újracucc kategória bejegyzései

Sose voltak különösebb skrupulusaim a gyermeteg ruhadarabokkal kapcsolatban, miért éppen most növesztettem volna magamnak (mármint skrupulust). Az unalmas pólókat néha fel kell dobni valamivel, és erre az egyik könnyű recept a rátétgyártás.

Itt van például ez itt:

Semmi baj nincs vele azt leszámítva, hogy ásítozásra készteti az embert, de van ásítoznivaló komoly pólóm épp elég, dobjuk fel ezt valamivel. Kezdjük például így:

Aztán folytassuk ezzel

meg ezzel

meg ezzel.

Negyedóra meló szabással-varrással-gyöngyszemmel- fotózással együtt. Kábé annyi, mint megírni ezt a posztot.

Kezd kicsit elegem lenni ezekből az “embertervez – macska/wyrd/agyrágóbogár végez” partikból, már csak kábé két hetem van extrakurrikuláris dolgokkal marháskodni, és neki is láttam szépen, hogy gatyába rázzam azt a kötetet, amivel a tavalyi nyarat szoptam végig, mert van kiadó, van kiadói szándék, van egy két hét alatt kipofozható szöveg, remek. Hát ehhez képest ma reggel lényegében mindenféle szándék, előzmény és akarat nélkül elkezdtem verset írni, mint egy speeden lévő Sylvia Plath (a gázsütő továbbra sem játszik, nyugi).

Most Adam Dalgliesh versesköteteire próbálok gondolni meg Bohuska felügyelőre, aki egy cserbenhagyásos gázolási ügyet egy olyan vers alapján oldott meg, ami azzal ért véget, hogyaszongya “hattyúnyak, kebel, dob és cintányér,/ miért sírok egyre?”, de az agyrágóbogarak szívósak és kérlelhetetlenek, és eleve vesztésre állok, kurvaélet. Akik a múzsa csókjáról hadoválnak, nyilvánvalóan még nem találkoztak azzal, amikor az embert nem megcsókolja, hanem valagba rúgja a múzsa, esetünkben Erato, mindjárt írok róla is valami anyázósat.

Persze sokkal, de sokkal jobban tenném, ha most gyorsan lejönnék a versírási szerről, és ehelyett kiadható és kiadandó szövegeimet próbálnám nyakonfogni, de fogalmam sincs, hogyan csináljam, amikor úgy pattognak a rímek meg sorok az agyamban, mint egy marék pingponglabda. Valaminek mindenesetre történnie kell, mert az nem megoldás, hogy csak álljak itt a plafonig robbant hajammal, és káromkodjak, mint egy szódáskocsis. Ááááá.

Az alábbiakban következő újracuccolás mottója az lehetne, hogy “bármit meg lehet csinálni, csak nem mindig érdemes”. Emlékeztek erre a ruhára? Nos, ebben a formájában konkrétan a melltartómhoz volt biztosítótűzve, mert másként leesett volna rólam – és igen, muszáj volt melltartót vennem hozzá, pedig ezeknek a ruháknak éppen az a lényege, hogy melltartó sem kell hozzájuk; cupp, úgy megtart, hogy este guminyomokkal van lepve a hátad. Ha nem fogadta volna akkora tiltakozás, hogy szétvágjam a rittyóba, nem szoptam volna vele végig az újragumizás keserveit, de mivel megtettétek, én is megtettem. Szóval tessék, itt a recept arra, hogy mit csináljunk, ha egy gumírozott ruhában elhalálozik a gumírozás. Kitartóknak és pepecselőknek ajánlom, másként inkább mondjatok le a melóról, és vágjátok szét a ruhát a rittyóba.

Mindenekelőtt kihúzgáltam a ruha hátsó részéből a cikcakkvarrással odafogott gumiszálakat, összesen 16 darabot. Az egyik már hiányzott, azt valami mással kellett pótolnom, mindjárt meglátjátok.

Szerencsére egy kivételével a többi mind megvolt, épp csak itt-ott kicsúsztak a varrásból. Vannak olyan ruhák ebből a típusból, ahol nem behúzott gumiszálak vannak, hanem gumicérna az alsó vagy felső szál, amivel a darazsalást rávarrják, de ez szerencsére nem olyan volt. Másik szerencsémre csak a hátuljában volt egy gumírozott betét, nem pedig körbekörbe, azzal jóval többet kellett volna marháskodni. Mindehhez még azt is bele kellett kalkulálnom, hogy a ruha egy mérettel nagyobb a kelleténél, ezt a gumizás szorosabbra vételével akartam megoldani. Ha nem lettek volna meg a gumiszálak, akkor persze másként festett volna az egész (van a lakásban gumicérna, miért az ne lenne), de tételezzük fel, hogy varrógép ugyan rendelkezésre áll, viszont szinte csak hozott anyagból lehet építkezni.

