Megest hajnalban ébredtem, hogy akárhová ne tegye a zuniverzum, aztán kávéfőzés közben eszembe jutott Szilágyi Domokostól az “5.10-kor kel a nap pedig nem muszáj neki de már megszoktuk”, és elkezdtem Szilágyit olvasni, Álom a repülőtéren meg Kényszerleszállás, mentem végig a köteteken, és szinte félelmetes volt, mennyi mindenre emlékszem belőle, még olyan versek is vannak, amelyeket kívülről tudok, pedig azt sem volt muszáj.
“ó szülém lelkem valahol mindig nappal van”
Ez még nyilván nem a teljes történet, de már eddig is olyan szép (és céltalan) előrehaladásokat tettem, hogy gondoltam, mesélek kicsit nektek róla.
Az egész ezzel kezdődött, ni:
Unatkoztam a buszon, a Dunakanyar meg olyan szépen őszült elfelé – összecuccoltam hát egy kupac őszilevél-színű gombolyagot, aztán nekiláttam kísérletezni azzal, vajon hogyan tudnék leveleket horgolni.
Bizony, egészen szépen haladtam vele.
Aztán még sokkal szebben haladtam vele, mert gyarapítottam a színeket.
Ekkor már egééészen sok levelem volt.
A hosszú hétvége örömei között pedig ott volt az is, hogy csak ülök a pokróc alatt, leveleket horgolgatok, Poci pedig ott dürrög az ölemben.
Nyilván ezek a dolgok nem a legveszélytelenebbek – épp csak kimentem a szobából egy pillanatra, a szőrös disznó meg természetesen beült gombócnak a helyemre.
Ezzel együtt is szépen haladok, már azt is látom, mi lesz majd belőle. (Nem a macskából. Abból természetesen bundakesztyű lesz.) Tessék kivárni türelemmel.
Úgy voltam máma, mint az anekdotikus irodalom-zéhában Toldi Miklós, aki bement a nádasba, és eldöntötte, hogy addig onnan ki nem jön, amíg azt a nagyon fontos dolgát el nem végzi. Nekem persze nem a nádasbeli nagydolgozás volt előirányozva, hanem az, hogy belefekszem a péntek este kapott szakdolgozatba, és addig fel sem emelem a fejem, amíg nem végzek vele. Úgyhogy pontosan ennek szellemében cselekedtem yol. Ott ültem végig a délelőttöt Tinky Winkynek öltözve, és nagy szorgalommal rágtam magam át az oldalakon.
Témavezetőből sokfélét taszajt a zuniverzum, én az a fajta vagyok, aki az utolsó vesszőhibát is átkorrektúrázza. Ez persze rohadt sok melót jelent, és csak azt tudom felhozni mentségemül, hogy az én pofám ég, ha a témavezetettem slendrián munkát ad ki a kezéből. Újabb controlfreak húzás tőlem, nem vitás, és bűnhődök is érte éppen eleget, a beinvesztált időt meg energiát ugyanis fordíthatnám más, sokkal kellemetesebb dolgokra is, de hát ezt dobta a gép. Meg persze robbantott hajat. Arra nem hat semmi, amit könnyen-gyorsan be tudnék vetni, és én nem csak controlfreak vagyok, hanem meglehetősen kényelmes is. Ha robban, hát robban, egye fene. Úgyis masszázsra döcögök most, ahhoz meg tökmindegy, hogyan vagyok frizérozva.
A holmikat viszont nem a gép dobta, ezeket én válogattam össze gondosan. Lehet, hogy kicsit összezavarta az agyam a korrektúrázás, ezt nem lehet kizárni.
…ilyenkor meg átcserélem a párnákat lassan foszladozó kanapénkon.
Ezekre:
Másik szögből, bízva a képkivágás csodájában, ami által nem látjátok a kanapé mögötti komódon felhalmozódott irgalmatlan cetli-, könyv- és kábelkupacot:
Az egész szortimentben amúgy egyetlen vadiúj van, ez:
Végre, végre befejeztem. Most pedig gyorsan meg is örökítettem addig, amíg a nem-én-vagyok-ők családtagok formátlanra nyomkodják nagy seggükkel és/vagy összeszőrözik.
