újracucc kategória bejegyzései

Minden bizonnyal mások is sóváran várják, hogy végetérjen a hét utolsó munkanapja, ami nekik péntek, úgyhogy tutira lesznek olyanok, akik irigyelnek azért, mert én ezen a héten már csütörtök du. leteszem a lantot. Az a csütörtök du. viszont még egyelőre beláthatatlan messzeségben sejlik fel előttem, miközben afféle röhejesen tragikus állapotban készülődöm arra, hogy elvonszoljam magam a munkázó helyemig. Ma reggel ugyanis az orromból távozó idegen létformák mellé megérkeztek azok is, akik a torkomból akarnak kijutni, természetesen mindezt a megfelelő hanghatások kíséretében. Úgy ugatok, mint egy bronchitiszes terrier, és fogalmam sincs, hogyan fogok végigpofázni 5×45 percet.

Közben odakint 8 fok van (még), a lakásban 21, odakint a kegyetlen valóság, idebent pedig ficnik, teák, csokik, pokrócok és Poci. Az utóbbi az éjjel rajtam aludt, és elhihetitek, nagyon nem akaródzott kimászni a meleg szőrös segg alól, bele a muncas vilagbele. Kínomban a leginkább tavaszias színű réteges micsodaságokat hajigáltam magamra, amik csak kezem ügyébe akadtak, hátha ezek legalább elterelik a figyelmet a fejemről.

Az akaraterő diadala vagyok, nem vitás. Tegnap (feltehetőleg szoros összefüggésben azzal, hogy az év utolsó meleg hétvégéjét jövendölték be minden elképzelhető platformon), a népek rettenetes lendülettel kirohantak a zöldbe, márpedig a Dunakanyar épp elég zöld. Eddig még sose tapasztaltam ennyi parkoló autót az útvonalamon – még olyan helyszíneken is tömegével hemzsegtek, mint a dömösi átkelő, ahol amúgy máskor legfeljebb tébláboló vadkacsákat lát az ember. Emellett rengetegen voltak olyanok is, akik tömegközlekedéssel óhajtottak kivonulni a zöldbe, amit én általában igen lelkesen pártolok, de tegnap, miközben a szardellakonzervben nyomorogtam a többi szardellával egyetemben, csak arra tudtam gondolni, hogy “maradtatok volna a seggeteken”. Ha nem vitt volna a kötelességtudat, valószínűleg leszállok Leányfalun, és alázatosan odatelefonálok a Repülő Kutatónak, hogy fuvarozzon haza. (Ő egyébként, mivel ugyebár hazaugrott másfél napra, épp iszonyatos monstre befőzésben volt, ecetes csilik meg darált csípőspaprika-krémek, sült padlizsánok és aszalt paradicsomok közepette. Szép az ilyen munkamegosztás, nemdebár: a tudós úr épp háziasszonykodik, a ház asszonya meg elvonul tudományt teríteni a levelezősöknek.) A kötelességtudat viszont megtette a dolgát, bár tényleg nagy volt a kísértés: fél órába telt, hogy megtegyünk összesen tizenhárom nyavalyás kilométert, nem vicc. Én ezt ráadásul állva, mert, mint már mondtam, egy szardellakonzervben voltam sok más szardellával. Fél órával az indulás után viszont végre odaértünk Tahitótfalu hídfőhöz, ahol leszállt egy komplett középiskolás osztály, és végre le tudtam rogyni egy ülésre. Ekkor viszont, mint ez ilyenkor szokás, természetesen leült mellém az a nő, aki valószínűleg augusztusban fürdött utoljára. Én ezen már csak röhögni tudtam volna, ha nem azzal vagyok elfoglalva, hogy a bőrlégzési technikámon dolgozzak a következő fél órában, amíg végül hálistennek leszállt Pilismaróton.

Az órákat, amiket tegnap tartottam, fedje a feledés kegyes fátyla, én mindenesetre megcselekedtem, amit megkövetelt a haza. Utána hazakúsztam, és ugyan attól tartottam, hogy hazafelé is ugyancsak vonszolódás várható egy kerekes szardellakonzervben, de ezúttal kezemre játszott a meleg délután, az embereknek még nem akaródzott hazamenni a zöldből, úgyhogy úgy mentünk át a Dunakanyaron, mint fos a libán.Hazaérve lerogytam a kanapéra, ölemben a vödörnyi krumplipürével, amit az én áldozatos férjem főzött nekem, és közöltem, hogy én innen fel nem állok kedd reggelig.

