újracucc kategória bejegyzései

Az elmúlt két és fél napban összesen negyvenezer leütésnyi piszkosul fölösleges szövegelést tudományos értékű munkát tettem le az asztalra, és nagyon nem mondhatnám, hogy ettől én most boldog, elégedett és nyugodt vagyok, desőt. Valójában nyűgösebb vagyok, mint amikor belekezdtem, mert tisztában vagyok azzal, mennyivel jobb minőségű melót végeztem volna, ha nem hagyom az utolsó percre, ráadásul továbbra is ott zsörtölődik bennem valaki, hogy minekeminek.

És persze most sem lehet hátradőlni, mert sosem lehet hátradőlni, holnap Pécs, pénteken újabb vizsgák, 13-án meg 15-én újabb határidők, de egészen pontosan érzem, hogy ha nem tartok legalább pár órányi szünetet, kinyuhhadok. Az agyam teljesen ki van lúgozva, nem vicc. Úgyhogy, mielőtt ismét belefeküdnék a rettenetesbe, legalább felvonszolom magam a Bűnök Barlangjába, és felmiszlikelek egy ruhát. Reszkess, világ.

Persze az is lehet, hogy egyszerűen csak elalélok. Kissé, hm, leharcoltnak érzem magam. És ez volt kábé a maximum, amíg el tudtam menni a mai áutfitem összeválogatásában.

Apropó, miszlik.

Reggel hajat mostam, meg pacsmagokat kentem a pofámra, és ezzel már túl is voltam a nap legkellemesebb részén. Még mindig a folytatólagos szopás van Luca székeivel, és én az egészet rühellem, mégpedig különösképpen azért, mert többet nyávogok miattuk, mint amennyit dolgozom velük. Ráadásul most éppen minden nyüves szövegemre igaz, hogy unalmas vagyok és repetitív, gumicsontokon rágódom, nem tudok mondani semmi újat vagy érdekeset, és mindehhez pluszban nem is látom semmi értelmét egyetlen olyan projektemnek sem, amelyben betűk vannak. Máskor legalább, ha más nem is, de a düh át tud lendíteni a holtpontokon azzal, hogy “még mit nem feladni, majd megmutatom én nektek, nyavalyások”, de ezúttal egyetlen embernagyságú vállvonás vagyok, és még a szar is le van szarva.

Nyilván ebből is kijövök, mint az összes többiből kijöttem, de ez most éppen vajmi kevéssé vigasztal.

Mint várható volt, kezd összecsapni a fejem fölött a káosz, és ez nagyjából tizenötödikéig így is marad. Megint az a stádium következik, amikor egészen pontosan három napra előre vagyok hajlandó gondolkodni, hogy ne kapjak sikítófrászt. Úgyhogy most például gyorsan ledöngetek a bankba, mert a következő három napban nem látok magam előtt lehetőséget arra, hogy odamenjek, és addig meg garantáltan lepisilnek a kutyák. Összes magyarus készpénzvagyonom háromszáznegyven forint.

Apropó pisi. Legalább a lakás már tiszta, Atilláné ismét kihozta belőle a maximumot, én ezalatt a mosókonyhát vágtam glédába (elvesztvén ezzel a jövőre egy olyan piszok jó csajozós szöveget, hogy “Figyi, ha kijössz hozzám falura, megmutatom a döglöttpók-gyűjteményem”). A macskák ezalatt a Bűnök Barlangjában voltak karanténban, melynek következtében valamelyik büdös kis mókusnyuszi bepisilt a sarokba egy csomó átalakítandó ruhadarabra, hát még épp csak ez hiányzott.

Na, csapassuk.

A blog régebbi olvasói már elég jó képet festhettek maguknak az én mulatós szilvesztereimről, melyeken vad csuhajgások és kurjongatások közepette elvonulok este kilenckor aludni, kicsit szidom még az ablakom alatt petárdázó hülyéket, aztán elalszom, és tojok az egész évbúcsúztatós hajcihőre. Nos, idén is ugyanez várható.

