Azt hiszem, ebben a pillanatban ez a legeslegkedvencebb nyári ruhám, és erős a kísértés, hogy legyen még belőle további kettő-három.
újracucc kategória bejegyzései
Újracucc – Mire jó egy paplanhuzat 2/b – Csíkos-rózsás kaftán
Legyünk realisták, ezt biztosan nem veszem fel munkába, esküvőre, kiállításmegnyitóra (bár ez a kiállítás jellegétől függ), igazolványfotózáshoz meg efféle helyekre, ahol viszonylag kulturáltan kell megjelenni. A harmincakárhány fokos melegben itthon fityegni, boltba átszaladni, estefelé elmenni sétálni viszont tökéletesen megfelel. (Mint már annyiszor mondtam, a bolondok városában lakom.) Az anyag egy rendkívül kellemes lenge pamut, jól szellőző, jó nedvszívó, az csak mintegy mellékkörülmény, hogy a mintája nyolc napon belül gyógyuló retinabántalmakat okoz.
Mivel, mint az előző posztban is bemutattam, a huzat két oldala különbözik egymástól, kézenfekvő megoldás lett volna, ha a rózsás részét ignorálom, és csak a csíkossal foglalkozom, de abban hol lett volna a poén. Ehelyett inkább egy olyan szabásmintát kaptam kézbe, amely eleve kétféle anyag bevonásával kalkulál. Nem ez az első alkalom, hogy ezt a szabásmintát használom, az alábbi három holmi is ezzel készült. (Jé, nem is realizáltam eddig, hogy tavalyelőtt milyen sötétre volt festve a hajam.)
Igen, ezek is itthonfityegésre lettek tervezve. Nagyon praktikus szabásminta ez, eddig csak egyetlen dolgot hiányoltam belőle, a zsebeket. Na akkor most ezt is pótoljuk.
Mindenekelőtt kiszabtam a részeket: csíkosból az ujjakat, a nyakkivágására a ferdepántot (ez nem rugalmas anyag, úgyhogy valóban szükség volt ferdepántra), a kaftán aljára pedig egy arasznyi széles szegélyt, hogy kevésbé látsszon esetlegesnek a kétféle anyag szerepeltetése. A rózsásból az elejét-hátulját meg az oldalvarrásba illeszthető zsebeket szabtam ki – kicsikét nagyobb macerával járnak, mint a ráilleszthető zsebek, de azok csak tovább növelték volna a mintakavalkádot, ez meg igazán nem hiányzott.
Ennek a szabásmintának eléggé kézenfekvő, bár kissé váratlan az összevarrási folyamata: előbb a fél ujjakat kell beilleszteni az elejébe meg hátába. Én az eltisztázás után keskenyen le is tűztem a rózsás anyagon, hogy szépen kifeküdjön a varrásvonal.
Ezután varrtam össze felül a vállvonalon és az ujjakon az elejét meg hátulját, szintén letűztem,
majd bejelöltem, hová kerüljenek a zsebek, és a zsebnyílások kivételével az oldalakat is összevarrtam. Előbb a jobboldalit, mert az aljára a szegélyt egyetlen nagy csíkban akartam felvarrni, majd a az alsó csíkos szegélyt (ezt is eltisztáztam, letűztem), végül a baloldalit is. Külön-külön bevarrtam a zsebeket az elejébe és a hátuljába,
aztán összevarrtam a zseb két részét. Bevallom, ezek voltak életemben az első varrásvonalba rejtett zsebek – innen tanulgattam, hogyan kell.)
Visszahajtással elszegtem és eltisztáztam az alját meg az ujját. És végül felvarrtam a nyakkivágásra a ferdepántot.
Ma pedig ebben fogok itthonfityegni, és némi rendet teremteni a varrószobában, mert tíz percig kerestem ezt a nyavalyás szabásmintát. Jelzem, még mindig maradt ebből a paplanhuzatból ennyi
szóval nincs ennek vége itt. Ha esetleg beleunok a rendrakásba, még visszatérhetek hozzá…
Újracucc – Mire jó egy paplanhuzat 2/a – beharangozó
Holnapra valószínűleg már a régi nyüzsgő leszek, és van még további négy feldolgozandó paplanhuzatom. Jelenleg úgy néz ki, hogy a csíkos a következő befutó.
Most azonban bemutatok valamit, amitől lehet, hogy meggondoljátok magatokat. Ennek a huzatnak ugyanis nem egyforma a két oldala. És a nemcsíkos felén ekkora rózsák vannak, nü.
Na, még mindig érdekel, mit kezdek én ezzel? 😀
3/293 – Macifröccs
A fejfájásomra semmi más módszert nem tudok alkalmazni, mint hogy délutánonként elalszom, de mint akit főbevertek. Ez persze az ilyenkor elvárható délutáni rémálmokat is magával hozza, amelyekben rólam készült riportfilmet nézek a tévében, egy japán riporternővel beszélgetek éppen a harangjátékok tonalitásáról (he?), kopasz fejemen kendő, és egy behízelgő narrátorhang azt mondja rólam, hogy “1958-ban született negyvenévesen, és azóta is annyi maradt”. Rohadt antibiotikumok.
Ráadásul nem egyedül vagyok a szarban, Celofán is antibiotikumokat kap, de ő nem fog sorba állni a kis poharával, hogy oké, legyünk túl rajta, természetesen nekem kell legyömöszölnöm a torkán a Clindamycint. Higgyétek el, marhára nem lelkes tőle, és ez továbbra is egy piszok nagy lakás ahhoz, hogy egy gyanakvó két és fél kilós macskát elkapjak benne, szóval napi kétszer megint kergetőzés meg buli van. Ha már elkaptam, akkor persze elvileg nyert ügyem lenne, de míg Poci ezen a ponton már úgy lóg az ember kezében, mint egy nagy szőrzsák, Celó látszólagos passzivitása ellenére is megpróbál keresztbe tenni nekem, ahol tud. Ma reggel kétszer köpte vissza a kapszulát, pedig ezúttal is a tablettabelövőt használtam. És nekem még betadinoznom is kell a mancsikáit, amelyek állapotáról semmi sem mesél szebben, mint hogy tegnap reggel az állatorvos azzal köszöntötte a belépő gyakornoklányt, “Gyere, nézd meg, milyen, amikor szinte mindegyik körömágy be van gyulladva”. Remek.
