újracucc kategória bejegyzései

Miután tegnap reggel a több tonna szemléltető eszközt emlegettem, szinte törvényszerű volt, hogy éppen egy olyan zárófoglalkozásra essek be, ahol az eszközök, hogyúgymondjam, a minimálprogramot képviselték: fekete-fehér fénymásolatok egy borítékba zsufizva, grafitceruzával rajzolt karóra, aminek nem voltak mutatói meg effélék. (Az évfolyam egyetlen hímnemű hallgatója volt az áldozat, ha ez mentség egyáltalán – laza, mint a rigalánc, a gyerekek csüggnek rajta, istenáldotta érzéke van ahhoz, hogyan bánjon velük, viszont a szemléltető eszközök nem az erősségei, desőt.) A legjobb jelenet minden bizonnyal az volt, amikor a hallgató elővezette, hogy van neki egy tűzoltó ismerőse, aki összekeverte a tűzoltótömlőket, ugye segítetek a jó sorrendbe helyezni őket, gyerekek (=rövidebb-hosszabb összehasonlítása, a fogalmak megszilárdítása a gyermekek aktív részvételével). És akkor előhúzott egy csomó girbegurba nejlonmadzagot abból a műrafia fajtából, amivel a piacon az újhagymákat szokták összecsomózni.

Mindenesetre a gyerekek roppantul élvezték az egészet, a végén pedig az egyikük közölte, hogy ő is óvóbácsi akar lenni, hát mit kívánhat ennél többet az ember.

Ma egyébként végre kialhattam volna magam, de juszt is felébredtem fél hatkor. Legalább volt időm azon mélázni, mi a rossebet vegyek fel cudar hideghez és ragyogó napfényhez. Kesztyűt, sapkát, sálat meg ötvenes faktorszámú napvédő krémet, mi mást. Közben ugyanis kezdetét vette az az időszak is, amikor rendszeres nyígnivalóim listájára felkerül a nap meg a napvédő krém – ez utóbbi azért, mert vagy arckrémre hasonlít és hatástalan, vagy sűrű fehér kulimász, amit képtelenség elkenni az ember orcáján. Attól tartok, muszáj lesz beruháznom valami drágább termékbe – végül is, egyetlen pufám van, és azt is nap mint nap mutogatom.

A verkli újabb fordulatszámra kapcsolt, mintha eddig nem lett volna elég: megindult a záróvizsga-tevékenységek sora, az ember folyton halálsápadt végzősökbe botlik, akik több tonna szemléltető eszközt hurcolnak magukkal (tavaly az egyik hallgató egy fél dzsungelt tolt be krepp-papírból legyártva a középcsoportosokhoz, nem vicc). Tavaly összesen tizenkétszer mentem el megnézni, hogyan produkálja magát az ifjúság, ebből idénre csak négy sikerül, sic transit gloria mundi, fene ebbe az órarendbe. A kedd meg a csütörtök nyomorúságosan kiesik, pedig ebben a félévben szégyenletesen elhanyagoltam az ovibajárást is, egyszerűen nem volt hol, mikor és hogyan. Még ezt a négy záróvizsga-tevékenységet is csak úgy sikerült beleszuszakolnom a hetirendembe, hogy szerdánként lóhalálában vágtázok vissza órát tartani. Ráadásul jövő pénteken megint nálunk a Kazinczy verseny országos döntője, és javaslatokat kell tenni a kötelező szövegre, úgyhogy tegnap éjfél körül Kosztolányi-miniesszéket olvastam fel a macskáknak egy stopperórával. Inkább ne gondoljatok bele.

És mindehhez a mai napra Esztergomba esőt, villámokat és nyárias kilenc fokot jósolnak celziuszban. Grr.

Csirip utca egy szám alatt megnyílott a madárgyár. Ennek örömére kipróbálom, működik-e szöveg nélkül, és csak képekkel mutogatom végig, hogyan gyártok madarat. Ha nem teljesen érthető, tessék kajabálni.

Halált megvető bátorsággal felvettem a csinos, ámde igencsak magassarkú csizmámat, mielőtt teljesen ki nem futna a szezonja, és ebben óhajtom lenyomni a komplett napot, mit nekem Hekuba. Az egyetlen pech, hogy nem tudok majd elfutni a diákok elől, ha meg akarnak verni, mert ma is öt órán át fogok magyarázni a magyarországi autochton nemzetiségekről (mind a tizenháromról), valamint a társadalombiztosítás alapelveiről.

Hiszitek vagy sem, de ma már kétszer fésülködtem, aztán mégis.

