg felújítások. Ez utóbbiak eddig nem bántották útvonalaimat, a Tárogató utcához a Hűvösvölgybe én nem az éppen szíjjelvert útvonalú 56-os/61-es villamossal szoktam utazni, hanem 29-es busszal, ami nagy segítség az én életem szervezésében, ugyanis a Szentlélek tértől (aka Árpád híd budai hídfő, ötven méterre a HÉV-megállótól) indul, és pont ott tesz le, ahol nekem jó. Ezúttal viszont a második helyszín megközelítéséhez éppen azok a villamosok kellenének nekem, amelyekről az imént jeleztem, hogy síneiken halomban áll a sitt, miközben a fél Hűvösvölgy villamospótló buszokon próbál leevickélni a civilizációba.

Mindehhez még ráadásul vidám záporos-zivataros-jégesős időjárást jövendölnek délutánra, be is borult az ég megfelelő mértékben, szóval esernyő, zárt cipő meg zárt táska kötelező (ez utóbbi azért, hogy ne ázzanak el a kincsem dolgozatok). A robbantott haj csak ráadás. Harcra fel.

A múlt héten azt mondtam bizakodva, hogy a jetlag is csak olyan, mint az inszomnia. Nos, most már, hogy elmúlt a jetlag, és csak az inszomnia maradt, teljes felelősséggel kijelenthhetem, hogy egy nagy frászt olyan. Az alvásciklusaim ugyan egy kalap szart érnek, de legalább visszanyertem az agyamat, ami annyira durván hiányzott a múlt hét második felében. Ennélfogva ezt az agyat ma mindenféle magasztos célokra használtam, mint például a cseresznyeszedés.

Volt nekünk egy csodálatos, roppanó-fekete, illatos és ízletes cseresznyéket termő cseresznyefánk, amire minden júniusban felmásztam néhányszor, aztán ábrándosan szedtem egy fél mázsa gyümölcsöt. A vizsgaidőszakok fennmaradó porcikáiban errefelé mindig lekvárfőzéstől volt ragacsos a konyha, dzsem, befőtt, dulcsásza, lekvár, szörp, zselé, aztán változatok mindenből, mikor már meguntam az eredeti verziókat, fahéjas-vaníliás dzsem, citromfüves zselé, kardamomos dulcsásza, végül már aszaltam is a cseresznyét, hogy ne menjen kárba. A kamra még mindig dugig van, 2005-ös befőttesüvegek várják türelemmel, hogy valaki felbontsa őket, mert én mindig is lekvárfőzős, de igen kevéssé lekvárevős ember voltam, és a Repülő Kutató sem tud elélni lekváron. De azért minden évben felmásztam, mentás cseresznyedzsem, cseresznyés clafoutis, cseresznyetorta.

Na most ehhez a cseresznyefához van nekem egy apósom is, aki nagyon szereti a természetet, de a természet mindig csak burjánzik összevissza mindenféle fegyelmezettség nélkül, a fű közepében kinő egy ágyásnyi kamilla, a meggyfákat ellepi a monília, a rózsákat a lisztharmat, a bukszust a nemistommilyen moly. Gondolom, mondanom se kell, hogy kamillák már nincsenek, a meggyfák kivágva, a bukszus és a rózsa meg annyi kemikáliát evett meg az elmúlt néhány évben, hogy nem is merek belegondolni. Törvényszerű volt, hogy a cseresznyefával is csak a bajok lesznek, a levelei eldugítják az ereszcsatornát meg mittomén. Úgyhogy azt meg megnyírta tavaly, de alaposan. Én megnéztem a fát, aztán elbőgtem magam, hogy én erre már nem tudok felmászni sose, a közepéről hiányzik kétméternyi adagon mindaz az ág, amit úgy lehetett használni, mint egy létrát, fel a magasba, átnézni a háztető fölött, aztán ábrándosan leszedni fél mázsa cseresznyét.

Mivel a remény hal meg utoljára, ma felvettem a fáramászós gatyámat, aztán kivonultam a cseresznyefához egy szatyorral, hogy haddlám, nem érzékenykedtem-e túl tavaly az egészet. Nem, sajnos nem. Felmásztam két méter magasba, aztán álltam ott bambán, ölelgettem a fa törzsét, fentről kedvesen integettek rám a roppanó-fekete cseresznyék, én meg áltam ott a törzset ölelgetve, néztem felfelé megmászhatatlan csúcsokba, majd végül lemásztam, és megadóan előszedtem a nyikorgós lábú szobafestő létrát, hogy legalább a látszata legyen meg az idei cseresznyeszedésnek. Fán nem félek sose, létrán igen, ott fújdogált körülöttem a szellő, nyikorgott az egész hóbelevanc, én meg álltam az ujjnyi vastag ágacskákba kapaszkodva, és egyensúlyoztam, de annyira, hogy még most is reszket a lábam.

Most itt állok két és fél kiló cseresznyével, a fa magasában egy mázsányi érett gyümölcs integet felém, és nagy általánosságban úgy érzem, hogy megette a fene a világot.

Lehet, mégse múlt el teljesen az a jetlag.

Majdnem úgy festek, mint aki életben van. A tegnapi nap kétoldali balfékség és mindenirányú rohanások miatt kimaradt, most viszont már túlvagyok egy pocsék vizsgán és összesen négyféle beadandó-leadandó elküldésén. Már csak egyetlen izé van hátra, amin holnap csiszatolok még kicsit, aztán azt is elküldöm, és erre a félévre végeztem doktori tanulmányaimmal, egye meg a fene az egészet, dixit.

És akkor végre foglalkozhatok majd a macskáimmal meg a pofám és hajam állapottyával, mert ezekre mind ráfér, hogy foglalkozzanak velük.