Tegnap hazaérkezett a Repülő Kutató is Bécsből, én még prezentáltam neki a CrockPotban illatozó “hívjuk-talán-mediterrán-egytálnak” gezemicét meg a frissen sült zürichi kenyeret, aztán huss, elrobogtam kocsmázni a barátnőimmel. Ez utóbbi olyan jól sikerült, hogy nem értem el az utolsó buszt sem, ehelyett felkepesztettem a HÉVre és hazajöttem ide a senkiföldjére, ahol háromnegyed tizenegykor a legkihaltabb város fogadott, amit csak el lehet képzelni. (Ez egyébként annyira nem nagy kunszt, novemberben ebben a városban már este fél nyolckor is minden előkészület nélkül le lehetne forgatni egy zombi-apokalipszis utáni csend jeleneteit.) Olyan szép kihalt éccaka volt, én meg még teljesen ébren, hát taxi helyett inkább hazakopogtam a sarkaimon, másfél kilométer, bagatell. A bécsi lábfájás mostanra már nyom nélkül elmúlt, talán mert amióta itthon vagyok, nem kutyagolok annyit, mint egy gyaloglóverseny résztvevője. Ja, összeszámoltuk: két nap alatt tizenkilenc kilométert kószáltunk összevissza, és én ehhez tényleg nem voltam ezúttal formában.

A mai nap is egy kicsit olyanforma gezemice lesz, mint ami a CrockPotban ül, és van benne marhalábszár, paradicsom, hagyma, fokhagyma, gyömbér, csicseriborsó, datolya meg sárgabarack, sőt még ezeknél is több hozzávaló. Kicsi bevásárlás (a kávé tragikusan elfogyott), kicsi rendezgetés, kicsi maszogás a Bűnök Barlangjában. Még mindig vakációm van, és teszek is róla, hogy az legyen.