újracucc kategória bejegyzései

Mit kíván a magyar nemzet? Magyar nemzeti hip-hopot! Na meg persze minden mást is.

Én mindenesetre felöltöztem többé-kevésbé kokárdának, aztán uccuneki nagymosás.

A világvégéről majd akkor tárgyalunk, amikor egy szép napos tavaszi szombaton sem megyünk le a piacra.

Ha kedd, akkor hosszúnap és tancsitancsi. Úgyhogy futok is elfele, mint a szél.

Tudja a fene, miért, de ezúttal még a szokásosnál is szedett-vedettebbnek érzem magam.

Szombat! Piac! Bevásárlás! Tavasz! Medvehagyma meg rukola és új kiskukák a fürdőszobákba! Sütés, főzés, kreatív zümzümök! Muffinok, kenyér, csirke adobo és díszpárna-huzatok!

Igen, mostanra definitíve kivakarodtam a takonykórból. Épp ideje volt, mondhatom.

Nemes és értékelendő céljaim között továbbra is fontos helyen szerepel, hogy a) minél kevesebb pótolandó órát lőcsöljek jövőbeli önmagamra, b) ruházatom segítségével eltereljem a figyelmet a képemről.

Na persze nem jöhet minden össze.

Még mindig elég csúnyán romos vagyok: a reggeli takony szívósan tartja magát, és a képemre is ráférne egy… hát, nem is tudom, mi tudná rendbe tenni. Attól még indulok tanítani, abban hiba nincs.

Nekem, mint mondani szoktam, olyan dús és izgalmas szociális életem van, mint egy pandamackónak, karmikus pechjeimet ismerve pedig abban sincs semmi meglepi, hogy amikor esetleg épp lenne valami buli a láthatáron, akkor én a) másnap hajnalban indulok Esztergomba, b) aznap estig tanítok Esztergomban, c) beteg vagyok éppen, d) beteg vagyok éppen az agyamra, és súlyos, átmeneti mizantrópiában szenvedek.

Ma este természetesen buliba lennék hivatalos, mindeközben meg én éppen c), úgyhogy megint kénytelen vagyok szkippelni a mulatságot, pedig ezúttal se tancsi, se mizantrópia. Mire viszont Újlipóciában a többiek beleugranak a nagybőgőbe, én már megittam a két kanna teámat, aztán bealszom a futonon. Mindemellett ki kellett kúszni már végre egy kicsit a szabad levegőre, mert nem kotolhatok taknyos zsebkendőimen a végtelenségig, úgyhogy gondoltam, megreszkírozom, hogy elballagjak a könyvtárig, az csak kábé nyolc perc oda, nyolc vissza, annyit kibírok. Most van a helyi szavazás a “mi legyen a biciklis híddal” témáról, és amióta Bürgüncfalván tengetem az életem, először kérdezte meg tőlem bárki is a véleményemet valamiről, hát akkor meg hadd élem ki magamat mint citoyenne.

Fel is öltöztem teljes középcsoportos sikkembe, lásd mellékelt ábra,

mert egyrészt miért ne, másrészt ha van egy új kötényruhám, nyilván ki akarom vinni világot látni, harmadrészt pedig az efféle áutfitek elég hathatósan terelik el a figyelmet a fejemről, különös tekintettel az orrkörnyéki részekre, amelyek a nemes kordovány bűrhöz váltak hasonlatossá, amióta itthon pocolok, és az orrom fújom szakmányba.

Egyetlen valamivel nem kalkuláltam: azzal a tünetegyüttessel, ami akkor köszönt be, ha a takonykóros ember kimegy a kellemes friss levegőre, majd pedig onnan bemegy egy fűtött helyiségbe. Normális körülmények között persze mindenki természetesnek veszi, hogy február végén egyesek orrfújást használnak a beszédükben központozásul, de ezek itt most nem normális körülmények. Hálistennek a járványokról való koncepciókat igen hathatósan átalakították a zombiapokalipszisekről szóló filmek, úgyhogy próbáltam vidoran kommunikálni, és élénken pislogni a szemeckéimmel, így ezúttal megúsztam, hogy szenteltvizet és domestost locsoljanak felém.

És szavazni is szavaztam, hurrá.

(Ha már ilyen szépen belejöttem az újracuccolt újracuccok újracuccolásába, ugye. Figyelmeztetnék mindenkit, hogy a képek még a szokásosnál is rondábbak lesznek, a varrógép melletti lámpa ugyanis azt mondta bekapcsoláskor, hogy pukk, és nem volt itthon más villanykörte, csak valami jéghideg fényű undormány, aminek a sugára folyton hasraesett még a matt felületeken is.)

Szerintem ti már nem is emlékeztek erre a táskára (négy és fél év után nem meglepő, hehe), arra meg pláne nem, hogy én ennek mit csináltam a bélésével. Leginkább azért nem emlékezhettek, mert őfelsége elkezdett foszladozni itt-ott, én meg egyre kevesebbet használtam, aztán egyszer csak teljesen szétfeslett belül, én pedig félretettem azzal, hogy “na majd”. Ennek a “na majd”-nak most jött el a “na most”-ja, és én persze tudom, miért tologattam eddig, de ha “na most”, akkor nem cicózunk tovább, hanem nekifekszünk, még akkor is, ha előreláthatólag sok szopással jár majd a meló, és az meglesz, nekem elhihetitek.

Ennek a nyomorultnak ugyanis megdöglött a bélése, de nagyon.

Természetesen nem az a része, amit én eszkábáltam rá a múltkoriban. Az állt még, mint katiban a gyerek. Viszont körülötte minden szétfeslett, amit gyárilag sikerintettek bele. Hát akkor béleljük újra (sóhaj).

Mindenekelőtt kibontottam a táskából a komplett bélést, leszedtem fércszedővel az általam kreált zsebeket (kár lett volna értük, nagyon jó kis praktikus zsebek voltak), és a szétbontott bélés alapján kiszabtam egy alkalmatos vastagságú vászondarabból egy új bélést.

Visszavarrtam rá a zsebeket. Az egyikbe gyártottam egy osztóvarrást középre, hogy jobban kihasználható legyen,

a másikra meg varrtam egy újabb anyagdarabka felhasználásával még egy további kis alsó zsebet, a sarkára pedig vissza a már jól bevált kulcstartó karabineremet.

(Megjegyzem, ez a leginkább színazonos kép az összesbül. Sajna, csak úgy sikerült összehozni, hogy felálltam a székre, elég messze a gleccserfehér villanykörtétől, zoom. Nem mászhatok minden alkalommal a székre, amikor valamit le akarok fotózni, nemdebár.)

Erik összevarrta az új bélés oldalait, az aljára is kialakítottam a kiöblösödést a szokásos eljárás szerint. A kész miskulanciát viszont nem lehetett másként belevarrni a táskába, csak kézzel. Hát nem állítanám, hogy egy kéjhömpöly volt, de végigküzdöttem magam rajta, és most van egy újrabélelt táskám, amit megint tudok használni, hurrá.

Sajna a fogantyúja is csúnyán foszlásnak indult, és azzal is kezdenem kell valamit az igen közeli jövőben…