Hencser megvan, oké. Már csak párna kell rá, mégpedig olyan, ami a Repülő Kutató és a macska közös dúlását kibírja. Mivel én egy csipkeszerűen cizellált hölgy vagyok, aki semmiképpen nem gyalázná a családtagjait, csak annyit jegyeznék meg finoman, hogy itt ebben a háztartásban egyesek, akik nem én vagyok, arra használják a díványpárnákat, hogy rájuk tehénkedjenek, opcionálisan össze is szőrözzék, ámde kötelezően laposra nyomkodják azokat mázsás seggükkel. Utána mindenki csak feláll a szétnyomkodott és összegyűrt párnákról, majd táncos léptekkel tovasétál két vagy négy lábon, és hátra sem néz. Nna. A hencserre éppen ezért strapabíró párnák kellenek – kívül is, belül is.

A “belül” ebben az esetben azt jelenti, hogy vagy jó ducira tömött tollpárnákat alkalmazok én itt, vagy magamra vessek, hogy mit művel el velük Rontó Pál és Paula. Szerencsére kábé hétszáz évvel ezelőtt Tomelillával négy duci nagy tollpárnát is adtak, amik ugyan sose laktak Tomelillán, de azért egész rendesen rotációban vannak a lakásban hol fent, hol lent, hol középen, ilyen-olyan huzatokban. Ezekből szabadítottam most fel kettőt a hencserre. (A másik kettőre is ideje lenne új huzatot varrni, de azt majd valamikor később.)

A Tomelilla párnái 55×55 centisek, a hencser behúzásához használt anyagból pedig megmaradt egy 56×125 centis darab, remek. Ideális esetben az 57 széles lett volna a legjobb, de ennyit még kibír egy tollpárna. Az anyagot 56×113 centisre nyírtam, elszegtem, aztán előkészítettem a lehulló darabkákból kivágott csíkocskákat (mindjárt érthető lesz) meg a cipzárt is.

Egy olyan világban, ahol én nem falun vagyok eltemetve, nyilván egy szép 45 centis bordó cipzár lenne itt a képen, nem egy 40 centis drapp, de falun vagyok eltemetve, és azzal főzök meg varrok, amim van. No de legalább jobban látni fogjátok, miket csináltam. Elmondani úgyis jóval nehezebb, mint megmutatni.

Mindenekelőtt, színt színre fordítva, rávarrtam a csíkocskákat a cipzár két végére,

majd kihajtottam a csíkot, és a hajtástól fél centire levarrtam.

Utána, továbbra is színt színre fordítva, ráhelyeztem a cipzárt az 56 centis anyagszélre, és egyenes öltéssel felvarrtam rá.

Ezek után a másik anyagszélre is.

Tulajdonképpen egy nagy csövet csináltam a szövetből. A színére fordítva levarrtam a cipzár mellett a ráhajtást,

aztán kinyitottam a cipzárt (ez fontos!), és visszafordítottam a csövet a visszájára.

Elegyengettem az anyagot úgy, hogy a cipzár kábé öt centire legyen a párna reménybeli szélétől, aztán levarrtam a cső még nyitva maradt két végét, és kifordítottam a kész párnát (na ehhez kell kinyitni a cipzárt, mert másként hogy a fenébe fordítsa ki a párnát az ember?).

Belepofoztam a párnát a huzatba, éééés kész.

Ennél egyszerűbben párnahuzatot varrni szerintem nem lehet. (Oké, lehet, de abban az esetben nincs benne cipzár. Ezúttal, figyelembe véve a strapát, aminek ki lesz téve ez a nyomorult, nem volt kérdéses, hogy muszáj bele egy cipzár.)

Úgyhogy, miután megvarrtam a lehető legegyszerűbb huzatot, természetesen nem állhattam meg, hogy ne bonyolítsam szerteszéjjel az életemet. Volt még ugyanis egy csomó bútorszövet-ficnim a kanapék meg a hencserek újrahuzatozásából, és gondolhatjátok, hogy azokat nem dobtam ki. Nem dobok ki én semmit. (Lemondó sóhaj.)

Szépen magam elé vettem a szatyornyi ficnit, és nekiláttam formára nyírogatni meg elszegni a darabkákat.

Ezúttal jobbról balra haladunk az ábrán: a szabálytalan méretű-formájú ficnikről lenyestem a szövetszéleket, kilógó darabokat megatöbbit, és a végén nett kis téglalapocskákkal meg négyzetecskékkel maradtam, amiket nekiláttam összevarrogatni. Van egy olyan eljárás, hogy az ember nem tervezi meg előre, hogy “na most akkor huszonnégy törvényszéki lépcső blokkot csinálunk, aztán repülő libákkal keretezzük”, hanem csak varrogatja egymás mellé ábrándosan a kisebb-nagyobb darabokat, amíg a foltmozaik nem lesz akkora, amekkorára akarja.

Hát így jutottam el oda, hogy végül ott ült előttem ez:

(Megjegyzem, egy ilyet szerintem nehezebb pofásra és többé-kevésbé kiegyensúlyozottra összehozni, mint egy előre megtervezett blokkot. Annál legalább előre tudod, milyen végeredményre számítasz, itt meg tényleg csak varrogatod-nézegeted, és reménykedsz, hogy nem lesz túl csálé.)

A vak szerencse jóvoltából ez itt pontosan 49×49 centisre sikeredett, de már nem akartam további plusz rutyutyukat hozzátoldogatni, csak két keskeny csíkot, amitől 49×56 centisre nőtt. Utána megfordítottam,

majd rávarrtam a hátulja káoszára egy ápol-és-eltakar lepedővászon-darabot (ez majd mosásnál fog jól jönni). Természetesen azt is ficnikből raktam össze, ugyan minek néztek ti engem?

Utána pedig ez következett, ni:

Gondolom, könnyű felismerni, hogy innentől ugyanazt a technikát követtem, mint az egyszerűbbik párnahuzat esetében. Mindenesetre végül, tadámm, ez lett belőle.

Mostantól jöhet a szőrözés meg a laposra nyomkodás, részemről pedig a bútorszövet-cafatkák elcsomagolása, mert két kanapé, egy hencser és két párna után egy ideig színüket sem akarom látni.