újracucc kategória bejegyzései

Már megint kezd kicsúszni seggünk alól a Rend és Rendszeresség (tudjátok, amiben előre tervezünk és főzünk és egyéb anyámkínja), ehhez pedig bőven elég volt, hogy egyesek, akikre nem akarok ujjal mutogatni, elvonuljanak egy komplett hétvégére kéjutazni a családi síelésükre. Mi ugyanis, tisztesség ne essék szólván, lassan odajutunk, hogy ennyi erővel egy zsákfaluban is lakhatnánk, nem pedig a Dunakanyar Ékszerdobozának közepiben. Nem elég, hogy tavaly hosszú, türelemmel viselt szenvedés után meghótt az úton túli kisbót, ahová át lehetett futkászni egy joghurtért vagy egy élesztőért, ha éppen arra volt szükség, de nemrégiben bezárt a tőlünk egy kilométerre lévő nagybót is. Állítólag renoválják, és nagyon ajánlom nekik, hogy ez legyen, mert ha ebből is kinai mindenárulunkot nyitnak, engem definitíve megüt a guta. Az ugyan nyilván nem volt eddig sem kéjhömpöly, amikor este hétkor vagy valami más ehhez hasonlatosan kellemetes időpontban leszálltam a hazafelé tartó buszomról, hogy bekússzak valami éppen nélkülözhetetlen izéért, majd hazacölönkéljek a retyerutyámmal, de ha még ez a lehetőség sem lesz adott, az a szégyen fog érni, hogy az ebédszünetemben fogok kimászni Esztergomba olyan cuccokért, mint egy joghurt vagy egy élesztő, és negyvenöt kilométerről döcögtetem haza a busszal.

Summa summárum, ha nincs heti nagybevásárlás Emesével, meg vagyunk lüve, de teljesen. Tegnap este, mikor fél kilenckor derült ki kovászetetés közben, hogy a hűtőben spájzolt élesztő már zöld és szőrös, majdnem elbőgtem magam. (Nem a kovászba kellett, hanem az öregtésztába, amit az etetéshez kivett kovászból csináltam. Bonyolult dolgok ezek, hajh.) Na persze a hétvégén, amíg egyesek síeltek, el tudtam volna mászni az ellenkező irányban lévő nagybótig (csak másfél kilométer, bagatell), de egyrészt azzal voltam elfoglalva, hogy megpróbáljam kienni a hűtőből az összes maradékot, amit a RK a nyakamon hagyott, mielőtt ábrándosan elvonult volna a kéjutazására, másrészt meg ha itthon lett volna, akkor kenyeret is sütök, és az élesztőnek nem lett volna ideje gajramenni. Magamnak amúgy éppenséggel azért nem sütöttem kenyeret, mert a nyakamon hagyott holmik között volt hat zsemle is, amit a RK egy elmeháborodott pillanatában vett meg a saját munkázó helyéről hazafelé jövet, és én addig nem is realizáltam a létezésüket, amíg a bűncselekmény elkövetője el nem ment síelni.

Teljesen megértem, ha erre azt válaszoljátok, hogy “irigylem a problémáidat”. Ja, én is. Meséljek nektek arról, hogy minden rohadt reggelemet a Magyar Közlönnyel kezdem, mert az új NAT bevezetése hatályon kívül helyezte a 17/2013-as EMMI rendeletet a nemzetiségi óvodai nevelésről és iskolai nevelés-oktatásról, ergo ennek a területnek február 8. óta nincs érvényes törvényi-rendeleti szabályozása, én meg csütörtökönként éppen erről tanítok? Mert mesélhetek róla éppenséggel.

Egen, továbbra is olyan izgalmas és változatos vagyok magamhoz képest, hogy a fal adja a másikat.

Úgy döntöttem, civilizációs szintet  lépek. Ezzel a csudálatos keddel, amikor hétkor (reggel) vágtatok ki az ajtón, és hétkor (este) csámpázok vissza rajta, csak úgy tudok megbirkózni, ha mindent előkészítek. Így hát felvonszoltam a fürdőszobámba a pincéből azt a szobainast, amit ugyan nem tudom, ki vitt le oda, de a pince amúgy is afféle raktár és kincsesbánya, ahonnan néha felhozok ezt-azt. Eddig még senki sem reklamált miatta, és ha ezúttal sem fog, mindenekelőtt lefestem a dögöt.

Szerintetek milyenre lenne érdemes? Zöldre, narancssárgára vagy pirosra?

Mielőtt bármiféle illúziótok lenne, én épp a Bűnök Barlangjában ülök nyafogóruhában meg felemás zokniban, és arra próbálom rávenni magam, hogy behanyigáljak még egy adag mosnivalót a gépbe. Azt a képet, amit most kaptok, még pénteken lőttem indulás előtt.

