Nemes és értékelendő céljaim között továbbra is fontos helyen szerepel, hogy a) minél kevesebb pótolandó órát lőcsöljek jövőbeli önmagamra, b) ruházatom segítségével eltereljem a figyelmet a képemről.
Na persze nem jöhet minden össze.
újracucc kategória bejegyzései
7/186 – Küszöb
Ma megtudtam, hogy élőben sokkal aktívabbnak és határozottabbnak tűnök, mint a blogomon. Ebben tulajdonképpen nincs is semmi meglepő, mert ide őtözködni, nyavalyogni és kézimunkázni járok, nem kötelezően ebben a fontossági és előfordulási sorrendben. Mindenesetre ami az én életbeni aktivitásomat illeti, tegnap délután háromkor lett volna igazán érdemes megnézni engem (nem, nem lett volna az). Tegnap délután háromra ugyanis, bár nekem még négytől órám lett volna, éppen elfogyott a reggel hat óta tartó pörgés energiája, bekúszott a küszöb alatt egy kis sunyi hőemelkedés, cserébe viszont ugyanazon küszöb alatt kikúszott a hangom, és valószínűleg az eszem nagyját is vitte magával*. Egy ideig agonizáltam az asztalra tett fejjel, de aztán végül keservesen beláttam, ez most nem fog menni, úgyhogy megtörten bevonultam szólni a hallgatóknak, hogy az óra elmarad, majd pótoljuk, aztán visszavánszorogtam az irodámba, és felhívtam a Repülő Kutatót, jöjjön utánam, és fuvarozzon haza. A keresztanyja főkötőjét ezeknek a takonykóroknak, kábé ilyenkor érzi azt az ember, hogy ennek már sose lesz vége.
Mivel a szerda a blokkosított anyámkínja napja, és a potenciális áldozatok elmentek nyolchetes gyakszira, ma itthon pocolhatok a zsebkendőimmel, hála legyen a pipéknek, de főként az órarendnek. Holnapra megint összevakarom magam, ez a hét pedig a zuniverzum csodája folytán nem tartalmaz levelezős hallgatókat, úgyhogy ha a csütörtököt letudtam, annyit fetrenghetek a taknyos zsebkendőim között, amennyit csak akarok.
Őszintén, rohadtul nem akarok én már taknyos zsebkendők között fetrengeni, bőven elég volt belőle. Mára viszont inkább a helyettest küldöm be, neki a fetrengés is jól áll.
* Miközben ott ültem az irodában, fejemmel az asztalon, előbb Arany János jutott eszembe meg a Családi körből a kiszolgált kutya, akinek küszöbön a lába, azon meg az álla, aztán pedig Micimackó, aki Bagoly fájának kidőlése után sebtében verset költ szó szerinti hányattatásairól, és ebben a versben van egy olyanforma sor, hogy “arcom fődbe benyomódik”. Na akkor tudtam véglegesen, hogy nekem már nem lesz elég eszem tanítani, amikor ezen csendesen vihorászni kezdtem ott, az asztalomon fekve.
7/185 – Szívós
Még mindig elég csúnyán romos vagyok: a reggeli takony szívósan tartja magát, és a képemre is ráférne egy… hát, nem is tudom, mi tudná rendbe tenni. Attól még indulok tanítani, abban hiba nincs.
7/182 – Bicikli
Nekem, mint mondani szoktam, olyan dús és izgalmas szociális életem van, mint egy pandamackónak, karmikus pechjeimet ismerve pedig abban sincs semmi meglepi, hogy amikor esetleg épp lenne valami buli a láthatáron, akkor én a) másnap hajnalban indulok Esztergomba, b) aznap estig tanítok Esztergomban, c) beteg vagyok éppen, d) beteg vagyok éppen az agyamra, és súlyos, átmeneti mizantrópiában szenvedek.
Ma este természetesen buliba lennék hivatalos, mindeközben meg én éppen c), úgyhogy megint kénytelen vagyok szkippelni a mulatságot, pedig ezúttal se tancsi, se mizantrópia. Mire viszont Újlipóciában a többiek beleugranak a nagybőgőbe, én már megittam a két kanna teámat, aztán bealszom a futonon. Mindemellett ki kellett kúszni már végre egy kicsit a szabad levegőre, mert nem kotolhatok taknyos zsebkendőimen a végtelenségig, úgyhogy gondoltam, megreszkírozom, hogy elballagjak a könyvtárig, az csak kábé nyolc perc oda, nyolc vissza, annyit kibírok. Most van a helyi szavazás a “mi legyen a biciklis híddal” témáról, és amióta Bürgüncfalván tengetem az életem, először kérdezte meg tőlem bárki is a véleményemet valamiről, hát akkor meg hadd élem ki magamat mint citoyenne.
