Bizony mondom én néktek, máig is a zuniverzum nagy titka, hogyan vagyok képes (szinte) egyidejűleg roppant ügyes és roppant kétbalkéz meg kétballáb, sőt kétbalminden produkciókra. Előbb elmetélem a kezem a mandolinnal, aztán áthúzom a kanapét, előbb hasraesem a teraszon, aztán… na, az még várat magára, de érdeklődve várom, ezek után mit fogok összehozni.

Tegnap kimostam a büdös kis mókusnyuszi vécéjét, aztán kiraktam száradni a napra az udvaron. Mikor visszamásztam a teraszra (természetesen olyan akcióról van szó, amit napjában többször is megcsinálok gond nélkül, gyakorlatilag egy lépcsőfok magasságában van az udvarhoz képest a terasz), hát én kérem akkorát tanyáltam, hogy még most is hitetlenkedve csóválom a fejem. Abban a pillanatban viszont nem fért bele a hitetlenkedő fejcsóválás, mert azzal voltam elfoglalva, hogy hüppögve besántikáljak a kanapémra, és felbontsak egy tábla csokit. Hja, nem kéne nekem itthon lepcsiben ténferegni, ha nem akarok bucis lenni.

Más nyelvjárásban felnőttek számára: ez itt egy lepcsi a lábamon. Más családban felnőttek számára: a buci is a lábamon van.

Ez majd a következő napokban, ha kicsit is ismerem magam, mindenféle izgalmas színváltozásokon fog átmenni, hurrá. Még nem tudom, hogy a félévet szendén maxiszoknyában kezdjem, vagy próbáljam beadni fapofával a hallgatóknak, hogy éppen ketrecharcosnak készülök. Ah, mennyi lehetőség.

Ma bezzeg semmi esély nem lenne arra, hogy lepcsiben ténferegjek a teraszon, és a napon szárítsam a macskabudit, mert egyetlen éjszaka leforgása alatt ősz lett, de még mennyire az, hideg szelek fújnak és bús eső esik. Tegnap este még ilyen nyárias kis vacsorát fogyasztottunk,

ma meg már elő kellett kotornom a polár kötényruhát, és még ebben sincs melegem.

Szép hónap a november, sajdiridirom.