A diákok, talán mondanom sem kell, mindvégig ébren maradtak.

Itt ebben a vircsaftban nem szoktunk Valentin-napot tartani, és most tényleg nincs is rá érkezése senkinek, mert én délben elmegyek tanítani (14:15-18:15 között – képzelhetitek a lelkesedésem, és főként a diákjaimét), a Repülő Kutató meg ugyanakkor elmegy síelni. Ja. Síelni. Az eddigi években is elment síelni, de az mindig úgy volt előadva, hogy az unokaöcsinek felelős kísérő felnőttre van szüksége blablabla. Na mármost idén az unokaöcsi tizenöt éves, szóval egyre kevésbé létfontos, hogy vigyázó szemét rajta tartsa valaki a családból, ha elküldik három napra egy komplett összeszokott felnőtt-gyerek bandával, másrészt pedig anyósom is megy a síelésbe az unokahugikkal együtt, akiket amúgy senki nem akart sose rábízni a Repülő Kutatóra.

Mikor mindezek kiderültek (csak apránként, kérem, csak apránként), én megszokott kedves és megértő módomon reagáltam, mégpedig így: “De hát te nem is felügyeletbe mész, hanem kéjutazásra, te DISZNÓ”. Ma reggel viszont megkértem, vegye rá legalább valamelyik átkozottul ráérő családtagját, videózzák le, amint síel. Hogy viszonylag pontosan idézzem, mit mondtam neki az én érzelmes és bájos stílusomban: “Összességében csak akkor érdemes téged nézni, amikor éppen jössz a hegyről lefelé, mert gyalogosan csámpás vagy, a tudományos életben tudálékos, férjnek borzasztó, úgy táncolsz, mint egy tatu, és a horkolást még nem is említettem, de úgy síelsz, mint egy dzsémszbond”. Igen, ilyen az, amikor én érzelmes vagyok. Ah. Szíveket ide, de azonnal.

Ez itt amúgy nem egy beállított kép, hanem a fonalhulladék-felhasználás új módjainak kísérleti fázisa, úgyám. Mára érjétek is be ezzel, mert nekem még meg kell mosnom a nyavalyás hajam, ne nézzek ki úgy a diákjaim előtt, mint akit egy ürgelyukból öntöttek ki.

Száz szónak is egy a vége: a család elmegy kéjutazni, én meg ha hazakúsztam a mai 5×45 perc pofázásból, itthon maradok a seggemen, és a macskáinkat almozom.

Igen, jól olvastátok, a macskáinkat. Pocit és Lócit. Lóci ugyanis – most már, egy teljes hónap után, nem érzem úgy, hogy eltréflizném ezzel a szerencsét, ha elmondom – a szomszédban lakik anyósoméknál.

A Rend és Rendszeresség (“minden napra tudjuk majd, mi a kaja, előkészületeink vannak, desőt Terveink!”) szinteszinte gajra futott tegnap, mert a 6×45 perc folyamatos pofázás után majdhogynem négykézláb jöttem haza. A Terv az volt, hogy mexikói levest főzök babbal és kukoricamuffint sütök mellé, ami ugyan nem sok és nehéz meló, de ha az ember igazából csak egy teát akar meg lefeküdni, talán mégis. Most komolyan, majdnem elsírtam magam, mire késsel meg gumikesztyűvel sikerült lefeszegetnem a fedelet arról az üvegről, ami a Repülő Kutató savanyított jalapeño-karikáit tárolá. (A piacon veszi a jalapeñót egy elszánt ifjú pártól, akik a Szentendrei-szigeten termesztenek tizenötféle paradicsomot meg pak-csojt meg válogatott csípős borzasztócskákat.)

Mint tudjuk (ha eddig nem tudtuk volna, most már igen) ha van olyan tulajdonságom, ami egyidejűleg a legjobb és legrosszabb is, az a makacsság. Ennélfogva végül mégiscsak lefeszegettem a fedelet, és lett leves és muffin, bár az is igaz, hogy miután ettem belőlük, én bizony nyílegyenest elmentem aludni. Még a Repülő Kutatót sem vártam meg, akinek még nálam is hosszabb napja volt – kábé ugyanakkor indultunk reggel, csak két különböző irányba, és még akkor sem volt itthon, mire elkészült a vacsora. Ma reggel viszont, mikor kávéfőzés közben rápislogtam a muffinokra, az a halvány gyanúm támadt, hogy valószínűleg tetszettek neki. Másként ugyan miért evett volna meg három darabot is.

Mivel tegnap fáradtságtól támolyogva a kész kaja fölött igazi istennőnek éreztem magam afféle Nigella Lawson-módra (bár körülöttem sokkal több volt a mosatlan), be is mutatom a maradék muffinokat, tessék. A masszában felsejlő kis sötét bizbaszok a jalapeñók, és csak a muffinok felébe került belőlük, mert én valószínűleg nem csak négykézláb, de tüzet okádva maradtam volna a konyhában, ha abból eszem.