Akár úgy is tűnhet, hogy én ellensége vagyok a szilveszterezésnek, de voltaképpen nem, egyszerűen csak nincs bennem semmiféle érdeklődés iránta. Persze értem a koncepciót, lehetőség az átgondolásra meg újratervezésre, egy olyan időpontban, amikor amúgy is mindenki más ezt csinálja. Lezárás, újrakezdés, fogadkozások, hogy az új év jobb lesz a réginél, még egy utolsó nagy ereszdelahajamat, mielőtt leszokunk az ivásról, a cigiről, leadunk tíz kilót, jobban odafigyelünk magunkra, konditerembe fogunk járni és nem fekszünk le full sminkben. Még a petárdázást meg tűzijátékot is értem az összes pogány konnotációjával egyetemben, hangos durrogtatással kergetni el a rossz szellemeket, nyitás valami új lehetőség felé, kiseprűzni minden rossz gondolatot meg emléket. Szóval értem én ezeket a dolgokat, de nem érdekelnek, pontosabban érdekelnek ugyan, de ezek sose kötődtek számomra a szilveszterhez, nekem a szeptember eleje a fordulópont az új tanév kezdetével, meg a tavaszi napéjegyenlőség, amikor mindig megbolondulok kicsit, és vad nyüzsöghetnékem meg újrakezdhetnékem lesz.

Na de akkor is. Az össznépi mulatozásnak meg kurjongatásnak meg a gonosz szellemek kergetésének nem kéne olyan következménnyel járnia, hogy utána hetekig a durrogtatástól hisztérikussá vált, elszökött kutyákat körözzenek. Nekünk mondhatni mázlink van, bentlakó családtagjaink vannak, akiket nem kell kivinni mozogni meg szarni, de a macskák este hatkor így is testületileg ugranak majd fejest a futon mögé, és ki se jönnek másnap reggelig. Anyósomék Timója már elég öreg és süket ahhoz, hogy a lakásba zárva átszundikálja nagyjából az egészet, de úgy öt évvel ezelőtt egy szilveszter alatt lyukat rágott kínjában a terasz közepén a deszka választófalba, mert túl földszintes volt ahhoz, hogy átugorjon a kerítésen. A szembeszomszédéknál van most egy Hektor, aki kábé féléves és golden retriever – na hát szegény Hektor speciel épp a leginkább veszélyeztetett csoportba tartozik. Valószínűleg be kell majd zárniuk a pici házukba a két gyerek mellé. Remek buli lesz.

Ami meg különösen dühít: a törvényeknek meg szabályoknak elvileg az a fő funkciója, hogy a büntetéstől való félelem visszatartson az ártalmas hülyeségtől olyanokat, akiknek nincs elég eszük vagy morális érettségük ahhoz, hogy maguktól belássák az ok-okozati viszonyokat meg betartsák a társadalmi együttélés szabályait. A jelek szerint a szilveszterre még a tiltások sem hatnak: hiába tilos dec 31. 18:00-ig süstörgős istennyilákkal durrogtatni, valamelyik neandertáli már tegnapelőtt rákezdett a közelben. És hiába tilos holnap reggeltől ismét 365 napig, holnap délelőtt is lesz pár baromarcú, aki akkor találja meg a garázsban azokat a röppentyűket, amikről éjjel elfeledkezett a nagy bulizásban.

Mi mást mondhatnék: vigyázzatok a kutyáitokra-macskáitokra-tengerimalacaitokra, ha vagynak, kicsiket petárdázzatok és ne délután ötkor, ha durrogtatni akartok, meg hát persze boldog új évet mindenkinek, akinek ez fontos.

Ez itt az én bulijelmezem, tessék. A zoknik nem a fényviszonyok miatt felemásak, megirigyeltem a RK szép zoknijait, és magamnak is vettem egy párat, így mulat egy úr. És hogy azért valamit én is produkáljak szilveszterice abból, hogy mit nem akarok átvinni az új évre: a hajfestést annyira nem akartam, hogy ma reggel hatkor restauráltam a fejemen a pipirost.

(Ma még jön amúgy poszt a szokásos hóvégi összefoglalón túl is, de most futok, mert az öregtészta is olyan, mint a vonat, nem vár.)

Míg én a csalánteákkal mulattam tegnapelőtt, a Repülő Kutató felcihelődött, és elvonult húgomékhoz. Eredetileg azt terveztük ugyan, hogy mindketten megyünk, de én felfordultam, viszont valakinek el kellett szállítania a Nagy Lapos Mezővárosba mindazt, amit az Angyal* hozott, nemdebár.

Az Angyal ezúttal kissé elkalibrálta magát**, Tosca legalábbis enyhén elkámpicsorodott, mikor realizálta, hogy “Az Angyal csak KÖNYVEKET hozott!!!” Jövőre szólunk az Angyalnak, hogy szép dolog ugyan egy kazal Pom-Pom, de egyes ifjú hölgyeknek más igényei is vannak. Addigra talán azt is megsúgja az Angyalnak valaki, pontosan mik azok az igények.