Fel is öltöztem teljes középcsoportos sikkembe, lásd mellékelt ábra,
mert egyrészt miért ne, másrészt ha van egy új kötényruhám, nyilván ki akarom vinni világot látni, harmadrészt pedig az efféle áutfitek elég hathatósan terelik el a figyelmet a fejemről, különös tekintettel az orrkörnyéki részekre, amelyek a nemes kordovány bűrhöz váltak hasonlatossá, amióta itthon pocolok, és az orrom fújom szakmányba.
Egyetlen valamivel nem kalkuláltam: azzal a tünetegyüttessel, ami akkor köszönt be, ha a takonykóros ember kimegy a kellemes friss levegőre, majd pedig onnan bemegy egy fűtött helyiségbe. Normális körülmények között persze mindenki természetesnek veszi, hogy február végén egyesek orrfújást használnak a beszédükben központozásul, de ezek itt most nem normális körülmények. Hálistennek a járványokról való koncepciókat igen hathatósan átalakították a zombiapokalipszisekről szóló filmek, úgyhogy próbáltam vidoran kommunikálni, és élénken pislogni a szemeckéimmel, így ezúttal megúsztam, hogy szenteltvizet és domestost locsoljanak felém.
És szavazni is szavaztam, hurrá.
7/179 – Beszámíthatatlan
Hát kérem, én ma azért nem írtam eddig, mert reggel be kellett pendliznem a nagy székesfőfaluba, hétfőn ugyanis nagy plénum előtt kerekasztalbeszélgetek, és ahhoz kellett egy előzetes kerekasztalbeszélgetés, hogy tudjuk, miről, hogyan, merre, meg a többi izé.
Most már ugyan pizsiben (plusz nyafogóruhában) vagyok, itthon, előttem egy kanna tea, és nemsokára elhelyezkedem stabil oldalfekvésben a futonomon, de reggel még ilyen tiptop voltam, hejj.
Amúgy ez az a cipő, ami akkor kedden volt rajtam, amikor végigfutottam Esztergomot, és azóta fáj a talpam. Nos, a mai nap után egyre erősebb bennem a gyanú, hogy a cipő a hibás, mivelhogy ma meg Budapeftet futottam végig, és most kicsike csillagokat látok, valamint igencsak szégyellem magam. Merthogy, izé, voltam kozmetikumboltban. Meg, khm, anyagboltban. Meg (ezt már be se nagyon merem vallani) turkálóban is.
Fogjuk a fejemet eltömítő takonyra és az ebből származó beszámíthatatlanul kiszámíthatatlan állapotra, az elég jó védekezés. Vagy legalábbis remélem, hogy az.
7/178 – Légutak
Amikor hajnali háromkor arra ébredsz, hogy nem kapsz levegőt, mert a légutaid teljesen elcsömöszölődtek, mire pedig sikerül kifújnod az orrod, siralmasan fel is ébredtél, de teljesen, viszont semmihez nincs ebben az időpontban eszed, leszámítva olyan jól bevált aprószarokat, mint a horgolás meg a Midsomer Murders valamelyik korai évada.
No de legalább valaki kifejezetten kedvel engem ilyenkor, mert nagy vagyok, langyos, és nehezen mozdulok.
7/176 – Zoom
Ma a hajnalt zsemlesütéssel kezdtem, visszaalvással folytattam, most meg a pokrócom alatt üldögélek bágyadtan, és az imént ittam meg egy Coldrexet, mert az az érzésem, bujkál bennem valami. Na jó, lehet, hogy csak a lustaság az.
A közönség mulattatására a fentiek miatt inkább azt mutatom meg, vajon mi lehetett az oka annak, hogy a héten több alkalommal is hiába kerestük távozáskor-érkezéskor Pocit. Nem tudtuk megtalálni, pedig végigjártuk az egész lakást. Nos, a kis büdös talált magának egy új kuckót, és erre csak akkor jöttem rá, amikor a Bűnök Barlangjában üldögélve egyszer csak meghallottam, hogy valaki horkol.