Ma afféle franciasaláta-napom lesz, ebből is egy kicsi, abból is egy kicsi, és piszkosul kell rá a majonéz, hogy összefogja. Fél tizenegytől masszázsra megyek, egytől fogorvoshoz, szóval néhány óra leforgása alatt nagyon jó lesz nekem meg nagyon rossz. Hajh, akkor szép, ha zajlik. A fogorvosnál amúgy ki fogom csapni az asztalra azt a tizennégy parodontológiai státus-felvételt, amit különböző szögekben csináltak világszép fogsoromról még pénteken, nézzék meg, oszt mélázzanak el azon, melyik fogamat akarják elsőre kihúzni. (Még mindig azon füstölgök, hogy “baktériumrezervoár”, hogy izélné hegyesre ezt az egész mizériát a mélyen tisztelt univerzum.)

Fizikai állapotom mellett a szellemiekre is gondolni fogok neki bele, úgymint bemászom mindenféle adattáblák közé, és további ppt-ket fogok gyártani a hétre. Amióta a felsőoktatásban rontom a levegőt, lényegében minden félévem arról szólt, hogy valami újat tanulok, hogy aztán taníthassam is. Jobb pillanataimban úgy gondolok erre, hogy én vagyok a modern tanár, aki rugalmas és könnyen akklimatizálódik, meg minden anyagból ki tudja vacsargatni azt a strukturált információt, ami hasznos lehet a diákok számára, amellett meg elő is tudja adni aztat; rossz pillanataimban meg úgy, hogy végtelenül sokoldalú vagyok ugyan, de minden oldalam lapos, és a háromezer felé csapongó tudásom azt eredményezi, hogy sehová nem tudok igazán mélyen lehatolni.

Istenkém, istenkém, milyen súlyos kérdéseket feszegetek én itt egy őtözködős blogon. Inkább ne ugyanazt a kameezt vettem volna fel, mint tegnapelőtt, de hát hiába, ha el vagyok kenődve, mindig a régi jó klasszikusokhoz kúszom vissza.

Olyan régóta tologattam már ezt a pulcsit, tényleg ideje volt nekifeküdni a melónak.

Első körben odahordtam rá egy csomó dekorációs lehetőséget – előre lelövöm a poént, végül alig került rá valami, de mindig jó, ha van miből válogatni.

Ezután nekiláttam, és kegyetlenül szétvágtam a pulcsit. A nekem szimpatikus háromnegyedes hosszban le az ujjakat, középen szét az elejét, le a nyakkivágásból a vastag paszpólos kötött anyagot.

Ha nem lett volna akkora, mint egy ház, innen már nagyon szépen haladhattam volna tovább úgy, hogy mindent elszegek és visszahajtok, de nem volt szerencsém, ez egy bazi nagy pulóver, pedig csak negyvenes.

Így hát kivágtam belőle az új kardigánt (bevallom, csak úgy gondolomformán – ti ne csináljatok ilyet, mert vagy összejön, vagy sem. Ezúttal összejött, de ezt sose tudni előre.)

Az új kardigánt összevarrtam – egyenes öltéssel, majd cikcakkal elszegve foszlás ellen a szélét, így ni:

Ezután már a nyakkivágást és az elejét akartam valamelyest pofásabban megoldani, mint simán csak visszahajt-elszeg, úgyhogy az eredeti pulóver hátából leeső anyagdarabokból kivágtam három csíkot. Két keskenyebbet az oldalából hosszában az eleje elszegéséhez,

és egy szélesebbet felül keresztben a nyakkivágáshoz. Teccik látni?

Szépen felvarrtam cikcakkal a kardigánra az összes csíkot, aztán a cikcakk takarásához elővettem a szürke gombóckás fonalat, hogy azt is rávarrjam cikcakkal, így ni:

Ezúttal úgy gondoltam, ennyi plimplimm elég is lesz rá.

Holnap fel is veszem.

Nem azért, mintha ez magyarázatot adna az összes atrocitásra, de két kardigán csak azért van rajtam, mert reggel hideg van, délben meg meleg. Amúgy alternatív pedagógiát tanítani megyek.

Kicsiny kuplerájunkban ma is szakdolgozatok és kinyuhhadás napja van, nem pedig költészeté vagy macskáké, pedig éppen ma van egy éve, hogy Porcelánt (akit akkor még Pocahontasnak hívtak) hazahoztuk, hogy aztán a következő hetet az ágyneműtartóban töltse párnák és egy tomahawk kisbalta között.