Azóta persze finomítottam egy kicsit ezen a szent fogadalmon, de nem sokat, úgyhogy míg a népek újabb rohamot intéznek a zöldbe, a Repülő Kutató pedig elvonul Brüsszelbe okosemberkedni, Az Akaraterő Diadala felemás zoknikban meg nyafogóruhában dögölészik majd a lakás különböző dögölészőhelyein, közben pedig megiszik több hektó teát. Szólottam, uff.

Ó, és természetesen ágybarajzfilm is lesz. Azt hiszem, a Gyilkos sorokkal kezdem. (Igen tudom, hogy az nem rajzfilm, de olyan, mintha az lenne.)

Ha megpróbáljuk visszagombolyítani a történések fonalát, az egész valószínűleg ott kezdődött, hogy a gólyáink elmentek gólyatáborba, majd ott testületileg összeszedtek maguknak valami takonykórt. Amikor kedden órám volt velük, még tikácsoltak, amikor szerdán volt órám velük, még mindig tikácsoltak, és igazán úgy nézett ki, hogy jövő héten is tikácsolni fognak. Na mármost a pedagóguslét egyik komplex öröme, hogy az ember folyton összeszed valamit a kölyköktől. A kicsik természetesen azt a valamit viszonylag gyorsan, bár sok nyafogással kiheverik. Néhány napra kimaradnak, kakaót kapnak otthon, odabújnak anyuhoz, paplanos ágyból nézik a rajzfilmeket, és krumplipürét kérnek vacsira. A tűzdelt paidagógosz néni viszont velük ellentétben nem kap senkitől se kakaót meg krumplipürét, ehelyett ott hurcolja magával lábon a kölyköktől összeszedett izét egészen addig, amíg a kölykök össze nem szednek egy másik izét, és akkor vált.

A keserves az, hogy ez nem változik szemernyit sem attól a mellékkörülménytől, hogy esetleg a kölykek már felnőttkorúak, és a tűzdelt paidagógosz néni sincs velük folyamatos testi kontaktusban, mint a kicsikkel szokás. Én már szerda délután úgy éreztem, hogy kerülget valami, de azért hősiesen átgyalogoltam a szerdán és csütörtökön, pénteken viszont nálam is elkezdődött a tikács. Mivel a Repülő Kutató tegnap hazajött Karánsebesről, és csak holnap indul Brüsszelbe (jaja, mi nem haldoklunk, mi így élünk), ma kérincsélhetnék esetleg tőle kakaót meg ágybarajzfilmet, de nem tehetem, mert természetesen dolgoznom kell menni. A tárgyat, amelyet ma negyed kettőtől tanítok, mintegy mellesleg összesen négyen vették fel. Egy már jelezte, hogy nem tud bejönni, egy másik azt jelezte, hogy háromkor muszáj elmennie. Képzelhetitek, milyen délutánom várható.

Ha viszont végeztem, hazajövök, és mégiscsak ágybarajzfilmet, kakaót meg krumplipürét fogok kérincsélni, mert holnap a RK mindenképpen lelép, akkor pedig nem marad itthon senki, csak én, Poci meg a tikács. Szakajtsuk le minden napunk gyimilcsét, mondok.

Ha legjobb és egyúttal legrosszabb tulajdonságaim listáját kéne összeállítanom, minden bizonnyal valahol elöl szerepelnének az alábbiak:

• A hülyeségig makacs vagyok. Amikor más már rég belátta, hogy nem érdemes strapálnia magát, én még akkor is próbálkozom.
• Túlműködik a fantáziám.

Enélkül a kettő nélkül például valószínűleg sohadesoha nem jutott volna eszembe, hogy ennek a cuccnak a szabásmintájával kezdjek foglalkozni:

El tudtok képzelni engem benne? Na ugye.

Eleve: nem nagyon kedvelem a kötős ruhaujjacskákat, amelyek minden bizonnyal az ujjhegyeimen is túlérnek kötő nélkül – húsz éve varrok Burdákból, nekem elhihetitek, hogy orangutánokra tervezik a ruhaujjakat. (Vagy ha nem is orangutánokra, semmiképpen sem hozzám hasonló magasságú nőkre. Ez itt a képen tippjeim szerint még magas sarkak nélkül is megvan százhetvenöt.) Nem tetszik igazából a kötős mellrész sem, különös tekintettel arra, hogy olyan mélységű dekoltázst tartalmaz, amiből csak azért nem fittyen ki a csaj melle, mert kevés van neki. Szóba se jöhetnek olyannyira magas sliccek, amikből kilátszik az ember micsodája. Azt pedig felejtse el mindenki, hogy ilyen kínzóeszközöket vegyek a lábamra, mint ez a szegény zsiráfcica.