Nézzétek csak!
Hm, menjünk közelebb.
És még közelebb…
Most persze nem tehetem vissza a kék anyagok polcára a türkiz polárokat, mert akkor mi lesz a cicmic kiskuckójával. Shit.
7/175 – Alsó, felső, király, ász
Ím, itt vagyok, jól láthatóan, ámde darabokra vágva. Alul tikokkal meg macskákkal,
fent pedig tikok nélkül, de méginkább macskával.
Békés szombatot vajmi.
Eská 7/19 – Bélésjavítás, megint
(Ha már ilyen szépen belejöttem az újracuccolt újracuccok újracuccolásába, ugye. Figyelmeztetnék mindenkit, hogy a képek még a szokásosnál is rondábbak lesznek, a varrógép melletti lámpa ugyanis azt mondta bekapcsoláskor, hogy pukk, és nem volt itthon más villanykörte, csak valami jéghideg fényű undormány, aminek a sugára folyton hasraesett még a matt felületeken is.)
Szerintem ti már nem is emlékeztek erre a táskára (négy és fél év után nem meglepő, hehe), arra meg pláne nem, hogy én ennek mit csináltam a bélésével. Leginkább azért nem emlékezhettek, mert őfelsége elkezdett foszladozni itt-ott, én meg egyre kevesebbet használtam, aztán egyszer csak teljesen szétfeslett belül, én pedig félretettem azzal, hogy “na majd”. Ennek a “na majd”-nak most jött el a “na most”-ja, és én persze tudom, miért tologattam eddig, de ha “na most”, akkor nem cicózunk tovább, hanem nekifekszünk, még akkor is, ha előreláthatólag sok szopással jár majd a meló, és az meglesz, nekem elhihetitek.
Ennek a nyomorultnak ugyanis megdöglött a bélése, de nagyon.
Természetesen nem az a része, amit én eszkábáltam rá a múltkoriban. Az állt még, mint katiban a gyerek. Viszont körülötte minden szétfeslett, amit gyárilag sikerintettek bele. Hát akkor béleljük újra (sóhaj).
Mindenekelőtt kibontottam a táskából a komplett bélést, leszedtem fércszedővel az általam kreált zsebeket (kár lett volna értük, nagyon jó kis praktikus zsebek voltak), és a szétbontott bélés alapján kiszabtam egy alkalmatos vastagságú vászondarabból egy új bélést.
Visszavarrtam rá a zsebeket. Az egyikbe gyártottam egy osztóvarrást középre, hogy jobban kihasználható legyen,
a másikra meg varrtam egy újabb anyagdarabka felhasználásával még egy további kis alsó zsebet, a sarkára pedig vissza a már jól bevált kulcstartó karabineremet.
(Megjegyzem, ez a leginkább színazonos kép az összesbül. Sajna, csak úgy sikerült összehozni, hogy felálltam a székre, elég messze a gleccserfehér villanykörtétől, zoom. Nem mászhatok minden alkalommal a székre, amikor valamit le akarok fotózni, nemdebár.)
Erik összevarrta az új bélés oldalait, az aljára is kialakítottam a kiöblösödést a szokásos eljárás szerint. A kész miskulanciát viszont nem lehetett másként belevarrni a táskába, csak kézzel. Hát nem állítanám, hogy egy kéjhömpöly volt, de végigküzdöttem magam rajta, és most van egy újrabélelt táskám, amit megint tudok használni, hurrá.
Sajna a fogantyúja is csúnyán foszlásnak indult, és azzal is kezdenem kell valamit az igen közeli jövőben…
Eská 7/18 – Az újracucc újracuccolása
Emlékeztek ti még erre?
És arra is, hogy eredetileg hogyan nézett ki szegénykém?* Hát kérem, azóta lefolyt az idő vizén másfél év, a tallérokból kreált rátétek megöregedtek kicsikét, a leszedésük után pedig nem lehetett teljes mértékben eltávolítani a ragasztót. Mivel a táska továbbra is nagy, könnyű és pakolós darab, kapott egy újabb esélyt.
Egy igen tarka esélyt.
* Mintegy mellesleg: az eredeti bejegyzésben szerepel egy kitérőcske mindenféle macskákról, különös tekintettel egy olyan képzeletbeli példányra, aki óbégatva és befogadásért könyörögve megjelenik a teraszon. Mindez majdnem tizenöt hónappal Lóci antréja előtt. Ó, én próféta lelkem, mondhatnánk.