Egyelőre csak Poci van rendben közülünk – ha ez a Családom és egyéb állatfajták kezdete lenne, ő volna Larry. Amikor elnézem az önelégült képét, amint én éppen a kolleginát kezelem a reggelizőpulton, kedvem lenne neki is ledugni a torkán egy Clindamycint csak a miheztartás végett.
A tegnapi magyar-izlandi meccs alatt (minekutána az utolsó tíz percig alig kellett a képernyőre nézni) végignyomtam egy komplett pedikűrt, miközben langyos vaníliás zöldteámat iszogattam. Hé, én nem haldoklom, én így élek. Szvsz a körülményekhez képest igenis ragyogóan nézek ki, különös tekintettel a paplanhuzatból varrt ruhámra a megfelelő kiegészítőkkel, felrobbant hajamra a maradék anyagból hajsál, plusz még korallszínű lábkörmök meg vadonatúj szandál, juhé. Mivel egy ennyire igényes áutfitet mégse pazarolhatok csak a macskákra meg a délutáni rémálmokra, le is lejtek majd a városba, ahol épp dúl a szentendrei nyár. Vajon kapok-e valahol egy langyos macifröccsöt?
Jobb is, ha lelépek, engem itt, attól tartok, szemmel vertek.
Újracucc – Mire jó egy paplanhuzat 1. – Fogpiszkáló, ha el nem…
(Ilyet soha többé. Szerintem még egyetlen varróprojekttel se szoptam ennyit, és nem is akarok soha többé.)
Mivel a közönség a kettes számú jelölt mellett tette le a voksát, gyerünk kettes számú jelölt. Dupla paplan aszimmetrikus hímzéssel, a színoldala sanzsán poliészter anyag, a hátoldala vékony pink pamutvászon. A sanzsán anyagok jó szokása szerint amerről kapja a fényt, olyan színe van, szóval higgyétek el, mindegyik képen ugyanaz az anyag látható.
Csak az ágyon tudtam volna teljes méretében bemutatni, de azon éppen ott hevert Celofán, akit gondoltam, békén hagyok, miután reggel az orvosnál kezdte két szurival, és még a körmeit is levágták és összebetadinozták. Szóval tessék, így néz ki elegánsan lehajintva a folyosón. (A paplanhuzat, nem Celofán.)
Ezután jött az a rész, amikor szétválasztottam az elejét meg a hátulját, a pink vásznat gondosan összehajtogattam, eltettem későbbi felhasználásra, és ott maradtam négy négyzetméter dilinyós anyaggal. Na most mit csináljak vele.
A varrás egyik alapszabálya, hogy kétszer mérj, egyszer vágj. Ez az újracucc-készítésben pláne úgy fest, hogy kétszer mérj, aludj rá egyet, aztán mérj újra. Ha esetleg elbaltázod a dolgot, nincs ám olyan, hogy elmész a boltba újabb két méternyi anyagért, hanem ennyi van, ami most itt hever lehajintva, slussz, és unatkozó macskák nézik a folyosó végéről.
A fenti kép kábé a tizenötödik hajtogatás után készült, akkorra már rámásoltam az erre a célra tartogatott szappandarabkával kétféle szabásmintát is (a szappan azért jó, mert könnyebben kijön az anyagból, mint bármelyik jelölőkréta – csak ki kell öblíteni, és kész), de valahogy egyik se volt az igazi. Végiggondoltam, miért nem komálom egyik lehetőséget se, és rájöttem: azért, mert mindkettő levágott volna lényeges méretű darabokat a nagy aszimmetrikus hímzésből, pedig hát ennek az anyagnak ez a legkülönlegesebb sajátossága.
Jó, hát akkor gyerünk, próbáljuk egyben tartani a hímzést.
Mindenekelőtt újrahajtogattam az anyagot, és kivágtam belőle a lehető legnagyobb méretű hímzéses trapézt, ami még kihozható volt, hívjuk szoknyarésznek. (Pocsék kép, de higgyétek el nekem, tényleg trapézformája van.)
A trapézforma nyilván további korrekciókat igényel, hacsak nem akarok fura sellőuszályos szoknyában mászkálni, de kiindulópontnak már elég jó, és elegendő anyag maradt ahhoz is, hogy felsőrészt gyártsak belőle egy gondolomforma módon kiszabott ruhához. A gondolomforma ruha felsőrésze ebben a pillanatban úgy festett lelki szemeim előtt, hogy afféle bő pólófazonú lesz, záródás meg effélék nuku, fene akar még szórakázni ilyesmikkel, nyárra egyébként is jól jön valami szellős fazon, ha már az anyag ilyen remek hundertprocent poliészter.
Na de azért az újracucc-varrás szabályainak megfelelően aludtam rá egyet.
Ma reggel megújult harci készültségemben kiszabtam a gondolomforma pólórészt egy gyakran használt szabásminta alapján, egyelőre ujjak nélkül – én ugyan nem vagyok oda az ujjatlan ruhákért, akármekkora faktorszámú naptejjel is csúnyán le tudok égni vállcsúcson, de bármikor rádobhatok egy kardigánt, ha úgy adódik.
A pólórészt összevarrtam, eltisztáztam, aztán felpróbáltam, beleférek-e. Bele. Nahát, itt még tök sok anyag maradt, gyártsunk ujjakat is a felsőrészbe.
A trapéz nempárhuzamos oldalait összevarrtam, eltisztáztam, enyhe ívvel kivágtam egy szeletkét belőle felül, hogy jobban illeszkedjen majd a felsőrészhez,
aztán a szoknyarészbe felül beletettem elöl két szembehólt, hátul meg két hajtást, hogy a pólórészhez igazodjon a bősége. Na ezzel volt a teljes munkaidő alatt a második legnagyobb szopás. (A legnagyobb csak ezután jött.) Az anyag csúszkált, a méretezés csámpa volt – eh. Egy adott ponton húsz gombostű volt a nyomorult szoknyarész szembehóljaiban, és halvány sejtelmem sem arról, hogyan fog festeni majd, ha kész lesz. Emellett a csúszkáló anyag miatt a hajtásokat is be kellett fércelnem. Volt egy pont, amikor így festett:
Végül azért mégiscsak kicentiztem az egészet, végigvarrtam a hajtásokon, hogy összeállításkor is a helyükön maradjanak, és színt színre fordítva összegombostűztem az alsó meg a felső részt. Ezt is összevarrtam, eltisztáztam.