Az én cihém megmagyarázhatatlan talányai közül az egyik legkínzóbb, hogy honnan a nyimnyámból mászik be ébredéskor a fejembe egy dudolka (=az a zene, amit nem tudsz leállítani, mert végtelen repeatre állította az agyad a belső zenegépeckét), miért nem hajlandó abbahagyni, és ma, október 21-én, miért éppen az “Éljen május elseje” az.
Ezt leszámítva minden oké, már második napja térdig gázolok a ficlikben meg fonalakban, a krumplis kenyér a sütőben csücsül, és mára már valamiféle eská-poszt(ok) is lesz(nek). A szervező a műsorváltoztatás jogát természetesen ezúttal is fenntartja. Mindenesetre, hogy minél sikeresebben kikergessem a fejemből a dalköszöncsét, ezúttal a legősziesebb itthonmaszogó holmikat rántottam magamra, including felemás tökös zoknik.
A zoknikról kaptok egy közelképet is, csak úgy. És így megcsodálhatjátok a jobb lábamon azt a likat, amit tizenegy éves korom óta hordok, mióta balfaszságból majdnem beleestem nagyanyámnál egy nyáron a patakba, konkrétan ebbe, ni.
Négy nap szünet, hurrá. Nyilván a lehető legtöbbet szeretném kihozni belőle, ez meg persze nem fog menni akkor, ha csak tengek bele elégedetten a világba, úgyhogy ütemterv. A mát meg a holnapot mindenféle kreatív és produktív szöszmösszel akarom tölteni, hétfőn pedig visszatérek a szövegekhez (többek között például egy leadandó szakdolgozatot kell végigböngésznem, milyen utolsó simításokra van szükség benne).
Úgyhogy most előbb piac, aztán pedig számvetés, hogy milyen UFÓkat szeretnék letudni ez alatt a két nap alatt. A fejleményekről természetesen hűségesen stb.
Állítólag ezzel a héttel végleg vége a nyárnak, jönnek a hűvös szelek meg cipőért rohangálnak majd a cinegék, úgyhogy üssük a vasat addig, amíg még megvan, és hozzunk ki néhány utolsó felvonást a gézanyag hacukákból.
Ma speciel éppen délutáni tancsi van szegény nyúzott levelezős óvodapedagógus-hallgatóknak, ráadásul olyan fontos és a gyakorlati munkájukban nélkülözhetetlen tárgyból, mint a Pedagógiatörténet, ami Kr. e. kb. 100000ben kezdődik, és a 19. század elejéig nyoma sincs benne intézményes kisgyermek-nevelésnek. Nyilván nem is várok majd el tőlük többet, mint hogy dőljenek hátra, és a körülményekhez képest próbálják élvezni azt, amikor én a kínai birodalom vizsgamódszereiről meg a középkori egyetemek struktúrájáról döngicsélek nekik. (A vizsgára szükséges anyagot persze elküldöm nekik, abban nem lesz hiba.)
Tájainkon az időjárás most is megtévesztően nyárvégi orcáját mutatja (“meglesz ennek a böjtje még, fijam”, mondaná erre nagyanyám, aki képes volt arra a bravúrra, hogy még nálam is optimistábban nézzen a jövőbe), de a fényviszonyok már nem a legjobbak fél nyolckor sem.
Én is megtévesztő orcámat mutatom, naná hogy igen.
Nem tudom, emlékeztek-e a Száz év magányból arra a jelenetre, amikor Fernanda megérkezik Macondóba egy kopulációs célokra varrott, tokától bokáig érő hálóinggel, amin a stratégiailag fontos helyen van egy körbeazsúrozott lik. És hoz magával egy naptárkát is, amelyben a lelkiatyja gondosan bejelölgette (talán lila tintával? erre már nem emlékszem pontosan) azokat a napokat, amelyeken tilos a kufircolás, mert péntek van, böjtidő vagy valamelyik szent marhára fontos ünnepe, úgyhogy összességében marad évente tán negyven olyan napja, amikor felveheti a kopulációs hálóinget.