7/173 – Öreganyátok
Múlt kedd óta (akkor száguldottam végig Esztergomon a kérdőíveimet összegyűjtögetni) teljesen röhejes módon fáj a lábam, még pontosabban a talpam-sarkam. Legeslegpontosabban fogalmazva a talajtól számított két centis magasságban fájnak a lábamban az alkatrészek, ha ráállok ennen lábaimra, na. Én ezt nem értem. Aznap is kényelmes-futkorászós cipő volt rajtam, azóta is minden nap kényelmes-futkorászós cipőket vettem fel. Ráadásul nem este fáj leginkább az egész napos strapa után, hanem reggel, mikor felébredek, és letotyogok a konyhába kávéért. Úgy sántikálok ilyenkor, mint egy rőzsegyűjtő anyó a mesékben, szerencsétek, hogy öreganyátoknak szólítottatok, hehh.
Azt csak mellékesen jegyzem meg, hogy az “öreganyád” általában zavart szokott okozni a fejekben, hogy ugyan miért olyan nagy szerencse levénasszonyozni valakit, és ez a zavar addig tart, amíg meg nem adjuk a magyarázatot, hogy az “öreg” régen “nagy” jelentésben is használatos volt, vö. öregbetűs könyvek meg a lábam öregujja, úgyhogy a királyfi/szegénylegény a nagyanyjának szólította a boszit, és ezért nem harapták kettőbe, vagy ezért nem változtatták gőtévé ott helyben. Szívesen, máskor is, a tavaszi félévben magyar nyelvtörténetet is tanítok, és őszinte élvezettel teszem.
A fentihez hasonló őszinte élvezetet sajnos nem tudok felmutatni abban az akcióban, amit tegnap este műveltem el, miután majdnem-négykézláb hazajutottam egész napos pofázásomból, aztán a Rend és Rendszeresség szellemében nekiláttam végre kenyeret sütni. Majdnem elkoppantam menet közben, olyan ólomsúllyal tört rám az álmosság, és a művelet végét, amikor a kenyér már ott ült a sütőben, rá is bíztam a Repülő Kutatóra. Ő már kívülről fújja amúgy az instrukciókat (“tíz perc után csipog a sütő, akkor le kell húzni 200-ra, negyedóra múlva kivenni az aljából a tálkát a forró vízzel, újabb negyedóra után kivenni a kenyeret”), és ezúttal is megcselekedte, amit megkövetelt a haza. Meg a kenyér. Kenyerek.
Ezek itt.
Ezeket ticinói kenyérkéknek hívják, és még saját wiki-oldaluk is van, bizony.
Mostanra már, remélem, hozzászoktatok elmém bakugrásaihoz, úgyhogy nem fog zavart okozni, ha ezek után a lábfájás-öreganyátok-ticinóikenyér vonalon a következő ugrás a “mi a nyavalyát vegyek fel máma” állomáshoz visz, melyben ugyan ma reggel is megpróbáltam én balga ellenállni a cikcakkruháknak, de hát jó vicc, épp a hétvégén varrtam két újat, és még csak az egyik volt rajtam, ez így nem maradhat.
Úgyhogy tessék, ma ezzel ütöm ki a diákok szömit.
Némi büszkeséggel jegyzem meg, hogy még így is finom vagyok és visszafogott, mert tudnék én ennél rutyutyubbat is, ha nekiveselkedem. Ez a két sapkalap például még sose volt eddig bevetésen, és a felsőt nem is láttátok még, mert azt a mai cikcakkruha után maradt nyeszelékből ütöttem össze, de ami késik, nem múlik. Látjátok ti még ezeket az én fejemen!
Úgyhogy akkor most táncos (és félsánta) lábbal el, tanítani.