És akkor kiderült, hogy nemcsak túl hosszú lett a felsőrész, amit afféle empire szabású izéként képzeltem el, Lizzie Bennett bálba készül módjára, de csámpás is. Fércbontó, korrekció, újravarrás. Most hosszra jó, de girbegurba. Fércbontó, korrekció. Még mindig girbegurba. Fércbontó, korrekció. Ezzel telt a következő másfél óra, és egy adott ponton komolyan gondolkodni kezdtem azon, hogy kiviszem az udvarra, leöntöm benzinnel, és felgyújtom.
Végül már nem volt girbegurba, hurrá. Felpróbáltam. Úgy néztem ki benne, mint egy fatönk.
Na hát én ugyan a kellemes laza szabásmintáknak igen nagy híve vagyok, de azért mégis van egy bizonyos határ, és amikor az ember lánya úgy fest valamiben, mintha akár egy teljes irokéz kenut ki lehetne faragni belőle, az nem oké. Úgyhogy elővettem a hobbivarrónők barátai közül a bugyigumi nevezetűt, és a ruha elejét begumiztam a mell alatti varrásnál.
Vannak pillanatok a varrásban, amikor egyszer csak hirtelen a helyére billen minden: na, esetünkben ez volt az a pillanat. A ruhának hirtelen formája lett, nekem benne dettó, hurrá. És már csak a szoknyarész hosszának korrekciója volt hátra, na meg a nyakkivágás elszegése. A kész ruhát kiterítettem a padlón, elegyengettem, bejelöltem és levágtam a hátulja túllógó részét, aztán cikcakkal elszegtem az anyagot.
Mivel a trapézt egész pontosan ferde szálirányból sikerült kiszabni, a nyakkivágás elszegéséhez szükséges ferdepántot is viszonylag egyszerűen sikerült előállítani a maradékokból, úgyhogy azt is felvarrtam a helyére.
És már kész is volt, csekély hét órányi szopás után, plusz egy óra posztolgatás meg fotóméretezgetés. Egy komplett munkanap.
Én most ugyan cefetül elégedett vagyok a végeredménnyel, de azért ilyet tényleg soha többé.
3/292 – Egybeesések
A tegnapi vizsgára való utamhoz természetesen egy olyan buszt küldtek a Volán végtelen bölcsességű urai, amelyen nem vala légkondi, viszont vala tömeg. Ennek részeként megjelent Dömösön az egyik vizsgázó, Pilismaróton meg egy másik, és ezáltal (nyilván) többet tudtam meg róluk, mint korábban bármikor. Ők is rólam. Az egyikük megkérdezte tőlem, hogy vannak-e Bogdányban rokonaim, mire én enyhén meglepve azt válaszoltam, hogy nem, mire ő, hogy csak azért kérdezi, mert látott a múltkor a párommal Bogdányban sétálni. Hát persze, akkor mentünk vacsorázni a Hajósinasba (ami mellesleg azóta folyvást zárva van, három utcányira a lakásunktól egy hosszan vegetáló, majd végül bezárt éttermen viszont a poén kedvéért megjelent egy “Coming Soon – Hajósinas” tábla). Mint nem teljesen normális őtözködős bloggernek nyilván az volt az első dolog, ami eszembe jutott, hogy “ajvé, akkor is ugyanez a ruha volt rajtam”. A “francba, egy teve sem hullhat porba anélkül, hogy a hallgatóim ne értesüljenek róla” csak a második eszembe jutó dolog volt, ehhez már úgy hozzászoktam tizenöt év alatt, mint malac a vakaráshoz. A hallgatók és volt hallgatók mindenhol és minden körülmények között képesek felbukkanni, akár egy pékségben is. (Egyszer majd elmesélem az egyik legjobb esetet hallgatóval és hallgató szüleivel még abból az időből, amikor, hogyúgymondjam, kezdő tanárként igen csekély volt a konvergencia aközött, hogyan festettem munkaidőben és azon kívül.)
Most viszont behajintok egy mosást, elmegyek piacra, majd megpróbálom Celót bebűvölni a dobozba és elcipelni orvoshoz, mert kaptam mára fuvart, és azok a mellső lábak tényleg nem tetszenek nekem. Amíg én ügyes-bajos dolgaimat intézem, ti esetleg elugorhatnátok két poszttal odébb szavazgatni még egy kicsit, mert jelen állás szerint holtverseny van az élen, és én ugyan képes vagyok mindenféle trükkökre, de azt nemigen látom magam előtt, hogy összekombináljak egy pillevékony hímzett sanzsánpoliésztert egy nála kétszerte vastagabb pamutszaténnal.
Újracucc – Mire jó egy paplanhuzat (bevezető)
(And now for something completely different. Takarítás további felvonásai elnapolva, úgy fáj a fejem, hogy mindjárt leesik a helyéről.)
A Háda turkálókban (még mindig nem fizetnek a reklámért, sajna) lakástextilből is igen jó a felhozatal. Elragadóan tarkabarka ágyneműket találok mindenféle színben, mintában és anyagfajtában. Most, hogy utánaszámoltam, utoljára 2009-ben vettem igazi bolti ágyneműhuzatot az IKEÁban, lepedőt meg 2012-ben a Jyskben, azóta kizárólag turkálós paplanhuzatokat meg lepedőket használok. Nemcsak anyagilag éri meg, de minőség szempontjából sem rossz a helyzet, desőt. Ennélfogva mindig átturkálom az ágyneműs tartályt, és (mekkora meglepetés) nem csak ágyneműi célra veszek meg paplanhuzatokat, hanem…
Ezekről a “hanem”-ekről fogok mesélni nektek a továbbiakban, és, mint a címből is látható, egy egész sorozatnyi “hanem”-re számíthattok. Nézzük csak, ezt az ötelemes kupacot tervezem felszámolni.