Na hát ez a félév (az Úr bűnömül ne vegye) éppen erre a naptárkára emlékeztet: lépten-nyomon valamilyen ünnep van, rektori szünet, dékáni szünet, tanítás nélküli izénapok meg más körbeazsúrozott kellemetességek. Ma is. Mondhatnátok ugyan, hogy hurrá, szabadnap, ugyan miért vagyok annyira oda ettől, de egyrészt nix szabadnap, ma is be kell menni a dolgozóba, másrészt meg mikor az ángyom csepszében* adom le a félévi anyagot, ha folyton ilyen lilával kiikszelt napok vannak? Grr.
Mindehhez ráadásul (akkor szép, ha zajlik) fél kettőkor ébredtem, de úgy, mintha egy gongot ütöttek volna meg a fülem mellett. Jobb híján adtam Celofánnak jutifalatot, mert ő ilyenkor mindig aktivizálja magát, és halk nyivákolással keringélni kezd a tálkája körül, aztán adtam magamnak egy kávét, és végül úgy gondoltam, ezzel az erővel akár hajat is moshatok. Úgyhogy cselekedtem. Aztán visszaszundikáltam. Most persze kábé úgy érzem magam, mint akit áteresztettek egy darálón, kétszer is, mert persze az utolsó felvonásra olyan vad álmok jutottak, hogy csak szédelgek bele. De legalább megmostam a hajam. Hurráá. (Képzeljétek ide a legenerváltabb hurrát, amire csak képzelmetek képes.)
Itt meg közben továbbra is augusztus vége van vagy mi, el is vagyok képedve tőle rendesen. De legalább fel tudom venni a kedvenc őszi semmicskéimet, mint például ezt a ruhát, ami már kábé tíz éve megvan.
* “Az ángyom csepsze” annyit tesz, hogy “a nagynéném főkötője”. Ne tessék automatikusan valami pajzánságra gondolni.
Eszem sem tudom, mikor volt utoljára, hogy ennyire nehezen vakartam magam össze reggel. Még az ágyból sem volt kedvem kimászni, most meg iszonyúan irigylem ezeket itt ni:
No de attól még kirittyentettem magam, és elkopogok tanítani a sarkaimon, abban nincs hiba.
Ebben a bályos őszi félévben a hétfő a viszonylag stabil itthoncsücsü- és itthonszöszmöte-napom – azért “viszonylag”, mert a zuniverzum bármikor beletojhat a palacsintácskámba, és amikor lehetősége nyílik rá, meg is teszi.
Ma viszont bízom abban, hogy nem teszi meg, és kellő módon el tudom végezni mindazt, amire a hét további részében tutira nem lesz idő. Mindehhez a leginkább életkoromnak, státuszomnak és presztízsemnek megfelelő öltözéket rántottam magamra: cukorkaszín csíkos pólót, felnőttrugdalózót, macskás zoknit és tornacipettyűt. Az előnyös beállás és a robbantott haj csak bónusz.
Nézzétek csak, iiiilyen széles szára van ennek!
Nem vagyok egy különösebben világgámocorgós alak, amit részben cáfol, részben meg indokol az, hogy tizennégy éves koromtól kezdve mindig tisztes távolban tanultam/dolgoztam attól, ahol éppen laktam – esetenként másik városban, máskor meg pláne éppen másik országban. Utazom én eleget, kéremszépen, amíg eljutok ából bébe, nem csoda hát, hogy nehezen cihelem fel magam a kanapémról, amikor éppen leroskadhatok rá.
Ezzel együtt is, ha már van egy blogom… na igen. Tessék véleményezni, érdemes-e képes útibeszámolókat is tartanom benne, pláne ha tényleg nem mocorgok messzire. Ez itt most próbacseresznye, de ha igényelitek, ebben a folyóévben megpróbálom dokumentálni a lődörgéseimet.
Például ezt is ni, tegnapról, amikor bemásztunk Emesébe, és olyan iszonytatóan elmentünk világgá, hogy húsz kilométerrel később le is parkoltunk Kisorosziban, és körbekószáltuk a szigetcsúcsot.
A terv az volt, hogy kimegyünk a sárgába, és sárga is volt, gyönyörű.
A szigetcsúcson a part pedig igazán poétikus.
Ott azon a középső bumszlin a visegrádi vár látható.