A második lépésem tehát abban állt, hogy egy horgolótű segítségével áthúzkodjam mindegyik gumiszálat a varrás megfelelő helyén, és gondosan odacsomózzam, nehogy kicsússzanak, így ni:

És akkor ugyanezt tizenhatszor.

A legfelső szál helyére egy vastagabb gumifonalat szántam, úgyhogy egyelőre ezeket láttam neki sorra odavarrni a helyükre. Biztos, ami biztos, nehogy átvarrjak csak úgy véletlenül rajtuk, szépen feltűztem őket egy kis kupacba,

aztán uccuneki.

Széles cikcakkal dolgoztam, a gumifonalat jól kitartva, és a végét ugyanúgy rácsomóztam, mint az elejét, nehogy kicsússzon nekem már megint. A színe így nézett ki munka közben, ni, az alsó néhány sor már megvan, a többi még gumírozatlanul lifeg:

És varrtam, és varrtam, és csomóztam, és csomóztam, és tényleg csináljon következőkor ilyet az, akinek hat anyja van.

A legfelső gumiszálat egy keskeny fekete körgumival helyettesítettem, a legeslegfelül lévő gumiházban meg kicseréltem egy rövidebb darabra az elöregedett eredeti gumit, így ni:

Végül pedig a kilógó végeket szépen beigazítottam a legelső képen is jól látható hajtás mögé, és gondosan levarrtam, hogy ne fityegjen ki semmi.

A végeredmény így fest, és tényleg kulimunka volt, de bonyolítatlan kulimunka. Ha esetleg nektek is kilazult a gumírozás a ruhátokból, és van egy órátok elvacakolni vele, tessék, így történik.

Tegnap átmentem némi túrórudiért a kisbótba, aztán bekukkantottam a kisbót melletti mégkisebb bótba, ami Polcos Bazár névre hallgat. (Nem fizetnek nekem azért, hogy linkeljem őket, csak ha esetleg kíváncsiak lennétek rá.) Néha nagyon szórakoztató dolgokat találni, vettem már ott táskát, bizsut, néhány tasakocska röhejesen olcsó kásagyöngyöt, sőt még elragadó csehszlovák gyártmányú szódásüvegeket is, mind a kettőt, ami a boltban volt. Az elsőt ajándékba szántam, de aztán apósom is belelkesedett, úgyhogy neki is vettem egyet hálából, amiért megkereste, hol lehet tekerőcskét kapni erre a szódásüveg-típusra széles e hazában. (Nehogy azt higgyétek, könnyű dolga volt, tutira megérdemelt jutalomba egy saját szódásüveget.) Nyilván a Repülő Kutató is belelkesedett, mert ez így szok történni, a Polcos Bazárban viszont nem volt már több szódásüveg, úgyhogy neki a Vaterán vettem egyet. Mit meg nem teszek én ezért a házasságért.

Na de térjünk vissza a tegnapra, amikor ismét végigbóklásztam az egész üzletet, és találtam egy egészen érdekes táskát, narancssárga meg kék bőrből, jó tágasat, kettő bazi nagy rojttal. Nem az a fazon volt, amibe jól bepasszintható a laptop meg az összes más retyerutyám, kicsit drágálltam is, de azért elnézegettem. A pult mögötti hölgy, mikor látta, hogy a táskát forgatom, odaszólt, hogy ez egy nagyon jó táska, tiszta bőr, ebben egyet is értettünk. Csak hát ez a színkombináció, tette hozzá, ezt nehéz hordani. Képzelhetitek, milyen hülyén néztem vissza rá egy pillanatig, talpig kékbe és narancssárgába öltözve. Végül magam elé emeltem a táskát, hogy teljes assorté pompánkban látsszunk mi ketten, és azt mondám, lehet, hogy nehéz, de nem megoldhatatlan. Akkor pedig derültünk egyet mindhárman, én, a pult mögötti hölgy meg a táska.