A RK mindenesetre kitett magáért helyettem is, evett, ivott, társalgott, még azt is levideózta nekem, amint unokahúgaim bábszínházi betlehemet játszanak két ebédlőszék mögött. Filoméla rajzolta a figurákat, azokat aztán hurkapálcára ragasztották, húgom magára vállalta a narrátor és előénekes szerepét, a két nagyobb gyerek pedig nekiugrott az előadásnak, erisszed. Személyiségi jogi okokból sajnos nem tudom megosztani veletek a videót, de be kell vallanom, én több ízben visítva kacagtam. Nem az előadáson, az kiváló volt, de hát nem maradhattak el a szokásos családi kabarébetétek. Az egyik csúcsponton beszaladt Giggü is a színfalak mögé, keresztül a két előadón és egy tucat hurkapálcás bábon, olyan volt az egész, mint egy mexikói hullám, aú, aú, aztán az apjának kellett kikanalazni (többszöri próbálkozásra sikerült, mert Willám Will hun az egyik oldalon volt kukucs, hun a másikon). Aztán egy adott ponton leesett Kisjézus a hurkapálcáról, és a RK kotorta elő, egyik kezében videózó telefon, másikban a Mennyek Frissen Született Királya. Az előadás zárásaként meg Filoméla véletlenül (legalábbis remélem, véletlenül) fejbebaszta Toscát Gáspárral, Menyhérttel vagy Boldizsárral. (Nehéz megállapítani, mindhárom ugyanabban a kezében volt.) Tosca erre nyilván a jól bevált recept szerint áriázni kezdett, úgyhogy a betlehem bömbivel ért véget, bár a RK nem várta meg a teljes crescendót, pech. Na sebaj. A videót eltettük, hogy ha majd megszorulunk jókedv dolgában, legyen egy kis tartalék. Emellett meg érdemes gondolnunk öregkorunkra is, úgyhogy amikor Tosca majd világhíres primadonna, zenebohóc vagy judoka lesz, eladjuk (nem őt, a videót), és annyit kaszálunk belőle, hogy abból tán még egy kiló csirkefarhát is kijön. Fő az előrelátás, mondok.

A tegnapi szép nap amúgy nekem véletlenül se úgy sikerült, mint szerettem volna, mert meg akartam keresni a Bűnök Barlangjában egy anyagdarabot, amiről pontosan tudtam, hol találom. Mondanom sem kell, nem volt ott. Mondanom sem kell, a következő valószínű helyen se. Ezek után azt pláne nem kell mondanom, hogy fél órával később már térdig álltam a ficlikben és szövetekben. Na ez volt az a pillanat, amikor rádöbbentem, hogy én itt most voltaképpen épp rendet rakok. Úgyhogy ha már lúd, legyen döglött, rendet raktam. Alaposan. Takarítottam is. És még nem vagyok kész, mert én időnként tényleg hiszek az igen alaposan megdöglött ludakban, márpedig most olyan setét mélységekig ereszkedtem le a limlomban, mint már jó ideje nem. Az persze nem jutott eszembe, hogy kezdés előtt megörökítsem az állapotokat, de a kipucult verziót igenis megörökítem, mielőtt ismét szétrúgom a kócerájt. Ez is tartalékba lesz, majd nézegethetem akkor, amikor ismét úgy fog festeni az egész, mint egy istálló. Nem a Kisjézusé Betlehemben, hanem Augeiászé.

* Hozzánk tradicionálisan az Angyal hozza a karácsonyi szajrét, nem a Jézuska. Ennek magyarázata is vagyon, Jézuska éppeghogy megszületett, egyelőre nem akarjuk fárasztani ilyen feladatokkal, elég, ha most még csak alszik meg szopik meg bőg, ez a dolga. Emellett meg gyerek sok van, Jézuska pedig csak egy. Na de miből van sok a Mennyeknek Országában, szárnyakkal ellátva, hogy repülni is tudjon gyószangyószan? Úúúgy bizony.

