Ebben a házban évek óta nincs vágott virág. Ebben a házban, hogy őszinték legyünk, évek óta nincs cserepes virág sem a konyhai nagy zöld csíkos izétől eltekintve,

aki télen a legmagasabb konyhaszekrény tetején lakik és szenved, nyáron pedig kint csücsül a teraszon, és örül.

Mindennek megvan az oka, fiaim. A növényhiánynak és a zöld csíkos izé plafonközeli helyének például ő.

Poci borzasztó lelkesedéssel fogad mindent, ami zöld. Tavaszi-nyári piacjárós szombatokon nincs nála boldogabb macska (ezt a képet is most lőttem tegnapelőtt), mert miután hazajöttünk, rögtön beledugja szőrös arcikáját az éppen vásárolt levelekbe, aztán boldogan dürrög nekik. Itt most éppen bébi-póréhagymáknak dürrög, de amúgy ebben roppantul inkluzív, karalábélevelek éppúgy jöhetnek, mint medvehagyma, mángold vagy spenót.

Vagy, sajna, nárcisz. Merthogy esetenként nem éri be a dürrögéssel, rágcsál is. Ó, igennnn. És a folytatása is igen mókás volt, orsóférgek arckrémes tégelyben meg minden.

Még volt ugyan egy kísérletem egy évvel később a cserepes nárciszokkal, de egy macskaagy állítólag összesen négydekás, ergo az még megmarad benne, hogy “nyamm, ezt a zöldet én nagyon szerettem”, de az már nem, hogy “böe, ezt a zöldet én ki is hánytam”. Két órányi “Pocizanyád” után beláttuk a négydekás macskaagy korlátait, úgyhogy azóta nuku nárcisz. Tavasszal úgyis belefutok ilyen-olyan útjaimon dúsan tenyésző nárciszbokrocskákba, desőt, Tahitótfaluban a főút mellett vannak népek, akik eladásra növesztik a nárciszt, úgyhogy nem is bokrocskák vannak ott, hanem mező. Na hát az ilyen-olyan utaknak idénre meglehetőst lőttek – sétálni még lehet ugyan, de ki tudja, meddig -, így hát “a remény hal meg utoljára” felkiáltással a szombati piacon ismét vettem két cserép nárciszt.

Viszont, szeretném leszögezni: reménykedő vagyok ugyan, de hülye az nem. Ezek már nem jönnek be a lakásba.