Az alacsony vízállás miatt annyi, de annyi kagylóhéj volt a parton, mintha nem is a Duna mellett lennénk.
A vízpart tele van fura kis öblökkel és néhol egészen érthetetlen dolgokkal – ki vitt ki például ide egy széket, és miért?
Nem csak sárga volt a természetben bőséggel, hanem piros is.
A vízpart ugyan dugig volt emberekkel, de a sziget belsejében nagyon nagy volt a csend.
A gáton diófák és elvadult szőlő meg rengeteg lehullott levél, néhol pedig egy-egy kornyadt kikerics.
Fák, színek, október.
A héten, amíg én megszokott útjaimat róttam, a Repülő Kutató éppen Prágában volt okosember, de még mielőtt elpályázott volna oda, kellő hirtelenséggel megegyeztünk abban, hogy a hétvégén muszáj lesz kimennünk valahová a zöldbe (pontosabban most már a sárgába), mielőtt még vége lenne a jó időnek, mint a botnak. Szép spontán párhuzamos döntés volt: én megszólaltam, hogy “Buksi, a hétvégére terveztél-e valamit, mert amíg még jó idő van, addig”, ő meg ezzel egyidőben azt mondta, hogy “el kéne menni piknikezni”. Ohó. Nekem a piknikezés nem is volt tervemben, csak bóklászás a zöldben (vagyis a sárgában), de ha piknikezünk is, még jobb.
Úgyhogy nemsokára feltarisznyálunk, bemászunk Emesébe, aztán kimegyünk a zöldbe (sárgába), ahol a Repülő Kutató régi szokásához híven ungon-berken végig fog járatni engem, majd pedig visszatérünk Emeséhez, ahol elővesszük a kaját, és eszünk. Roppant érdeklődéssel és némi aggódással nézek a dolgok elébe, a Repülő Kutató nem szokott félmunkát végezni ezekkel az ungon-berken mászatásokkal, pláne mikor még arra is van lehetősége, hogy olyan mézesmadzagokkal kecsegtessen engem, mint a háromféle saláta, amit tegnap rakott össze, és ami ott vár majd minket, amikor leírtuk azt az usque tizenöt kilométeres kört, amelynek én már az ötödik kilométerénél nyafogni kezdek. Tegnap ráadásul én a Bűnök Barlangjában szöszmötéltem át a napom nagyját, így azt se tudom, milyen mélységben tanulmányozta át a környék tájfutó-térképeit, és önvédelmi okokból még azt sem mertem megkérdezni, hová megyünk és mikor és mennyit és egyáltalán.
Mindenesetre, hogy ne érje szó a ház elejét, indulás előtt még sütök egy tepsi takarós malackát, ne csak a Repülő Kutató legyen az egyetlen, aki hozzájárul konyhánk kincseivel a piknikhez.
Igen, jól látjátok, én továbbra is így szállok le a bicikliről. Réteges, mint a kápucta, tarka, mint a papagáj, és a túrázásnak tett egyetlen engedmény a bumszli cipő. Pusztán a móka kedvéért ugyanazzal a zoknival (és kabáttal és táskával), amiben majdnem fent ragadtam szeptember elején a Schöklin.
Istenbizony nem szponzorál az efféle bejegyzésekért senki (miért is tenné), de így a harmadik használat táján már valószínűnek látom, hogy ezen az őszön-télen a CrockPot lesz az én egyik legjobb barátom. Nyilván alapos megelőző logisztikát igényel a dolog, de akkor is, maga a tény, hogy az ember hazavonszolja magát, aztán nem főznie kell, hanem csak elégedetten beleszippantania a levegőbe, és felemelnie a fedőt a gőzölgő kajáról… mmmMMMmmm. Tegnap csirke-qdrát főztem benne, úgyhogy mikor este bebokáztam az ajtón, sáfrány- és citrom- és fokhagyma- és fahéjilat fogadott, ami bizarrnak hangzik ugyan, de tényleg olyan volt, hogy mmmmMMMMmmm. Na persze az előzetes tervezés ezúttal még a szokottnál is több logisztikával járt, mert a csirkecombokat még csütörtökön délelőtt vettem meg Pécsabán, amíg arra vártam, hogy jöjjön a busz, aztán felvittem magammal Esztergomba és betettem a tanszéki hűtőbe, majd este hazacocókáztam vele Szentendrére. (Mivel nem bíztam magamban a hosszú nap alatt, a laptopomon egész délután ott virított a post-it, hogy “CSIRKECOMB!!!”, nehogy ott felejtsem. Nem is felejtettem ott, hehe.) Tegnap reggel összedobtam a kaját, belehajintottam a főzőkébe, estére pedig kész volt. Mire jó a tervezés csodája, nemdebár.