Slusszpoén nincs, a táskát nem vettem meg végül, tényleg nem volt laptophordásra megfelelő fazon. Miután viszont hazatotyogtam, belegondoltam abba, hogy a blog harmadik évében még nem szabotáltam magam semmi öltözködésbeli hülyeséggel, és amúgy is csak alig másfél hét van hátra belőle, akár csinálhatnék a végére némi tűzijátékot. Nem kell nagy handabandára számítani, nyugi, de addig üssük a vasat, amíg megvan, szeptembertől úgyse lesz sok időm hülyéskedni. Előre szólok, 24-étől atrocitások várhatók, vértezzétek fel lelketeket, és tegyetek napszemüveget a retinabántalmak elkerülésére.

Addig viszont, ha már eddig is a tarkabarkaságokról esett szó, meg arról, mi mihez passzol:

Az elmúlt napokban fel voltam öltözve. Erre az alábbi bizonyítékokat tudom felmutatni.

És még voltak rajtam többféle holmik is, viszont azokat nem fotóztam, mert a macskák meg borok meg tengerszemek érdekesebbek voltak.

Ma is fel voltam öltözve, erre is van bizonyítékom.

Most viszont élvezni fogom a civilizációt: víz, villany, vécé sorbaállás nélkül, fürdőszoba káddal és tükörrel, ágy, paplan és internet. Ó, és a kanapém. Ez, kéhem, luxus.

A mindennapi túlélés fő trükkje, hogy amikor az élet citrommal kínál, gondolj nagyon erősen a limonádéra aztán keverj magadnak egy martinit. Annak például, hogy nyavalyás módon hajnalban ébredtem, az lett az eredménye, hogy hatra már megszabadultam a hajfestéssel járó büdös pacsmagoktól, és megint olyan színe van a fejemnek, mint egy stoplámpának, hurrá.

Gertrude Stein írta magáról az Alice B. Toklas önéletrajzában, hogy az a fő baja, nagyon erős benne a tehetetlenségi nyomaték és nagyon kevés az iniciatíva, és ha már elkezdett valamit, nagyon nehezen tudja abbahagyni. Mintha csak rólam írta volna. A hajfestés is olyasmi, amit ha egyszer elkezdtél, nehéz abbahagyni, és egyre kevésbé látom reális tervnek a közeljövőre, hogy visszatérjek az eredeti hajszínemhez (=mosogatólé árnyalatú szőke, mostanra már feltehetőleg sok ősz szállal). Már nem csak én szoktam meg a pipirost, de körülöttem mindenki, desőt: a komplett munkahelyem nem is látott még más színben, tán fel sem ismernének nélküle. A fodrászom a múltkor határozottan kijelentette, hogy “ez a vörös te vagy, a szőke meg nem”, ami elég vicces a maga módján. (Juteszembe, be kéne jelentkeznem fodrászhoz is, amíg még ráérek az ilyesmire. Mint az valószínűleg ismert, én ugyan nem vagyok szívbajos, ha a saját hajam kell levágnom, de az sokkal kényelmesebb, ha valaki más söpri össze utána a dzsuvát.)

Ha a hajfestés végeztével már úgyis ott ácsorogtam a fürdőszobában, gondosan törölgetve mindenhonnan a telekomszínű foltocskákat (a szép új zöld felületekre szerencsére nem került egy pötty se), felkentem a képemre is néhány pacsmagot, aztán felöltöztem papagájnak, és visszabújtam szundikálni a kanapémra egy kicsit, mert kifejezetten fáztam. Vagy nem aludtam eleget, vagy jön az ősz, vagy akármi, de tényleg fáztam. Most viszont mindjárt elmegyek macskaeledelért, mert ezek a büdös kis mókusnyuszik határozottan azon dolgoznak, hogy kiegyenek minket a vagyonunkból. Félig üröm, félig öröm, hogy rettenetes módon rákaptak a drágán és kimérve vehető kipöszörőzöttmacska-eledelre, mert azóta nem hajlandóak más száraz papit megenni, viszont teljesen leszoktak a szaftos papiról is, ami ilyenkor nyáron nem a legrosszabb ötlet. Nagyon látványosan hatással vannak egymásra, esetenként már nem is tudni, melyikük kezdte a hülyeséget és marhaságot, most már mindkettő konzekvensen csak a felmosóvödörből hajlandó inni, tehát jelen pillanatban két felmosóvödröt tartunk üzemben, az egyikből a macskák isznak, a másik meg kint van a teraszon, nehogy beleigyanak.