7/172 – Élesztő
Már megint kezd kicsúszni seggünk alól a Rend és Rendszeresség (tudjátok, amiben előre tervezünk és főzünk és egyéb anyámkínja), ehhez pedig bőven elég volt, hogy egyesek, akikre nem akarok ujjal mutogatni, elvonuljanak egy komplett hétvégére kéjutazni a családi síelésükre. Mi ugyanis, tisztesség ne essék szólván, lassan odajutunk, hogy ennyi erővel egy zsákfaluban is lakhatnánk, nem pedig a Dunakanyar Ékszerdobozának közepiben. Nem elég, hogy tavaly hosszú, türelemmel viselt szenvedés után meghótt az úton túli kisbót, ahová át lehetett futkászni egy joghurtért vagy egy élesztőért, ha éppen arra volt szükség, de nemrégiben bezárt a tőlünk egy kilométerre lévő nagybót is. Állítólag renoválják, és nagyon ajánlom nekik, hogy ez legyen, mert ha ebből is kinai mindenárulunkot nyitnak, engem definitíve megüt a guta. Az ugyan nyilván nem volt eddig sem kéjhömpöly, amikor este hétkor vagy valami más ehhez hasonlatosan kellemetes időpontban leszálltam a hazafelé tartó buszomról, hogy bekússzak valami éppen nélkülözhetetlen izéért, majd hazacölönkéljek a retyerutyámmal, de ha még ez a lehetőség sem lesz adott, az a szégyen fog érni, hogy az ebédszünetemben fogok kimászni Esztergomba olyan cuccokért, mint egy joghurt vagy egy élesztő, és negyvenöt kilométerről döcögtetem haza a busszal.
Summa summárum, ha nincs heti nagybevásárlás Emesével, meg vagyunk lüve, de teljesen. Tegnap este, mikor fél kilenckor derült ki kovászetetés közben, hogy a hűtőben spájzolt élesztő már zöld és szőrös, majdnem elbőgtem magam. (Nem a kovászba kellett, hanem az öregtésztába, amit az etetéshez kivett kovászból csináltam. Bonyolult dolgok ezek, hajh.) Na persze a hétvégén, amíg egyesek síeltek, el tudtam volna mászni az ellenkező irányban lévő nagybótig (csak másfél kilométer, bagatell), de egyrészt azzal voltam elfoglalva, hogy megpróbáljam kienni a hűtőből az összes maradékot, amit a RK a nyakamon hagyott, mielőtt ábrándosan elvonult volna a kéjutazására, másrészt meg ha itthon lett volna, akkor kenyeret is sütök, és az élesztőnek nem lett volna ideje gajramenni. Magamnak amúgy éppenséggel azért nem sütöttem kenyeret, mert a nyakamon hagyott holmik között volt hat zsemle is, amit a RK egy elmeháborodott pillanatában vett meg a saját munkázó helyéről hazafelé jövet, és én addig nem is realizáltam a létezésüket, amíg a bűncselekmény elkövetője el nem ment síelni.
Teljesen megértem, ha erre azt válaszoljátok, hogy “irigylem a problémáidat”. Ja, én is. Meséljek nektek arról, hogy minden rohadt reggelemet a Magyar Közlönnyel kezdem, mert az új NAT bevezetése hatályon kívül helyezte a 17/2013-as EMMI rendeletet a nemzetiségi óvodai nevelésről és iskolai nevelés-oktatásról, ergo ennek a területnek február 8. óta nincs érvényes törvényi-rendeleti szabályozása, én meg csütörtökönként éppen erről tanítok? Mert mesélhetek róla éppenséggel.
Egen, továbbra is olyan izgalmas és változatos vagyok magamhoz képest, hogy a fal adja a másikat.
7/171 – Szobainas
Úgy döntöttem, civilizációs szintet lépek. Ezzel a csudálatos keddel, amikor hétkor (reggel) vágtatok ki az ajtón, és hétkor (este) csámpázok vissza rajta, csak úgy tudok megbirkózni, ha mindent előkészítek. Így hát felvonszoltam a fürdőszobámba a pincéből azt a szobainast, amit ugyan nem tudom, ki vitt le oda, de a pince amúgy is afféle raktár és kincsesbánya, ahonnan néha felhozok ezt-azt. Eddig még senki sem reklamált miatta, és ha ezúttal sem fog, mindenekelőtt lefestem a dögöt.
Szerintetek milyenre lenne érdemes? Zöldre, narancssárgára vagy pirosra?
7/169 – Archíva
Mielőtt bármiféle illúziótok lenne, én épp a Bűnök Barlangjában ülök nyafogóruhában meg felemás zokniban, és arra próbálom rávenni magam, hogy behanyigáljak még egy adag mosnivalót a gépbe. Azt a képet, amit most kaptok, még pénteken lőttem indulás előtt.