Na, melyikkel kezdjem? 🙂
(Hozzászóláshoz lusták és bátortalanok számára nagy jószívűségemben szavazólapocskát is csináltam. Csak tessék, csak tessék.)
3/283 – Bronzfibulák, vigyorgó angyalok
Ha én eltökélem, hogy kulturális napot tartok, akkor nemigen van visszaút, így hát tegnap álldogáltam egy kicsit bánatosan a kizárólag csak szombaton, valamint vasár- és ünnepnapokon nyitva tartó Kepler-múzeum előtt, aztán megfordultam, és eltotyogtam a dómig.
Vannak olyanok, akik nagyon nagy rákészüléssel szervezik meg a kirándulásaikat, és bárhová is mennének, előbb pontos információkat szereznek arról, hogy hol mit érdemes megnézni, mettől meddig vannak nyitva a látnivalók, és minden órában tudják, éppen hol kellene lenniük. Mint az eddigiekből is látható, minden controlfreakségem ellenére is én nagyon nem vagyok ilyen, nekem az utazásszervezésben három dolog fontos. Hogyan jutok el valahová és onnan vissza, hol lakom, mit viszek magammal. Ha ez a három adott, a többi már csak találomra megy. Idegen helyeken leginkább csámborogni szeretek, és sose idegesített, hogy esetleg kihagyok valami látnivalót. Regensburgra, de egyetlen más városra sem fogják kitenni a “többé nem látogatható” táblát, ha kimentem belőle – ha kihagyok valami nagyon fontosat, na bumm, legfeljebb visszamegyek egyszer valamikor, aztán azt is megnézem.
Minden bizonnyal ezért van, hogy a szokásos kellemetlen meglepetések mellett (lásd “zááárva van a Kepler-múzeum, miért van zááárva”) nagyon kellemes meglepetések is szoktak érni, a dómban például volt az egyik oszlopon egy vigyorgó angyal, én meg szeretem a vigyorgó angyalokat, teljesen el voltam bűvölve, hosszan nézegettem és vigyorogtam rá vissza. Nyilván miután kijöttem a dómból és felmartam egy dóm-bemutató prospektust, a vigyorgó angyal volt megadva benne az egyik legfontosabb attrakció gyanánt, amit mindenkinek meg kell nézni, de én teljesen magamtól találtam meg, és így valahogy többet ér nekem ez a vigyorgó angyal is. Na persze lett volna olyan opció is, hogy nem találom meg, de sebaj, a dómra se teszik ki a “többé nem látogatható” táblát, bármikor visszamehettem volna vigyorgó angyalokért.
Aztán csámborogtam még egy kicsit (úgy kétórányit), de az volt az érzésem, hogy rámfér még egy kis kultúra, úgyhogy bementem ebbe itt. Regensburg ugyan igen büszke arra, hogy a top 100-as német turistacélpontok listáján ő a 24. (2014-es adat), de ez feltehetőleg nem vonatkozik az adott múzeumra, mert igen kevéssé voltak felkészülve kilfeldi turistákra. Nemhogy felirat meg prospektus nem volt más nyelven, csak németül, de a múzeumi dolgozók sem tudtak másként kommunikálni. Nye problem, én angolul beszéltem hozzájuk (bízva abban, hogy normann hódítás meg egyéb nyelvváltozások ide vagy oda, mégiscsak meg fognak érteni belőle valamit), ők meg németül hozzám (indok valószínűleg mint fent). A pultnál a bácsi kínjában bókolni is próbált, hogy diákjegyet kérek-é, mire én azt mondtam, hogy nooo, ő meg erre hogy oooo. Mindenesetre nagyon jót keringtem három emeleten összevissza, kis maketteket meg érthetetlen táblákat nézegettem, valamint hűségesen lefotóztam az összes bronzfibulát, amit itt ástak ki a földből. Az első emelettől kezdve ráadásul uralmát vette a középkor plusz, hát nem is tudom, mikor láttam utoljára ennyi bánatos Krisztust meg kondérban főzögetett pokolbéli bűnöst. Ha értek németül, biztosan csuda jó buli lett volna az a falitérkép is, amin gombnyomással meg lehet keresni, hol laktak 1430-ban a különféle mesteremberek a városban. Én ugyan gondosan végignyomkodtam az összes lehetséges gombot, és örömmel nézegettem a különböző konstellációkban kigyulladó kis színes lámpácskákat, de max. húsz százalékát értettem annak, mit látok.
Körülbelül ugyanez volt a helyzet a faliszőnyegekkel is, bár azok előtt valószínűleg a bennszülött regensburgiak is csak fejvakargatva álltak volna, na hát ezek kik és mit akarnak. Az abszolút kedvencem a “Teppich der Wilden Leute” volt, amit 1401-1415 között szőttek érthetetlenre gondos kezek, és egy csomó zebramintás kezeslábasban hemzsegő embert ábrázolt, férfiakat-nőket vegyest. Kint voltak a természetben, ennyi biztos, talán vadásztak is, és mindenkinek akkora mezítlába volt, mint egy hobbitnak, csak nem olyan szőrös. Egy posztert nekem erről a falamra, most. (Poszter persze nem volt, de vettem képeslapot.)
Ma még nem döntöttem el, hogy kell-e nekem további kultúra, de ha véletlenül mégis úgy döntök, van itt egy 2500 négyzetméteres képtár, tele expresszionizmussal meg Neue Schlichkeittal. Az időjárás mindenesetre Georg Grosz és Oskar Kokoschka mellett áll, tizenöt fok van és cseperésző eső, úgyhogy talán mégiscsak képtár lesz ebből, bár ahogy én ezeket ismerem, utána a traumára valószínűleg inni kell majd, vagy szerezni egy szappanbuborék-fújót. Eh, egye fene, ezen a héten vakációm van.
Azért ne irigyeljetek nagyon, hétfőn már otthon verik szét a pofámat a parodontológusnál.
3/280 – Rapunzel
Ha most valaki nekem szegezné a kérdést, melyik Grimm-hősnőnek érzem magam, habozás nélkül tudnék válaszolni. Itt ülök egy minden komforttal felszerelt apartmanban, a Repülő Kutató meg elvitte az egyetlen kulcsot.