Ach, édesjóistenem, ez a bolond és gyönyörű élet, hunfent, hunlent, holnap parodontológus, csütörtökön fogász, hétvégén meg BorMámorBénye. De most mindenekelőtt macskapapi.

Ma nagyon tarka anyagokkal fogok matatni, ilyen esetekben meg nem árt, ha én magam minél kevésbé vagyok tarkabarka. Mivel ehhez az egyik, a héten megbuherált holmit veszem fel, nesztek újracucc-poszt is hozzá. Ennél egyszerűbb-gyorsabb átalakítás nemigen van, csupán azért teszem fel ide, ha esetleg félnétek attól, hogy belevágjatok ilyesmibe. Egyetlen dologra kell figyelni: a pontos illesztésre a varrásvonalaknál.

Minél rövidebb munka egy átalakítás, annál tovább képes halogatni az ember, vagy legalábbis én. A sokat tologatott átalakítandó holmik között olyanok is voltak bizony, amelyeket időnként előrántottam a “meg kéne varrni végre” kupacból, és felvettem úgy, ahogy voltak, aztán kimostam, visszaraktam, újra előrántottam, és így tovább, holott tényleg csak tíz perc kellett volna hozzájuk. (Meg egy megfelelő színű cérna a varrógépben – a cérna befűzése jellemzően az a nemszeretem feladat, ami miatt leginkább képes vagyok halogatni az efféle tízperces melókat.)

Itt van például ez a puha pamut tunikaféle (kristályokkal!!!), amit igen lökött és gyanús kombinációkban lehetett látni rajtam egyszer-egyszer.

Nyilvánvalóan látszik, hogy roppant gondosan csak kardigánnal voltam hajlandó felvenni.

Miért? Ezért.

Meg ezért, lebbentsük fel a fátylat a röhejes valóságról.

És közben nem kellett vele mást csinálni, mint ezt:

aztán meg ezt:

Tíz perc, mint mondtam. És ugyan továbbra is fogom mindenféle lökött kombinációkban hordani, de nyári vasárnapokon, amikor úgysem hagyom el a lakást, akár magában is. Mint mindjárt meglátjátok.

(Képek a szokásos minőségben, lökött megoldások a szokásos mennyiségben.)

Nagyon-nagyon régóta szerettem volna egy szép háncsszatyrot magamnak, nem túl egyszerűt, nem túl csicsásat, sokfelé hordhatót. Előbb-utóbb minden ilyen kívánság teljesül, az ember egyszer csak besétál az Aldiba mogyoróvajért meg kókusztejért, aztán ott van A Szatyor.

Egyetlen baj volt vele, nem volt nekije zseb. Mivel a női ruhákon is elvétve van zseb (egyszer indítani fogok egy mozgalmat, hogy “Zsebet minden női ruhára!”), itt álltam egy remek piacozós/mindenes szatyorral, amihez egy további táskát kellett hurcolnom magammal pénzecskéhez-telefonkához-papírzsepihez megatöbbi. Hát ez így nem maradhatott.

A varrószobámban ugyan röhejes mennyiségű anyag áll rendelkezésre, de ezúttal úgy gondoltam, hogy rutyutyu, ha már újracucc, akkor legyen kövér. Úgyhogy elővettem három gombot meg ezt itt ni, emlékeztek még rá?

Igen, ez az. Mondtam már nektek, hogy itt nem megy semmi kárba, legfeljebb veszteségbe…

A hátuljával kezdtem: kihúztam belőle minden kötőt-gumit, aztán levágtam az elejéről, a kialakult téglalapból pedig egy roppant egyszerű kis zsákocskát varrtam.

A mellette lévő kis izékék eredetileg azt a célt szolgálták, hogy a vállfán tartsák a ruhát (lásd első kép, ahol látszik az egyik), én meg ezeket is felhasználtam szép alapossággal. Megfelelő hosszúságú darabkákat vágtam ki belőlük, és a zsákocskám sarkára varrtam fel őket, így ni:

Ez már eddig elég jó, de persze ha már olyan zsebről van szó, amiben pénzt meg ilyesmiket akarok tartani, nem árt rá valami záródás. Hm, nézzük csak meg a ruha elejét, fel tudnám-e használni erre. Hát persze hogy igen.