A diákok, talán mondanom sem kell, mindvégig ébren maradtak.
Eská 7/17 – Csak egy kis készletfrissítés
Azt hiszem, most már úgy március végéig elleszek.
Na persze ha nem kalkulálom bele, hogy mennyi maradék anyagocskával kéne még kezdenem valamit…
Eská 7/16 – Szenvedéseim egy lódenkabáttal
Nézzétek, kedveskéim, én itt nem fogom leírni, mi mindent mőköltem vele, ehelyett rátok zúdítok egy csomó fotót, és nyomatékosan felhívom a figyelmeteket: ti ne csináljatok ilyet. Tényleg.
Innen indultunk:
Aztán ezek történtek:
Kérdésekre ugyan szívesen válaszolok, de nincs az az univerzum, amiben én magamtól nekiállnék részletezni az egész nyavalyás folyamatot…
7/168 – Színes szombat
Miután tegnap hazavonszoltam magam, és megettem igen-igen bézs vacsorácskámat csupa maradékból,
úgy döntöttem, hogy a szombatot megpróbálom olyan sok színnel megtölteni, amennyivel csak lehetséges. Úgyhogy újramanikűrtem magam,
ma reggel pedig körülnéztem, még mivel szállhatnék bele a tarkabarkákba.
Hát például ezekkel
meg ezekkel.
Itt már minden ki van találva, kéremszépen, mit hová és milyen módon, addig viszont még várnia kell ezeknek a cuccoknak, amíg nem végzek a lódenkabátkámmal.
Te mit szólsz ehhez, Poci?
7/167 – Szívek és macskák (plusz a tatu)
Itt ebben a vircsaftban nem szoktunk Valentin-napot tartani, és most tényleg nincs is rá érkezése senkinek, mert én délben elmegyek tanítani (14:15-18:15 között – képzelhetitek a lelkesedésem, és főként a diákjaimét), a Repülő Kutató meg ugyanakkor elmegy síelni. Ja. Síelni. Az eddigi években is elment síelni, de az mindig úgy volt előadva, hogy az unokaöcsinek felelős kísérő felnőttre van szüksége blablabla. Na mármost idén az unokaöcsi tizenöt éves, szóval egyre kevésbé létfontos, hogy vigyázó szemét rajta tartsa valaki a családból, ha elküldik három napra egy komplett összeszokott felnőtt-gyerek bandával, másrészt pedig anyósom is megy a síelésbe az unokahugikkal együtt, akiket amúgy senki nem akart sose rábízni a Repülő Kutatóra.
Mikor mindezek kiderültek (csak apránként, kérem, csak apránként), én megszokott kedves és megértő módomon reagáltam, mégpedig így: “De hát te nem is felügyeletbe mész, hanem kéjutazásra, te DISZNÓ”. Ma reggel viszont megkértem, vegye rá legalább valamelyik átkozottul ráérő családtagját, videózzák le, amint síel. Hogy viszonylag pontosan idézzem, mit mondtam neki az én érzelmes és bájos stílusomban: “Összességében csak akkor érdemes téged nézni, amikor éppen jössz a hegyről lefelé, mert gyalogosan csámpás vagy, a tudományos életben tudálékos, férjnek borzasztó, úgy táncolsz, mint egy tatu, és a horkolást még nem is említettem, de úgy síelsz, mint egy dzsémszbond”. Igen, ilyen az, amikor én érzelmes vagyok. Ah. Szíveket ide, de azonnal.
Ez itt amúgy nem egy beállított kép, hanem a fonalhulladék-felhasználás új módjainak kísérleti fázisa, úgyám. Mára érjétek is be ezzel, mert nekem még meg kell mosnom a nyavalyás hajam, ne nézzek ki úgy a diákjaim előtt, mint akit egy ürgelyukból öntöttek ki.
Száz szónak is egy a vége: a család elmegy kéjutazni, én meg ha hazakúsztam a mai 5×45 perc pofázásból, itthon maradok a seggemen, és a macskáinkat almozom.
Igen, jól olvastátok, a macskáinkat. Pocit és Lócit. Lóci ugyanis – most már, egy teljes hónap után, nem érzem úgy, hogy eltréflizném ezzel a szerencsét, ha elmondom – a szomszédban lakik anyósoméknál.