Mint az elszántan markolt táskából is látható, bízom abban, hogy még azelőtt hazatér, míg a hajam kilógna az ablakon.
Amúgy földszinten vagyunk. Hm. Talán mégse vagyok igazán Rapunzel.
U.i.: Nyilván abban a pillanatban jelent meg teljes lovagi páncéljában, kulccsal felszerelkezve a RK, amikor éppen ezzel a bejegyzéssel tököltem, úgyhogy gyorsan feltöltöttem az első felismerhető-forma fotót, megnyomtam a “közzététel” gombot, kalap.
Most, hogy hazatértem, csináltam egy másik képet. Asszem, ez jobb. (Nem nézek ki rajta se fiatalabbnak, se soványabbnak, de a pufám színe közelebb áll a valóságoshoz.)
Hiúság, asszony a neved. Höhöhö.
Újracucc – A húszperces meló
(Itt ülök Regensburgban, és újracucc-posztot gyártok, de meg tudom magyarázni. Egyrészt már felvettem a holmit, amit be akarok mutatni, másrészt meg tegnap reggel indulás előtt ütöttem össze – és igen, valóban húsz perc alatt. Előre szólok, nem lesz nagy truváj, de továbbra is azt gondolom, hogy az újracucc-gyártás legfőbb feladata egy hordható holmi gyártása egy hordhatatlanból, ennek a kritériumnak meg tökéletesen megfelel.)
A múltkori szekrényszaporulatos posztban szerepelt a képrejtvények között ez a szép kékzöld darab, a hetvenes éveket idéző mintával:
Nos, ez tulajdonképpen egy nyári ruha volt, nyakbakötős, maxihosszú – ideális nyaralódarab. Ehhez képest mikor pár héttel ezelőtt csak úgy szúrópróba-szerűen benéztem a Hádába, már ott volt, és mikor a múlt héten visszatértem, ezúttal komoly vásárlási szándékkal, ugyancsak. Utolsó nap volt teljes készletcsere előtt, ki tudja, hol végezte volna szegényke, gyere szépen a mamához, ő majd megment.
Nyilvánvalóan adódó kérdés, hogy miért nem vitték el hetekig, és egyáltalán, miért nem vittem el én, ha már ilyen alaposan emlékszem rá. Tessék, itt a válasz:
A ruha egyrészt igen látványosan a padlót sepri, másrészt meg, khm, izé, nincs rajtam, csak a nyakamba van akasztva. Mégpedig azért, mert nem tudtam volna átpréselni magam a mellrészén. A jelek szerint vagy nem jártak a turkálóban 36-os méretű ruhát viselő 175 magas csajok, vagy nem ilyen holmit kerestek. Pedig, mint látható, szép, nemgyűrődős, alábélelt holmi, tényleg ideális nyári utazódarab.
Megpróbálkozhattam volna azzal is, hogy ruhaként próbáljam magamra alakítani, de ezúttal lusta voltam – majd talán legközelebb, ha megint szembejön egy efféle darab. Most beértem azzal, hogy szoknyát varrjak belőle, mégpedig igencsak ripsz-ropsz, húsz perc alatt.
Az első lépés ilyen esetekben az, hogy megkeressük, hol van az a pont a ruha derekánál (esetleg, khm, lejjebb), ahol már átfér a fenekünk.
A recept, mint látható, igen egyszerű: kettéhajtani a cuccot, majd rámérni a csípőbőség felét. Ahol jó, ott nyissz.
Alábélelt anyagoknál persze nem megy olyan egyszerűen ez a nyissz: én azt a megoldást szoktam választani, hogy gondosan végigjelölöm a vágás vonalát, az anyagot és a bélést egymáshoz gombostűzöm néhány ponton, hogy ne csússzanak el, aztán mielőtt vágnék, előbb végigvarrok a két anyagon.
Utána már lehet persze vágni is:
A foszlós szélét visszahajtva elszegtem cikcakkal,
aztán egy alkalmatos ponton, a guminak megfelelő szélességben kialakítottam a gumiházat is, egyszerűen csak ismét végigvarrva anyagon-bélésen.
Gumit bele,
és már kész is.
Nyilván még lehet rajta szépíteni, például még egyszer visszahajtani a fent maradt kis cikcakkos csíkot, hogy igazán nett és kilógó szálacskáktól mentes legyen a végeredmény, de én most lusta voltam hozzá, addig csak kibírja, amíg hazamegyek, meg aztán a Repülő Kutató már nekifogott kicűgölni a saját holmijait, én se totojázhattam sokáig a csomagolással.
Ma pedig már rajtam is van.
3/276 – Minden a maga helyén
A bodzavirágokat tegnap végül még azelőtt levadásztam, hogy fejünkre esett volna az ég, be is főztem szörp/limonádénak. Kétfélét szoktam csinálni, az egyik néhány nap múlva már fogyasztható limonádé, a másik meg elvben akár évekig is eltartható szörp – most mind a kettő ott ül a megfelelő uborkásüvegekben és bödönökben, teraszon, pincében, melyiknek mi a helye. Én is a helyemen vagyok-forma most éppen, megfelelő mennyiségű lelkiismeret-furdalással, mert tegnap valószínűleg tényleg megbőgettem szegény szakdolgozót. Mit csináljak, aki Giddenst idéz és pszichológusként emlegeti, hivatkozás gyanánt pedig beteszi a mellékletbe a pasas fotóját, azt mégse dicsérhetem orrba-szájba. Roppantul pátoszos lesz, amit mondok, de azt a nyavalyás tudományt sem hagyhatom cserben, annak is tartozom, nem csak a diákoknak.
Mikor hazajöttem a lelkifucimmal, hazafelé a buszon kijavítván a dolgozatokat, és még mindig csak alig múlt dél, rettentő hülyén éreztem magam úgy tíz percig. A macskák aludtak, én meg tébláboltam a lakásban, mint aki lemaradt valamiről vagy elfelejtett valamit vagy tudomisén, ott őrölt az agyamban a mitiskénecsinálni, és akkor egyszer csak rájöttem, hogy per pillanat éppen semmit. Baromi fura és szokatlan érzés volt, sehol semmi Damoklész kardja vagy azonnali határidős feladat, egyszerűen csak egy szabad délután, amikor kimehetek csámborogni a környéken, bodzavirágokra vadászhatok, és be is főzhetem mindet, nahát. És lőn.