Hm, az a méhecske sem biztos, hogy örülni fog ott a tányéron. Hm.

A “nemadomfel” viszont a jelek szerint az öltözködésre nincs hatással, megint cikcakkruha. Sőt, ugyanaz, mint tegnap, skandalum.

Tényleg kéne varrnom még néhányat…

Ébredés óta ez megy a fejemben, és tényleg lövésem sincs, miért, mert a szél nem fúj, szegénynek nem tartom magam, és a katonaságot mint karriert még a Jancsikák számára sem gondolom a legjobb választásnak, nemhogy a Juliskáknak.

Két héttel ezelőtt odaplántáltam magam a Repülő Kutató elé, és roppant szigorúan közöltem, hogy az életünkben ezentúl Rendszeresség lesz meg Rend, cserébe nem lesznek “milegyenavacsora” és “kifőzimeg” kérdések, mert minden meg lesz tervezve előre, hétfőnként valami tepsis izé, aminek a maradékait másnap valami egyébbel izé, szerdán leves és kenyérsütés, csütörtökön meg felrakunk valamit a lassúfőzőbe ésígytovább. És ehhez vasárnap bevásárolni fogunk. A Repülő Kutató látszatra igen mérsékelten volt meggyőzve, legalábbis nem látszott rajta, hogy ezt az én tervemet kitörő lelkesedéssel fogadná, ehhez képest viszont ma tízkor rám nézett, hogy akkor most ugye megyünk vagy mivan.

Naná hogy. Rend és Rendszeresség, juhé.

Azzal ugyebár mindannyian tisztában vagyunk, hogy ha én varrok valamit, addig úgyse nyugszom, amíg fel nem veszem, úgyhogy parancsoljatok, itt van nektek szép piros biliszerű sapkalap. (Tényleg varrnom kell még párat, mert ez naaaagyon tetszik nekem.) Egyúttal nyilván azt is tudni, hogy a lódenkabát még nincs kész, mert akkor meg azt vettem volna fel. Ki kell még találnom, hogyan rakok bele gombolást, de már vannak terveim és ötleteim, úgyhogy valószínűleg még ma prezentálni tudom nektek azt is. További juhé.

Részint a borús-taknyos idő, részint a hétfő, részint az új NAT, részint a nemszeretem olvasnivalók, részint a futófélben lévő lakás, részint a…

Mehh, a sok részinttől egészében nem jó nap ez. Próbálom feldobni illatgyertyákkal meg cuki zoknikkal meg fahéjas teával, de attól még nem jó nap. Pedig semmi különlegesen pocsék nincs benne, csak a szokásos.

Na de holnap már más nap lesz.

Még mindig minden alkalommal meglep annak a folyamatnak az egyszerű eleganciája, amikor az ember fog egy tojást meg tíz deka lisztet, és aztán egyszer csak lesz ebből egy kétszemélyes vacsorára elegendő szélesmetélt.

A ruhavarrás bezzeg nem ennyire egyszerű és kiszámítható folyamat, az ember például néha úgy fest az újonnan összerakott izében, mint egy kenu.

Egy kockás kenu.

Sőt, nem csak sima konstrukció, hanem de- és re- és az összes többi is, ha van.* Én továbbra is elszántan darabolom a nyafogóruhákat, a szép természet viszont éppen megpróbálja összerakni magát, ma reggel legalábbis ezzel köszöntött:

Összerakásban én sem ismerek tréfát, tegnap például az eddigi legszebb savanyúkáposztás kenyeremet sikerült megsütnöm. Aztán persze a Repülő Kutató, mielőtt lefotózhattam volna (a kenyeret), szétvágta hirtelen (még mindig a kenyeret), és beleevett, ami igazán skandalum, ilyet nem lehet tenni egy fotózkodós bloggerrel, hah. Úgyhogy ma reggel csak a röhögség és a dokumentáció kedvéért összeraktam a szétvágott kenyeret, mintha legóznék.

Ott hátul hiányzik belőle egy csücsk. Azt már nem kértem vissza a RK-tól.

Ha már ilyen jól belejöttem, magamat is összeraktam házimamszi üzemmódba, nesztek felfrissített nyafogóruha. Meg kávé.

Akkor én most táncos és kockás lábbal el, hogy további izéket vágjak szét és rakjak össze. Folytköv.