Az októberi 10×10-zel viszont, tervezés ide vagy oda, kicsinyég elkalibráltam magam, merthogy októberre készültem vele, nem pedig augusztus végére. No sebaj, már nem változtatok rajta, sodorjuk le a kötelező köröket. Irány a piac.
Péntek dél = az az időpont, amikor minden normális időbeosztással élő ember már a hétvégére gondol, én viszont elmegyek tanítani.
És ez a közeljövőben nagyrészt minden héten így lesz.
Nincs is annál kellemesebb, mint mikor egy intézménynek három telephelye van, melyek közül te pontosan kettő között laksz viszonylag jó közlekedéssel, a harmadiktól meg légvonalban 18 kilométerre, de két és fél órába telik eljutni oda, ha nincs a segged alatt kocsi. Na oda megyek én most 8:30-ra értekezletre, hogy ütné le a ragya. Utána pedig tanítani, természetesen nem ugyanott.
A kép nyilván konzerv, hatkor fogok kilejteni az ajtón, és meglehetősen morcos vagyok tőle.
A világ természetes folyásának eredményeként nem fog sokáig kitartani ez a kellemetes idő, igazi vénasszonyok nyara, úgyhogy legalább addig arassuk le gyimilcseit, és hozzunk ki még néhány kört a nyári ruhákból.
Mára huszonakárhány fokokat jövendölnek, de ez még reggelre egy tízessel kevesebbet jelent, úgyhogy megint itt van a “hány réteget és milyen kombinációban” dilemma. Megoldás gyanánt az alábbiakat dobta a szekrény – lehetne jobb is, lehetne rosszabb is, lehetne teljesen más is. Kicsikét hullámvölgyben vagyok, afféle téblábolós és tétova időszakot élek éppen, afféle “mennyi dolgom van, mennyi más dolgom lenne és mennyire más dolgokat csinálnék, ha tehetném” módon, de persze feltarisznyálom magam, és elvonulok tanítani, bármennyire kevéssé van most hozzá hangulatom.
Ez se lesz egy könnyű hét, a mai nap viszont tanításmentes (bár nyilván nem melómentes). Ennek örömére sikerült a) hajat mosnom, b) kivárnom azt, hogy megszáradjon magától. Végre nem úgy festek, mint egy böjti boszorkány. És most, hogy az elmúlt napokban először nem csepű van a fejemen, hanem haj, kicsámpázok a világba. Kedvem hozzá nem van sok, mert volna dolgom itthon is bőven, de a bukszám állapottya erős korrekcióra szorul, ennyi készpénzért a kutyák se pisilnének le, amennyi benne van. Úgyhogy irány a bank.
Sajna a táska állapottya is kívánnivalókat hagy maga után, csúful foszladozni kezdett a széleken, és ezt még korrigálni se lehet. A mai nap után valószínűleg búcsút intek neki. Nem baj, van mááásik. Sok mááásik.
Már a harmadik bejegyzés mára, de mikor gatyába ráztam a szobát, gondoltam, szembesítem magamat azzal is, hogyan állunk ágytakaró-ügyben, mert eddig csak horgoltam, horgoltam meg horgoltam.
Egy kicsit.
Na jó, sokat.
Marha sokat, na.
Most némiképp be vagyok rezelve, természetesen. Jézusmária, még csak ezután jön majd a nehezebb része.
 | mák - 14/37 – Pom |
 | Kriszti - 14/37 – Pom |
| mák - 14/32 – Tűzenergia |
 | magyaroramegminden - 14/32 – Tűzenergia |
| magyaroramegminden - 14/27 – Holdsüti |