Ez egészen estig kitartott, mert akkor persze rögtön rám esett az égből valami, amit mostazonnal, de én már azt is eldöntöttem a délután folyamán, hogy vannak igazi mostazonnalok és kösz-de-inkább-nem mostazonnalok, nekem pedig nincs más dolgom, mint szétválogatni őket. Ez pedig a második fajtába tartozott, kösz-de-inkább-nem, és puff, már el is tűnt. (Majdnem. Fenébe ezzel a protestáns munkamorállal.)
A vizsgáztatás persze egészen igazi mostazonnal, úgyhogy ismét leléptem, ezúttal Budapest irányába. Táskámban dolgozatok tömege, számban lifegő cérnák, rajtam meg szinte csupa olyan holmi, amit Nelli barátnőmtől örököltem egy (vagy több) nagy szekrénypurgálás alkalmából, kivéve a táskát, ami Fisi (bár most már Fisernek nevezik magukat) meg a cipőt, ami egy csodásan kényelmes, vaterázott Clarks. Szeretem ezt a ruhát, a kilencvenes évekre emlékeztet, akkoriban hordtam ilyeneket, persze szigorúan legalább öt számmal nagyobb méretben, mint amekkorára szükségem volt, meg nyilván bokáig érő hosszban, hogyan másként. Egyetlen baja van, piszkosul gyűrődékeny, pedig tegnap még ki is vasaltam, amilyen rendes gyerek vagyok. A hajammal is kezdenem kellett volna valamit, de az a tervem, hogy holnap varratszedés után és vizsgáztatás előtt újrafestem a pipirost, szóval mára marad, ahogy van.
Amúgy ha már felmegyek a székesfőfaluba (hm, milyen érdekes ez, hogy az ember “felmegy” a nagyvárosba, én technikailag valójában lemegyek bele, északról érkezem – presztízs kontra földrajzi helyzet) valószínűleg bekukkantok egy turkálóba is, június folyamán úgyse nagyon lesz erre lehetőségem.
Az eredményekről természetesen beszámolok.
(Este)
Megbeszéltük a Repülő Kutatóval, hogy elmegyünk vacsorázni, én meg aszontam, hogy pill, még átöltözöm.
Asszem, nem ilyesmire számított.
Ezt a cipőt amúgy csak azért vettem fel, mert gyanús volt nekem, miért ül használatlanul már nagyjából egy éve, az áprilisi 30/30 óta. Nos, most már tudom. Pápá, cipő, búcsúzunk.
3/263 – Practical Arrangement
Azt még legszerényebb pillanataimban is el tudom ismerni, hogy időnként igencsak képesek vagyunk belenyúlni a tutiba, a Repülő Kutató meg én. A házassági évfordulónk napját például testületileg utálja a magyarországi munkavállalók komplett közössége, ami még annál is nagyobb buli, mint egy hétfői házasságkötés esete, mert hétfő ötvenkettő van egy évben, és így simán eloszlik az utálat, de adóbevallási határidő csak egy, és nem lelkes tőle senki.
Az idei amúgy a tizenhatodik, és én a tradícióknak megfelelően ezúttal is vizsgáztatni megyek, bár most kicsikét csavartam a dolgon, és elviszem vacsorázni a csávót a Hajósinas Bistro nevű műintézménybe, ahol még nem jártunk, de mindkettőnket érdekel. Dunakanyar, négy nép konyhája, mit mondhatnék még. A poén kedvéért persze ez is egy másik faluban van, úgyhogy én Esztergomból jövök, ő Szentendréről, és Dunabogdányban találkozunk vacsorára. Az egész kicsikét arra fog hajazni, mint amikor Marina Abramovic meg Ulay performanszilag végigmentek a Kínai Nagy Falon két különböző irányból, aztán találkoztak a közepén. A különbség csak annyi, hogy mi nem búcsút intünk egymásnak a találkozás után, hogy aztán évtizedekig ne is lássuk egymás képit, hanem bezabálunk, aztán hazadöcögünk egy alkalmatos volánbusszal a macskáinkhoz.
Mint látható, szerfölött romantikus terveim vannak mára, de hát nekem amúgy is valahol másutt vannak a romantikareceptoraim, mint ahol elvárható lenne tőlük. Az alábbi például szerintem a legszebb zeneszám, amit valaha a házasságról írtak.
A sarkam persze továbbra is tragikus állapotban van, úgyhogy megint csizmanap, amiben az a röhögség, hogy ha nem lenne muszáj, akkor is csizmában lófrálnék amíg le nem rohad a lábamról, de ma éppen valami egyebet vettem volna fel. Mindehhez pedig még beköszöntött a Pampalini-szezon is a fejfedők tekintetében, “ön dönt – hülyén néz ki, vagy összeég”.
Döntöttem. Most pedig döngessünk, három reszkető elsőéves várja, hogy megszívassam óvodapedagógiából.
3/258 – Zetor
Végre sikerült hét órát aludnom, juppijájé, viszont arra ébredtem, hogy a Rózsaszín Pitbull nevű punkzenekar azon száma megy végtelenítve a fejemben, amelyben egy illető autoerotikus okokból beszorult egy Zetorba. Ez így Pünkösd vasárnapján különösen elegáns húzás volt az agyamban lakó gonosz kis manóktól, fúj.
A szám egyébként nem teljességgel véletlenül szólalt meg a fejemben, tegnap hangzott fel az autóban, miközben éppen hazafelé kocsikáztunk, legalább hét évvel azután, hogy utoljára hallottam. Ezt egészen jól be tudom lőni az időben, amikor ugyanis legutóbb meghallgattuk rettenetes barátainkkal a zetoros faszi bús és tanulságos történetét, az egyik inkriminált barátunk roppant lelkesen közölte, hogy randija lesz, és meg fogja csókolni a nőt. Azóta már három gyerekük van.