* 2003-ban, miután teljesítettem belőle az összesen hatodik tanegységet, egy megkönnyebbült sóhajjal rácsaptam az ajtót az irodalomelméletre, amit egészen addig roppant izgalmasnak tartottam, amíg a hat tanegység segítségével sikeresen el nem érték, hogy elegem legyen belőle egy életre. Eleve úgy futottak neki, hogy nyilván mindenkinek Derridát olvastak estimeseként a szülei, úgyhogy nem kell azzal foglalkozni, ki kivel van és mit akar, hanem zuhé neki. Ott ültem 1995-ben, Dezodorics egymás után köpte a neveket, én meg asse tudtam, hogyan kell leírni őket, és nemcsak én nem, hanem a szeminárium kétharmada se nem, viszont mindenki túl gyáva volt ahhoz, hogy megkérje a tanárurat, firkantsa már le nekünk valahová, hogy is hívják igazándiból azt, hogy Póldimen. És akkor még wiki sem volt. És okostelefon se. És a magán számítógép luxus volt, az internet betárcsázós, a www pedig egy annyira friss valami, hogy archie-t meg gophert használtunk leginkább. Nem csoda, hogy mostanra olyan hülye vagyok az irodalomelmélethez, mint hat pár rendőrcsizma, pedig hát nyilvánvalóan teljesítettem az összes előírt tanegységet, ami különösen nagy truváj, ha az ember már az alapoknál elveszti a fonalat.

Már fenyegetőzöm itt egy ideje a nyafogóruháim szétvágásával meg egyéb merényletekkel, úgyhogy most, hogy végre végeztem a vizsgáimmal, neki is ugrom, neki én.

Három ruháról van szó, ezekről itt ni.

Mi tagadás, becsülettel kiszolgálták már a kapitulációt – ha jól emlékszem, már legalább három éve megvan mindhárom. A piros kockást már restauráltam egyszer, a többi eddig még megúszta. Elhordogathatnám ugyan őket úgy, ahogyan most vannak, ha meg már nagyon meguntam, kidobhatnám a fenébe, és varrhatnék újat (anyag van hozzá, az kétségtelen), viszont most megkutyáltam magam: nekem ezek még kellenek, de nem így ebben a formában, szóval gyerünk fiam Erik, átalakítunk.

A zölddel kezdtem – egyrészt azzal terveztem a legkevesebb átalakintgatást, másrészt viszont (vicces módon) ez volt leginkább rászorulva. Kis bajok voltak ugyan csak vele, de egyre inkább kezdett annak a nyafogóruhai megfelelője lenni, amikor az ember épp csak egy kicsit szakadt melegítőben meg épp csak egy kicsit foltos pólóban mászkál otthon, mert azt úgyse látja senki. (Szabad szemmel is látható összegbe mernék fogadni, hogy a selyemhálóingben és full sminkben pucsító influenszereknek is vannak kinyúlt melegítői meg épp-csak-kicsit-foltos pólói; az már más kérdés, hogy inkább kapatnák rajta magukat meztelenül egy kecske társaságában, mint a nem fotózáshoz felvett házicuccaikban.)

Lássuk csak, mi volt a gond a zöldikével (már azt leszámítva, hogy untam kicsit)? Nos, kibomlott a varrás a nyakán,

kicsit az alján is,

az elején meg, izé.

Igen, az ott két foltnyi körömlakk. A balfékek királynője vagyok, nem vitás.

Szerencsére itt ebben a kuplerájban mindig akadnak olyasmik, mint például maradék anyagdarabok meg bogyós fonalak.

Az alja meg a nyaka varrását ezzel a bogyós fonallal cikcakkoltam újra. Itt most igen szépen hangzana, hogy gondoltam arra is, az olvasóim biztosan kíváncsiak lennének a technikai részletekre, de valójában csak lusta voltam kicserélni az alsó spulnit. Mindenesetre pontosan bemutathatom, miként érdemes bogyós fonalat rácikcakkolni valamire, pláne ha nagy bogyói vannak.

Így:

Ugyanezt megcsináltam a nyakánál is, aztán a körömlakkfoltokra fordítottam a figyelmem. Az alábbi képen szappannal bejelölve találhatók, mert jobban akartam látni, ugyan hol vannak, és mit tudok csinálni velük.

El kell keserítenem a nagyérdeműt, nem jutott eszembe izgalmasabb, mint a szokásos tulipánok.

Az aszimmetrikus szimmetria kedvéért a ruha aljára is felvarrtam három ugyanilyen kis tulipánt. Azon még ugyan töprengek egy kicsikét, hogy varrjak-e gombokat is dekorációként a tulipánokra (szoktam), de holnap úgyis felveszem, majd meglátjátok. Egyelőre örüljünk annak, hogy végre nem kapok majd frászt attól, ha csengetnek az ajtón, én meg ott állok összekörömlakkozva és foszladozva…

Mint azt egy bölcs ismerősöm mondta anno, mindenki jó valamire. Ha másra nem, elrettentő példának.

Mert ugye.

Biztos van Pest megyében máma nálam rosszabbul öltözött nő, de én nem találkoztam vele.