A mellrészből kivágott háromszöget felvarrtam a zsákocska hátuljára, a hosszú megkötőt levágtam, aztán a vállfán tartó madzagocskából arra is szerkintettem egy hurkot, és a kellő ponton felvarrtam a zsákocskára egy gombot:

Most már csak a maradék két gombot kellett gondosan belevarrnom a szatyorba,

felakasztanom rá a zsákocskámat, és voálá.

Kivehető, mosható, visszatehető, másik táskába besüllyeszthető, sőt, ha minden kötél szakad, a ruha eredeti megkötőjét rábogozva mini tarisznyaként is használható.

A tegnapom kiköpött úgy festett, mint az elmúlt hetem, épp csak nyálas bébivigyorok nem voltak benne meg heő. Reggel megbíztak azzal, hogy időnként nézzek rá a szomszédban a Repülő Kutató nagymamájára, mivelhogy ők elviszik az unokákat kirándulni Szilvásváradra, és a dédi ugyan fitt meg alapvetően jó állapotban van, de a kilencvenhat év az bizony kilencvenhat év. Mivel az idős hölgy általában igencsak eszénél van, ráadásul igazi úrihölgy is (ja, ilyenek is akadnak a családban), nem ronthattam rá azzal, hogy csókolom, életben teccik-e még lenni, bmeg. Ennélfogva különböző ravasz ürügyeket kellett kieszelnem, hogy miért támolygok át kétóránként ellenőrzésre.

Tizenegy tájban megérkezett a sógorom is, és installálta a pincében az orgonát, srévizavi a terepasztal meg a sörösládák között, aztán elkezdett gyakorolni. A sógorom ugyan háromgyerekes családapa meg orgonaművész meg minden izé, de azért időnként az embernek az az érzése vele kapcsolatban, nem árt figyelni, mit csinál, hogy adott pillanatban rá lehessen kiáltani: “Piszkos! Ne vedd a szádba!” Most is egy ilyen időszak van: koncertsorozat közepén, néz ki a fejéből, de nem lát, és főként olyanokkal konverzál, akik már kétszáz éve meg vannak hólva (oké, ne túlozzunk, Tournemire expresszionista szerző volt, ő csupán nyolcvan éve halott, bagatell). Enni legalább eszik meg aludni alszik, ez is valami.

Na ezen körülmények között láttam hozzá visszacsavarozni a fürdőszobában a lecsavarozott apró szarokat, valamint kijavítani úgy húszat az agnoszkált ötven festékhiba közül. A többi harmincat egye meg a ragya, jó lesz ez így nekem. Mindenesetre megint itt álltam könyékig festékben, kétfélében is, a gatyám zsebéből meg egy csavarhúzó állt ki. Emellé megkaptam egy adott ponton a kezembe egy telefont, hogy ha valaki felhív az Inforádiótól, mondjam meg neki, a művész úr lefeküdt pihenni. A művész úr még ábrándosan ránézett a zsebemben a csavarhúzóra, ach, mintha drága nejem látnám (naná hogy, testvérek vagyunk mink a csavarhúzásban is), majd elvonult kisgatyában egy szendviccsel, hogy pihenés közben meghallgassa felvételről, hogyan sikerült az előző napi gyakorlás a Mátyás-templomban. Én ezalatt felszereltem az új zuhanyfejet, majd leszedtem magamról a kétféle ződ festék nagyját, és kimostam két gépnyi ruhát. Aztán, amikor nyüzsögtem volna tovább a megfelelő irányba, rájöttem, hogy nem tudom visszarendezni a fürdőszobámat, mert az összes kozmetikumom és a kis rattan komódom is abban a szobában dekkol, ahol éppen egy orgonaművész alszik kisgatyában.

Tudjátok, milyen az, amikor az ember egyszer csak azon kapja magát, hogy felsóhajt: “Jaj de jó lesz majd, ha végre vége ennek a rohadt vakációnak”…? Végül persze sikerült lényegében mindent visszacűgölnöm a fürdőszobába, alakul ez, mint púpos gyerek a prés alatt. Ha minden jól megy, ma már berendezve is meg tudom mutatni, tessék várni türelemmel.