7/166 – Jalapeño
A Rend és Rendszeresség (“minden napra tudjuk majd, mi a kaja, előkészületeink vannak, desőt Terveink!”) szinteszinte gajra futott tegnap, mert a 6×45 perc folyamatos pofázás után majdhogynem négykézláb jöttem haza. A Terv az volt, hogy mexikói levest főzök babbal és kukoricamuffint sütök mellé, ami ugyan nem sok és nehéz meló, de ha az ember igazából csak egy teát akar meg lefeküdni, talán mégis. Most komolyan, majdnem elsírtam magam, mire késsel meg gumikesztyűvel sikerült lefeszegetnem a fedelet arról az üvegről, ami a Repülő Kutató savanyított jalapeño-karikáit tárolá. (A piacon veszi a jalapeñót egy elszánt ifjú pártól, akik a Szentendrei-szigeten termesztenek tizenötféle paradicsomot meg pak-csojt meg válogatott csípős borzasztócskákat.)
Mint tudjuk (ha eddig nem tudtuk volna, most már igen) ha van olyan tulajdonságom, ami egyidejűleg a legjobb és legrosszabb is, az a makacsság. Ennélfogva végül mégiscsak lefeszegettem a fedelet, és lett leves és muffin, bár az is igaz, hogy miután ettem belőlük, én bizony nyílegyenest elmentem aludni. Még a Repülő Kutatót sem vártam meg, akinek még nálam is hosszabb napja volt – kábé ugyanakkor indultunk reggel, csak két különböző irányba, és még akkor sem volt itthon, mire elkészült a vacsora. Ma reggel viszont, mikor kávéfőzés közben rápislogtam a muffinokra, az a halvány gyanúm támadt, hogy valószínűleg tetszettek neki. Másként ugyan miért evett volna meg három darabot is.
Mivel tegnap fáradtságtól támolyogva a kész kaja fölött igazi istennőnek éreztem magam afféle Nigella Lawson-módra (bár körülöttem sokkal több volt a mosatlan), be is mutatom a maradék muffinokat, tessék. A masszában felsejlő kis sötét bizbaszok a jalapeñók, és csak a muffinok felébe került belőlük, mert én valószínűleg nem csak négykézláb, de tüzet okádva maradtam volna a konyhában, ha abból eszem.
Hm, az a méhecske sem biztos, hogy örülni fog ott a tányéron. Hm.
A “nemadomfel” viszont a jelek szerint az öltözködésre nincs hatással, megint cikcakkruha. Sőt, ugyanaz, mint tegnap, skandalum.
Tényleg kéne varrnom még néhányat…
7/162 – Hejdunáról
Ébredés óta ez megy a fejemben, és tényleg lövésem sincs, miért, mert a szél nem fúj, szegénynek nem tartom magam, és a katonaságot mint karriert még a Jancsikák számára sem gondolom a legjobb választásnak, nemhogy a Juliskáknak.
Két héttel ezelőtt odaplántáltam magam a Repülő Kutató elé, és roppant szigorúan közöltem, hogy az életünkben ezentúl Rendszeresség lesz meg Rend, cserébe nem lesznek “milegyenavacsora” és “kifőzimeg” kérdések, mert minden meg lesz tervezve előre, hétfőnként valami tepsis izé, aminek a maradékait másnap valami egyébbel izé, szerdán leves és kenyérsütés, csütörtökön meg felrakunk valamit a lassúfőzőbe ésígytovább. És ehhez vasárnap bevásárolni fogunk. A Repülő Kutató látszatra igen mérsékelten volt meggyőzve, legalábbis nem látszott rajta, hogy ezt az én tervemet kitörő lelkesedéssel fogadná, ehhez képest viszont ma tízkor rám nézett, hogy akkor most ugye megyünk vagy mivan.
Naná hogy. Rend és Rendszeresség, juhé.
Azzal ugyebár mindannyian tisztában vagyunk, hogy ha én varrok valamit, addig úgyse nyugszom, amíg fel nem veszem, úgyhogy parancsoljatok, itt van nektek szép piros biliszerű sapkalap. (Tényleg varrnom kell még párat, mert ez naaaagyon tetszik nekem.) Egyúttal nyilván azt is tudni, hogy a lódenkabát még nincs kész, mert akkor meg azt vettem volna fel. Ki kell még találnom, hogyan rakok bele gombolást, de már vannak terveim és ötleteim, úgyhogy valószínűleg még ma prezentálni tudom nektek azt is. További juhé.