Az autóba amúgy úgy került bele a Zetor, hogy tavalyelőtt, amikor a Repülő Kutató átlagban havi egyszer megjárta a Szentendre-Jéna távot, gondos feleségként összeraktam neki egy kábé ötszáz számból álló playlistet egy pendrive-ra, ne unatkozzon a sokórás vezetés közben. Ehhez egyrészt a saját mp3-lejátszóm roppantul eklektikus tartalmát használtam fel, másrészt meg a Nelli barátnőm által gyorssegélyként átnyújtott kis rózsaszín netbookon spájzolt zenéket (egy laptopdöglős pillanatban adta ide, rettentő hálás voltam érte). Meghallgatni nem volt időm persze mindet, meg ugyan ültem én abban az autóban azóta, de hát ötszáz szám az ötszáz szám, a Zetor eddig még nem került sorra. Eddig. Nelli barátnőm amúgy rendkívül alapos gyűjtést végzett a saját számaival, egy komplett “gyermekkorunk régi szemétdombja” készlet volt, sok más között Prodigy meg Európa Kiadó meg Laibach meg Tankcsapda, valamint a majdnem teljes Fürgerókalábak diszkográfia is. Ennek köszönhetően lehetett részünk tavaly januárban abban az élményben, hogy Jénából kultúrprogram gyanánt a Bauhaus-múzeum felé kocsikázunk, a hátsó ülésen a Rutgers két amerikai professzora, akik kiválóan tudnak magyarul, a hangszórókban meg a “Baláááázs, legyél a köcsögöm”.
Tegnap végül irdatlan mennyiségű babaruhát sikerült turkálnom Csicsóné mindhárom lányának, csak remélni tudom, hogy a húgom nem hajint ki velük együtt a jövő hétvégén, amikor meglátogatjuk őket. Magamnak szinte semmit nem vettem, csak egy fekete(!) ruhát, amire mostanság nem volt példa. A Repülő Kutató némi gyanakvásnak adott hangot, hogy ennyire készülök-e a temetésére, mire egyrészt közöltem vele, hogy ne marháskodjon, másrészt kárpótlásként megvettem neki a Dictionnaire de vins de France-ot, amit azalatt nézegetett, amíg én vállig álltam a babaruhás konténerben. (Egyes turkálókban idegen nyelvű könyveket is lehet venni, kilós áron, úgyám.)
Ma már tényleg itthoni szabadprogramot tartok, hajat mosok, kitakarítom a fürdőszobát, meg beülök álmodozni a színes anyagok közé. A macskák továbbra is egymás fülét rágják, emellett meg mostanra mindkettő rászokott arra, hogy a felmosóvödörből igyon, a bokám tudja, miért, mind a kettőnek van saját vizestálkája, naponta friss vízzel. Elsőként Celó kapott rá a felmosóvödörre, aztán Poci is eltanulta tőle, mi meg nem tudtunk mást kitalálni, mint hogy a felmosóvödörben is gondosan cserélgetjük a friss vizet. Egy bolondokházában élek, nem vitás.
Takarító- és varrogató-ancúgomat elnézve garantáltan jár nektek egy bónusz macskafotó is, tessék. A blog fb-oldalának olvasói számára talán ismerős lehet a kisfenyős díszpárna, amit úgy egy hónapja dobtam össze mindenféle maradék anyagból: nos, ilyen lett a végeredmény.
3/256 – Csak a fülét, hogy meg ne sántuljon
Egy teljesen haszontalan-céltalan-álmatlan éjszakán vagyok túl, két részletben abszolváltam összesen négy óra alvást, grr. Tényleg nem értem, mi a fene történhetett, ezúttal igazán ráértem volna. Feltehetőleg abban van a magyarázat, hogy tegnap volt a félév utolsó tanítónapja, mostantól jövő csütörtökig szabad vagyok, mint a madár, az agyam meg nem tud mit kezdeni ezzel a fene nagy szabadsággal.
Ráadásul a muszikák negyed ötkor úgy döntöttek, hogy ideje egy kis kötöttfogású birkózómeccsnek, bár nem tudom, a birkózás szabályai megengedik-e, hogy a versenyzők egymás fülét harapdálják. Ezt az utóbbi néhány hétben kezdték el, korábban a kergetős-pofozkodós partik voltak divatban, mostanában viszont összekapaszkodva henteregnek, és gurrogva rágják egymás fülét. Na mindegy, majd csak kinövik valamikor, állítólag Mike Tysonnak is sikerült.
Ma nagyrészt itthoni szabadprogram várható, magamat meg a lakást vakargatom összefele, nagy mennyiségű ruhát táplálok be a mosógépbe, és végre varrok is. A vasárnapi grillpartin megígértem a sógornőm kislányainak, hogy varrok nekik nyári ruhácskát, ők pedig fellátogattak a Bűnök Barlangjába, és kellő gondossággal kiválasztották a kedvükre való hosszt meg anyagot. Nyár ugyan nincs egy szál se, de ez Bucót (3,5) a legkevésbé sem zavarja: ahányszor ezen a héten találkoztunk, mindig megkérdezte, mikor lesz kész a ruhája. Ez a fiatalság is egyre követelőzőbb.
Előbb viszont elkódorgok péksütiért.
Szervác, Tongeren püspöke persze a szokásos módján viseltetik velünk, pedig én már roppantul szeretnék nyári holmijaim végtelen halmából válogatni, de ha nem, hát nem, maradnak a cowboycsizmák meg Nágyezsdá. Amúgy, hogy enné meg a nyehőce, valószínűleg ez is tunika, nem ruha. Na mindegy, a pékségig meg vissza jó lesz.
3/255 – Repcetábla
Éppen tíz éve annak, hogy apám meghalt. Rossz helyen volt rossz időben, de hát nagyjából az egész élete erről szólt – öt évszázaddal korábban kellett volna születnie, talán Rómában, hogy afféle Benvenuto Cellini lehessen belőle, egyik kezében mordály, a másikban mintázóeszköz, a történeteiben pedig annyi konfabuláció, amennyitől már zsong a hallgató feje. Alkotó ember volt, aki után lényegében alig maradt alkotás, mesélő, aki nem írta le a meséit. Szobrász akart lenni, ehelyett építész lett, aki leginkább épületmaketteket épít, nem pedig katedrálist. Verekedős vasgyúrók apja akart lenni, akiket megtaníthat kaszálni, korongozni és a forrasztópákával bánni, és lett két sápadt, szőke lánya. Egész életében valami olyat keresett, amit nem talált meg, és nem is találhatta meg, mert a dolgok, amelyekre vágyott, sose érhetők el egyidejűleg, vagy legalábbis így van ez a meséken kívüli világban.