Ma reggel még lefestettem egyet-mást zöldre, valamint lecsavaroztam és visszacsavaroztam a törölközőtartót, amit sikerült fordítva felszerelnem, mint kellett volna. Anyósom éppen kutyakajáért indult, úgyhogy felkérezkedtem stopposnak, és elrobogtam macskapapiért, mert a szőrös családtagoknak kifogyott az ennivalója. Ha már úgyis arra jártunk, megmutattam anyósomnak a város legjobb turkálóját, ahol ő rögtön vett magának két ruhát, szóval ma is sikerült bűnbe vinnem valakit, juhé. Nemsokára viszont tovarobogok emberpapiért is, mert mi ugyan általában napi két étkezést abszolválunk (lényegében tízórait és vacsorát), de a sógorom ebédelni is szokott, és igazán nem szeretném, ha a mi kosztunk és étkezési szokásaink miatt menne gajra a koncertje.

Én már több ízben kísérletet tettem arra, hogy megírjam a családomat – sose sikerült, mert mindig úgy éreztem, túl sok, de hát nem tehetek róla, ez egy ilyen túl sok család. Tegnap este például fél tízkor a Repülő Kutató bedugta a sütőbe karamellizálódni a fügét, mi rágyújtottunk egy sörre, poétikus disznószarszag lengett át a kerítésfalon a szomszédtól a húgom levenduláival keveredve, tücskök cirpeltek, és versenyt csapkodtuk a szúnyogokat, közben meg disszertációs témavezetőkről és gregorián kéziratokról beszélgettünk. Mivel kiderült, hogy ki kellene állni a nádasba Emesével, hogy a sógorom a garázsba állíthassa a kocsiját, mert úgy tudja legjobban bepakolni az orgonát, a húgom megnyugtatott mindenkit, hogy ő simán ki tud állni, már teljesen megszokta hátrafelé az ötven métert a két fal között, bár persze kezdetben nekimentek ennek-annak, de most már jól megy, nyugi. És zumm, ki is állt azonnal, mi pedig kihurcoltuk a kamrából a szivacsdarabokat, amiket a szétszedett orgona alá-fölé kell bedugdosni a kis zöld szappanosdobozba, a lábunk előtt védett varangyok ugráltak ide-oda, anyám meg elmesélte, milyen volt az, amikor Téglás Jocó, az amorózó, belehajtott Kézdivásárhelyen a szökőkútba, mert elromlott a motoron a fék, és úgy emelkedett ki a békanyálból, mint maga Poszeidón, telezsinórozva zöld nyákkal, a gyógyszerészkisasszony pedig, akinek udvarolt, ott állt lebőgve.

Ma mindenki szétbogárzik mindenfele, mi haza, a húgom anyámmal és a két nagyobbik töpörtyűvel Sepsiszentgyörgyre, a sógorom meg a kis zöld szappanosdobozzal és a szétszedett orgonával Budapestre, mert a héten a Mátyás-templomban koncertezik. A távozás káosza mindent betölt, pedig a gyerekek még a nagyszülőknél vannak, és a Repülő Kutató, akinek a kocsija a nádasban van, elment egyet sétálni a városban, de mindenhol csomagok, táskák, zacskók, szütyők, hátizsákok és batyuk, a húgom pedig ennek a közepén éppen levelet ír a grafikusnak, hogy a panzió honlapján a névhez nem kér kiskapitálist, a minuszkulák barnák legyenek, a “Z”-t pedig itt ezen a csatolt kéziratoldalon találja meg, nü, az alsó sorban.

Fene tudja, még ültem volna egy kicsit ebben a barátságos kis bolondokházában.

Azt hiszem, át kell értelmeznem a bolondokházi állapotokról alkotott koncepcióimat. Amiről én eddig azt hittem, hogy a dühöngők osztálya, és innen már nincs hová tovább, az valójában egy csendes szanatórium.

Hja, nyilván, sose volt három gyerekem. Három szerfölött erős akaratú gyermekem.  A legkisebbel van a legkevesebb baj (most még), az idő legnagyobb részében alszik, eszik, és vigyorog az emberre. Egy három hónaposnak az a legfontosabb, hogy alul elég száraz legyen, felül meg elég nedves, és igaz, hogy ezeket a dolgokat mindig mostazonnal akarja, de hát mit várhatunk el egy három hónapostól, ugye. Node a másik kettő is mostazonnal akar mindent, és mindig mást, ráadásul roppant lelkes lett mindkettő attól, hogy megérkeztünk a Repülő Kutatóval, ezért mindenáron szórakoztatni próbáltak minket, ami viszont természetesen nem volt ellentmondásban azzal, hogy hagyjuk őket szépen békén akkor, amikor az önmegvalósítás ösvényein kutyagolnak. Olyat például még nem láttam eddig sose, hogy valaki babaollóval füvet vágjon az udvaron. (A tujáktól kell majd távol tartani, nehogy azokat is megstuccolja.)