A reggelt ismét két szakdolgozat langyos zsigerei között turkálva töltöttem, és a mai napra még hátra van egy, merthogy ez olyan, mint a szállítószalagos szusibárban a kínálat, ha nem veszed le a tálkát, a következő körre rádobnak még egy pötty vaszabit, hátha azzal már megfelel. (Rossz hasonlat, több okból is, de most már bent hagyom.) A hatból mostanra egy van teljesen leadható állapotban, háromból még hiányzik valami, kettőnél pedig még újra el kell magyaráznom a hallgatónak a tudományos hivatkozás és szóhasználat követelményeit, grr. Nem csoda, hogy fél tizenegyre jutottam csak el oda, hogy végre eltotyogjak tejért, addig feketén ittam a kávét, és ez mindent elmond a szakmám iránti elhivatottságról.

Ezenfelül ma még kenyeret is kell sütnöm, mert holnap, miközben én a Szentendre-Budapest-Esztergom Bermuda-háromszögében kóválygok, hazaérkezik három hónap keserves és civilizációmentes viszontagság után a Repülő Kutató. (Emlékeztetőül: Palo Altóban élvezte a kaliforniai tavaszt, a Fulbright-ösztöndíjat és a Stanford University levéltárát, közben meg olyan nyomorúságos dolgokat evett, mint Kobe-marhából készült kolbász és bölényfasírt.) Mivel én ugyan fel vagyok emancipálva a végletekig, de azért mégiscsak a férjemről van szó, megérdeklődtem, hogy mit szeretne enne hazajövet, mire ő lelkesen közölte, hogy az én kenyeremet akarja enni vajjal, és azt a kenyeret nekem még meg kell sütnöm ahhoz, hogy ő megehesse. (Vajat vettem, azzal nincs gond. Házivajat vettem neki szombaton, azt bezzeg nem felejtettem el, magamnak a boltitejet meg persze igen.)

Mindeközben a macskák széjjelfele heverésznek, a szőreik beterítik a teljes lakást, valamelyikük talált egy kis sárga fröccsöntött Obelixet, és bevitte a konyhába, a kamrát is ki szerettem volna takarítani, de mindig közbejött valami, a három hónapig nem használt hálószobában meg fel kéne húznia valakinek az ágyneműt, és feltehetőleg se Celó, se Poci nem hajlandó ezzel foglalkozni, úgyhogy ez is rám marad. A nélkülözhetetlenség édes érzése, úgyám.

Hogy a blog profilját se hagyjuk cserben (bár lassan már tényleg csak mellékesen vagyok benne én a csámpa lábaimmal, nyígásról és macskahányásról szól minden), valamikor a tél folyamán újracucctam a ruhát, ami rajtam látható, és amúgy a korábbi állapotáról is illene itt betennem egy képet, de ha valakit érdekel, keresgéljen, két évvel ezelőtt májusban egy hétig folyton csak ezt hordtam.

Voltam fodrásznál, úgyhogy most felül piros vagyok, alul meg ződ. (Ez utóbbi nem a fodrász miatt, hanem csak úgy.)

(Ha esetleg lennének köztetek olyanok, akiket inkább a ruhám új állapota érdekel, tessék.)

Éppen a Keletibe robogok ki, hogy odaadjak anyámnak egy vonatjegyet, Poci meg már akkor elbújt, amikor felvettem a cipőmet. Amióta a gyógyszert passzírozom bele, megsimogatni sem lehet, mert rögtön elrohan, pedig valószínűleg most volna szükségem leginkább egy puha macskára, aki rámtehénkedik, ha leülök. Nem mintha sokat ülnék, még mindig a kuplerájjal meg a szekrényeimmel küzdök, már persze amikor éppen nem a Keletibe robogok.

Amúgy még mindig piszkosul nyomott vagyok, és az sem segít különösebben, hogy a húgom éppen kórházban van, mert nagyon terhes és nagyon beteg, én meg lópikulát se tudok tenni, legfeljebb vonatjegyet veszek anyámnak és banános-csokis muffint sütök bárkinek, aki meg tudja enni.

Az egész évben ez a három-négy nap az, amikor leginkább kereszténynek érzem magam, de ezt is valamelyik régen kiirtott eretnek szekta, talán az ariánusok módjára, mert a húsvét nekem sose arról szól elsősorban, hogy Krisztus feltámadik, halleluja, hanem arról, hogy kurvaélet, a feltámadáshoz előbb meg kell halnia; a húsvét arról a keserves éjszakáról szól, amikor ott bolyong valaki a sötétben, várja az elkerülhetetlent, és körötte mindenki aluszik. Senki nem lehetett magányosabb az egész nyavalyás világon, mint Krisztus azon a nyavalyás éjjelen, nem csoda, hogy ilyenkor mindig a székelykocsárdi állomás jut eszembe, nem pedig az, hogy mikor kéne bepácolni a sonkát.