A száma még mindig megvan a telefonomban, pedig akkor se hívtam sokat, amikor még megtehettem volna, és az elmúlt tíz év során talán háromszor voltam a sírjánál. Minek. Úgyse ott van. A rövidlátásomban van benne, a romlékony fogaimban, a fura formájú homlokomban, az irreleváns információk iránti lelkesedésemben meg persze a meséimben, még ha az én meséim kevésbé mesések is az ő meséinél. Idén lenne hatvanhét, én meg nem tudom elképzelni apámat, amint hatvanhét, a fején szalmakalap, a kezében meg horgászbot – általában negyvenévesen látom magam előtt, bőrdzsekiben, amint éppen hazajön a sürgősségiről egy motorbaleset után, és titkolt büszkeséggel mutatja, mije tört el már megint.
Egy rendes lány ilyenkor valószínűleg kimenne az apja sírjához egy csokor virággal, de én inkább letudom a mai munkanapom, aztán iszom egyet az egészségére. Valószínűleg ő is ezt tenné az én helyemben, bár fene tudja, apámban egyetlen dolog volt konstans, a kiszámíthatatlansága. Túl egyszerű lenne azt mondani, hogy hiányzik. Valójában a kihagyott lehetőségek hiányoznak, de azokat az elmúlt tíz év során se tudtuk volna pótolni, azokat már húsz, harminc éve kihagytuk. A felnőttkori apámból a meséi hiányoznak meg a röhögése.
Egyetlen ember volt, aki igazán hangosan és mindenféle hamis megbotránkozás meg bűntudat nélkül, szívből tudott volna röhögni azon, hogy “miben halt meg apád?” “egy repcetáblában”, és éppen neki nem tudtam ezt elmondani sosem.
3/253 – Esőbement tervek
Azt hiszem, pillanatnyilag nem utálok jobban semmit, mint azt, hogy tegnap este megnéztem az időjárás-előrejelzést, és mindent gondosan előkészítettem, amit fel akartam venni, aztán ma reggel tíz fokkal hidegebb és 100%-kal esősebb volt, mint amire számítottam.
Ja, és mindez háromnegyed hatkor.
3/252 – Tüzes lángnyelvek
Elmentem a Szent Erzsébet óvodába, ahol a hallgató papír templomajtóba ragasztat papírgalambokat a nagycsoportosokkal, készüljünk a pünkösdre, mielőtt a ragasztóhoz nyúltok, hajtsátok fel a pólótok ujját.
Pluszbónusz: így néztek ma reggel rám a macskák a még vetetlen ágyból, miközben én fotózkodtam.
Azok az arckifejezések mindent elmondanak arról, mi a véleményük az őtözködős blogolásról.
3/247 – Zsebkendővégről táncolós
Ma is hosszú napom van, ez egy ilyen hét, sőt még olyanabb. Mire a Repülő Kutató tegnap hazaért, én már bealudtam a kanapén, és elmondása szerint semmiféle rázgatásra nem reagáltam, úgyhogy a teljes kedd kimaradt a közös életünkből. Na persze leszámítva azt a jelenetet, amikor én hajnalban a zuhany alatt voltam, ő meg beköszönt az ajtón a vécére menet, aztán persze visszafeküdt, és mire én teljes útipompámban berobogtam önfotózkodni a hálószobába, már ismét békésen húzta a lóbőrt.
Mindez viszont kutyafüle ahhoz képest, ami pénteken várható – aznap nekije születésnapja van meg konferenciája, nekem viszont egész napos Kazinczy-verseny, másnap pedig a már megszokottnak számító szombati oktatás a maga elragadó ötször negyvenöt percével. Úgyhogy én aznap este, skandalum, nem is jövök haza. Mostanra annyi pénz gyűlt fel a SzÉp-kártyámon, mint a ragya, úgyhogy bejelentkeztem egy panzióba a munkahelyem melletti utcában, és ott éjszakázom pénteken. Rossz feleség-e vagyok.
Tegnap egyébként a Bermuda-háromszögben kóválygás közepette volt fölös húsz percem a buszig, úgyhogy bekóvályogtam egy turkálóba, és lecsaptam néhány nekem-új holmira (előbb-utóbb tartok tárlatlátogatást is belőlük, tán vasárnap már lesz ilyesmikre időm), többek között erre a ruhára is itt ni. Nem száz százalékos, egyáltalán nem, igazán Bögyös Macának festek benne meg a fodrocskás vállmegoldása sem a kedvencem, de az ilyen húzott ballonszoknyákkal engem kilóra meg lehet venni sajna, pláne ha még kockás is. Lehet, hogy egyszerűen csak lenyisszantom majd a felső részét, és megtartom a szívemnek oly kedves szoknyarészt, esetleg csak a vállfodrocskákat nyisszantom le, még nem tudom. Mindenesetre ma ebben vagyok, aztán a többit majd meglátjuk.
Egyelőre éljük túl ezt a hetet, aztán majd mindent meglátunk.
3/245 – Dupla vagy semmi
Minekutána délutánig semmi, tessék, kárpótlásul dupla.
Reggel elrongyoltam Esztergomba zárófoglalkozást nézni (amit amúgy hivatalosan már zárótevékenységnek hívnak, de sehogy sem áll rá az ember szája), és mivel hűvöske volt, én meg beígértem Dominika nővér szvetterkéjét, így:
(Igen, éppen ilyen morcosan indultam el.)
Miután hazaértem, csak annyi időm volt, hogy lehajigáljam magamról az akkorra már meleg és kényelmetlen holmikat, bebújjak egy kényelmesebb ancúgba, aztán elrohanjak hajvágatni és renováltatni a fejemen a pipirost:
Utána elkúsztam a nagybótig is, hogy vegyek husit, azt a kisbót nem tart hétfőnként. Most éppen teriyaki pulykacsíkokat sütögetek szezámmagos hajdinatésztával, de ehhez már hálistennek nem öltöztem át, bár van ugyan előttem egy kötény, de azt úgyis el tudjátok képzelni.