A nap valószínűleg akkor érte el a csúcspontját, amikor este fél tízkor a Repülő Kutató áthelyezett A pontról B pontra egy tűzoltókészüléket, ami azonnal ereszteni kezdett, a húgom ezért egy komplett irattartónyi papírt borított ki nappaliban, és a kupacból próbálta hisztérikus gyorsasággal kikeresni a készüléket pásztoroló tűzoltó telefonszámát, én meg a két nagyobb gyereket passzíroztam bele éppen a kádba, mert ha már eljutottunk odáig, hogy végre elvettem tőlük a fényképezőgépet, és beparancsoltam a bandát a házba, desőt még a ruhát is leszedtem róluk, akkor nem fogunk ilyen  csekélységeken fennakadni, hogy a garázsajtó előtt ereszt a nitrogén. A kölykök persze csak a miheztartás végett is üvöltöttek, mint a nádibika, hogy nehemahakaharooom. (Megjegyzem, mindkettő imádja a vizet, a fürdést, a pancsipancsit meg ami ezzel jár, de most úgy túl voltak húrozva, hogy az istennek se akartak lefeküdni, márpedig a fürdés után lefekvés jön, dixit.) Végül mégiscsak megbékéltek attól, hogy fincsiii, cseresznyeillatú, habzik! A fincsi cseresznyeillatú habzikról nyilván csak az akció végezetével derült ki, hogy az nem a bébitusfürdő, hanem a bébisampon. Ha ma reggelre dús bundácskája nő mindkettőnek, legalább tudni fogjuk, hogy hülye Kata néni a ludas.

Ha ehhez még azt is hozzáteszem, hogy kevéssel ez előtt a jelenet előtt sikerült belelépnem az udvaron mezítláb egy darázsba, akkor valószínűleg már értitek, miért mondtam lefekvéskor a Repülő Kutatónak, hogy izé, nem lehetne, hogy mégiscsak hazamenjek vele együtt?

Nem lehetne. Hősök vagyunk, cica, most már megküzdünk a lehetetlennel. Bár, hoppá, mintha halk nyafogás hallatszana ahajt balfelül.

Elnézést a fantáziátlanságomért, de tényleg komolyan gondoltam, hogy kéne nekem még ebből a ruhából kettő-három. A jelöltek közül ezúttal az egyes számú került sorra – mint a mellékelt ábrán is látható, ennek is különbözött egymástól a két oldala, de nem olyan nagyon, mint a csíkos-rózsás esetében. Sebaj, if it ain’t broke, don’t fix it, maradtam a  már jól bevált összeállítási módszereknél, egyik feléből az eleje-hátulja, másikból az ujjak, ferdepánt, aljára csík. Ennek az anyagnak az összetevői között a poliészter is szép arányban képviseltette magát (60%), és lehet, hogy ez az oka annak, a felhajtások meg tűzések nem fekszenek ki olyan szépen, mint a csíkos-rózsás esetében. Meg persze az is lehet, hogy én voltam balfékebb, mint múltkor. Állítólag csak rossz mesterember hibáztatja a szerszámot, szóval megengedő vagyok. (Amúgy meg rossz mesterember/asszony, heh, majdnem teljesen autodidakta módon tanultam meg varrni. Apám megmutatta, hogyan kell befűzni az alsó spulniba a cérnát, ez volt az én varrászati oktatásom veleje.) Nyilván egy vasalás is ráférne, de ehhez most lusta vagyok.

A pékségig meg vissza éppen jó lesz úgy, ahogy van.

Mivel ez nem dupla paplan volt, mint a csíkos-rózsás, hanem szimpla, csak ennyi maradt belőle.

Ápropó, ha nem vettétek volna észre, az eddigi paplanhuzatos újracucc-posztok “X/a,b, satöbbi” formátumban íródtak, szóval készüljetek fel arra is, hogy addig folytatom, amíg el nem fogy az összes maradék. Dixit.

Nyomorúságos rosszul bírom ezt az időjárást, pedig délután még tanszéki összeröffenésem is lenne Esztergomban. Egyre kétségesebbnek tűnik, eljutok-e odáig, vagy csak ülök majd egy elsötétített szobában, és várom a szeptembert.

Most viszont piac.