Attól persze majd én is be fogom pácolni a sonkát meg megfőzöm a tojást, meg örülni fogok annak, hogy feltámadott, halleluja, de addig még hátra van az a nagyon emberi éjszaka a Gecsemáné kertjében, és komolyan mondom, mintha évről évre nehezebb lenne elviselni.

Előre jelzem, hogy amit most láttok rajtam, az csak provizórikus öltözék, merthogy a mai nap folyamán még kicsípem magam (ezt tessék az én kereteim között értelmezni), és ellejtek Budapest Bár-koncertre a volt képezdész évfolyamtársaimmal, akik sokkal szociábilisabbak nálam, és időnként még engem, barlangi morcot is ki tudnak rángatni az összkomfortos barlangomból. Az Úr legyen hozzánk irgalmas, de még inkább az A38-hoz, mi ugyanis vajmi keveset változtunk az elmúlt huszonöt év alatt, leszámítva persze a plusz ráncokat, kilókat, PhD-kat és gyerekeket. Most is épp úgy és épp olyan hangosan vágunk egymás szavába, és még mindig akkora decibelszámon röhögünk teljesen céltalanul, hogy a falról lepereg tőle a vakolat.

Mindenesetre egyelőre ez van, háziruha meg házimunka, délután folytköv.

(És a folytköv.)

Én úgy gondolom, hogy ha már beindulok a nagy bűnös pesti (oké, budai) éjszakába, mindenekelőtt arról kell gondoskodnom, hogy nehezen veszítsenek el részegen a sötétben a csajok.

Azt hiszem, ezt megoldottam.

Sajnos nektek sem igen tudok mást mondani, mint a macskáimnak: elmentem tanítani, legyetek jó kiscicák, amikor végeztem, jövök.

Többek között egy akkora képviselőfánk is, mint a két öklöm.

Az ilyen napokon szoktam feltenni magamnak a kérdést, egyáltalán mi a fenének nekem egy őtözködős blog.

Kozmetikushoz menni mindig roppant tanulságos, általában valaki mást is adjusztálnak éppen a másik székben, és Sartre szerint ugyan a Pokol a többiek, de én azért szeretem hallgatni ezeket a Többieket. Ezúttal különleges világnap volt, egy tőrőlmetszett ezoterikának gyantázták éppen a nemtommijét, a szisszenések között be sem állt a szája, én pedig intenzíven szenvedtem a tartós szempillafesték alatt, és közben akkora füleim voltak, mint Dumbónak, a kiselefántnak.

Mindeközben ráadásul hete jött, hete ment, egymásnak adták a kilincset a népek, a jelek szerint mindenki ismert mindenkit, én meg ott feküdtem továbbra is látáskárosultan, és a füleim lassan már el sem fértek a szobában. Avokádókrém és medvehagymapesztó receptek között megtudtam, hogy bizonyos Csilla már megint egy olyan férfival van együtt, aki eltartatja magát vele, és gyerekesen viselkedik, meg Nógrádban akar venni tanyát egy tehenészet mellett, és nincs szex, de már nem is beszélnek egymással semmiről, és ezen változtatni kéne (aha, gondolta Dumbó, a kiselefánt, kivágni azt a tökfejet a rittyóba), mert ha már Csilla benne van a reikiben, nem kéne elfelejtenie a hét fő szabályt, hiúság, kevélység, izé, na, a többit te is tudod. Egyébként is a férfi csinálja jól, mert használja a gyökércsakráját, miközben Csilla csak lebeg, és amíg lebeg, addig nem is lesz sem szex, sem beszélgetés, de hát mit várhatnánk Csillától, bikaskorpió. Eközben pedig megint bejött valaki, ó, sziaszia, régen láttalak, mivel foglalkozol mostanában? biorezonancia? hát mindenképpen meg foglak keresni, én most járok hidrokolon-terápiára, és majd megyek a Krisna-völgybe is, a lelki vezetőmnek olyan neve van, te, ki se tudom mondani, és zseblámpát kell vinni, mert reggel fél ötkor kezdődik a meditáció, ráadásul csupa vegetariánus étel lesz, úgyhogy amíg elindulnék, jól teleeszem magam tojással. Ja, juteszembe, tudtátok-e ti azt, a kicsírázott krumplit nem szabad megenni a férfiaknak, mert lassítja a spermiumok mozgását, ezt egy népi gyógyász mondta nekem.

Nna. A falmelléki spiritualitás-adagom is megvolt mára, a számat is befogtam, elröhögni se röhögtem el magam, lett látható szemöldököm és szempillám, most pedig mindjárt lehúzom a csizmáimat, és olyan materiális dolgokkal fogok foglalkozni, mint a porszívózás.

Bár valószínűleg előbb konzultálnom kéne hozzá a lelki vezetőmmel, a horoszkópommal meg a lakás báguá-térképével.