Ilyenkor minden normális ember odébblapoz, kivéve engem. Én megpróbálok kisbencézni. Pláne, ha van egy széép használatlan paplanhuzatom, ami tökéletes lenne egy kisbencézéshez.

Az ujjakat rövidebbre, a dekoltázst kevésbé mélyre, az egészet tunikahosszban, amihez majd kapcsolható egy ruhafodor. Ó, jóleszaz.

Egy frászt lett jó. Az eredményt már ismeritek. Jaja, A Kék Tehén. Oááá, drága anyag oda.

Meg fogom én menteni ezt is, de előbb tényleg próbáljuk ki, hogy van-e egyáltalán esély ebből a szabásmintából valami hordhatót csinálni.

Úgyhogy jó szokásomhoz híven elővettem a trikotázst, mert ha nekem kétségeim vannak, trikotázst varrok. Dekoltázst még magasabbra, ruha hosszát hosszabbra, az ujjakat meg ilyen kis vicceskére:

És, világ csodája, a végén kikerekedik belőle egy hordható darab:

Nem állítom, hogy ez a végső stádiuma a kisbencézés folyamatának, sőt, azt sem, hogy a ruhát már holnap felveszem (a lábamon most fordult sárgába a múltkori buci, egyelőre még maradunk a hosszú slafrokoknál), de egyelőre igenis elégedett vagyok.

Még a kéket kell megmentenem valahogyan, de azon vagyok, tekintetes bíróság, azon vagyok.

Királyi koleganőim az őtözködős blogok világában (tudjátok, akik jégcsákány sarkú cipőket hordanak macskaköves toszkánai utcákon, és rangsorrendbe állítják az “instagrammable” nyújorki kávézókat) gyakran szoktak magukról olyan képeket publikálni, amelyeken épp csak megébredtek, és az első nyújtózkodás után, de még az első kávé előtt vannak. Kasmírpongyolában ülnek ropogós fehér ágyneműk között, a pongyola hajtókája alól csábosan kifittyen a melltartó csipkeszéle, kezükben egy gőzölgő bögre, a szempilláik hosszúak és seprősek, a lábukon meg harmonikázó gyapjúzokni van, de nagyon esztétikusan harmonikázik még az a nyavalyás zokni is.

Ezek, csak hogy tudjátok, mind egy szálig hazug disznók. Ennek illusztrálására tessék, így festettem én ma reggel, már fésülködés, fogmosás és az első kávé után.

Innentől pedig fél órám volt, hogy feltornásszam magam erre a szintre, hajmosással együtt, mielőtt kirohannék az ajtón a buszomhoz meg az egész napos pofázáshoz.

Na ezt csinálja utánam bármelyik kasmírpongyolás influenszer.

Ma van a félév (remélhetőleg) legzsúfoltabb szerdája, sötétben indultam, és sötétben érkezem.

Nem csoda, hogy csak ennyi telik mára.

Ímé, a bolond tanárnő, öt perccel azelőtt, hogy teljes harci díszében kivágtázik az ajtón, és aztán késő délutánig pofázik.

Entre nous, semmi kedvem bemenni és pofázni, de ezt csak egy valaki nem fogja észrevenni. A diákság.

A “mindennapi csődjeink” sorozatból ezúttal az alábbi darabot hoztam el nektek:

Eklatánsan szép példája annak, amikor mindent a lehető legszebben és legpontosabban akarsz csinálni, a végeredmény pedig a Családi kör pszichedelikus változata lesz, úgy mint “Udvaron kékellik szőre egy tehénnek”. Akkora vagyok benne, mint egy víztartály. Sőt: egy víztartály, de nagy csöcsökkel. Bánatomban megpróbáltam egy kis paszpólozással kisebbíteni a dekoltázst akkorára, amekkorában emberek közé is lehet menni anélkül, hogy kiesnék felül a cuccból, de az sem javított a helyzeten. Azt hiszem, ilyenkor az a legbölcsebb, ha félrerakjuk szépen a holmit, és reménykedünk abban, hogy egyszer majd meg tudjuk javítani, mert most csak minden újabb beavatkozás rontana a helyzeten. Drága anyag oda, nyüfnyüff.

Ilyen nyüfnyüff helyzetekben valami gyors és instant sikerélményre vágyik az ember, úgyhogy valószínűleg ma össze fogok ütni valamit egy jól bejáratott és problémamentes szabásminta alapján, mielőtt még gyanakodni kezdenék, hogy elvesztettem a varrási modzsómat. Remélem, látni rajtam a roppant elszántságot.