** Valószínűleg nem volt elegendő ideje, energiája vagy ihlete ruhákat varrni a rénszarvasoknak. Csak tippelek.

Miután az egész tegnapot átszundikáltam, a programot időnként az Elementary harmadik évadával és csalánteákkal színesítve, ma hajnalban a régi fickós állapotban kukorékoltam fel, és nyilván (nyilván!) rögtön nekiugrottam a kovásznak, mint Stevie Wonder a zongorának. Ez a savanyú káposztás kenyér fenemód addiktív, nekem meg elegem volt a pormacskákból. (Pormacskának azt a nyomorult extrudált kenyeret nevezem, ami nem egészen abonett, nem egészen knackerbröd, íze semmi, állaga meg olyan, mintha az ágy alól kisöpört izéket sajtolták volna össze egy kis rozsliszttel. Böe.)

Az időjárás továbbra is roppantul antipatikus orcáját mutatja, a lakás tele van kajával, meg egyébként is most sütöttem ugyebár két újabb savanyúkápis cipót, úgyhogy kimenni sincs miért. Cserébe viszont Dunát tudnék rekeszteni a Bűnök Barlangjában felhalmozott félkész projektekkel, úgyhogy ma ott próbálok rendet vágni kicsinyt, amíg még tehetem. Nemigen tehetem sokáig, ismét aktuálissá és sürgetővé vált a turkálás enszövegeim langyos zsigereiben. Hetedikéig meg kell írnom Pécsre egy beadandót, tizedikére egy másikat, tizenharmadikára egy harmadikat, közben két vizsganap meg egy temetés. Ráadásul tegnap kijött az NKA-döntés is a Könyvkiadás Kollégiumában, ami körül igen sok botránylás lesz a közeljövőben, de mindettől teljesen függetlenül* az én kötetem kihozatalára és kivitelére is adtak egy kiske pénzt a kiadónak, úgyhogy meg kell emberelnem magam, és végképp leszámolni Luca székével.

Istenem, 2014 ősze óta huzakodom azzal a szarral, és egyre kicsinyhitűbb vagyok vele kapcsolatban, holott a kiadó folyvást megerősíti, hogy igenis ki akarja adni, és időnként az NKA is hozzám vagy hozzájuk vág némi pénzet, hogy ez megtörténhessen. Az NKA esetében persze erősen élek a gyanúperrel, hogy el se nagyon olvassák, amit én odapöktem a papírra, csak azt ellenőrzik, megvan-e a kötelező karakterszám, de ez a kiadóra nem áll, ott tényleg, olvasás és szerkesztés és ezer jogos kifogás után is meg vannak győződve arról, hogy ők ki akarják dobni a piacra ezt a kötetet. Mindezek után meg én még mindig kicsinyhitű vagyok, pfühp. Virtuális farbarúgásokat nyugodtan tessék mellékelni a kiadóba.

Most viszont táncos lábbal be a ficlik közé, mert a szekrény ugyan dugig van mindenfélével, de egyes mindenféléket már rohadt sok ideje azzal parkoltatok, hogy most ugyan nincs kedvem felvenni, de majd átalakítom yol. Ennélfogva majd újracucc-posztok is várhatók quantum satis. Majd.

* Hogy az egész diskurzus egyik különösen hülyén hangzó fordulatát használjam, én a koordináta-rendszeren kívüli koordináta-rendszeren is kívül vagyok valahol a tajgában, ahol nem értelmezhető még az sem, mi van a Körúttal, ami ennek a koordináta-rendszeren kívüli koordináta-rendszernek olyan kurva fontos viszonyítási pontja. Mindezt pedig magyarul kábé úgy lehetne pontosan megfogalmazni, hogy se utóda, se boldog őse, se rokona, se ismerőse nem vagyok senkinek, ha meg esetleg mégis, az se számít. Ahogy álságos-büszkén és őszinte-hazugul mondani szoktam, én leginkább a magam erejéből lettem senki.

Ez most megint csalás. A való életben gyomorrontással heverek nyögdelve és csalánteát iszom meg pirítóst eszem, de nem küldhetem be újra a macskákat magam helyett, úgyhogy nesztek, ezt vettem fel tegnap délután, amikor végre megszáradt a hajam, és én ábrándosan végigmásztam a város összes könyvesboltját. Gondoltam, jól jöhet még a fotó, és mennyire igazam volt.

Egyébként szeretném megjegyzeni, hogy a világ súlyosan igazságtalan, én ezt a gyomorrontást nem érdemlettem meg. Még ha legalább egész karácsony alatt röfögve tömtem volna az arcomat, de nem. És ma a húgomékat akartam meglátogatni, nem pedig csalánteán tengődni, irgumburgum.

Angyalnapi tradícióimnak megfelelően értelmetlenül fényes vagyok, tarkabarka és kóchajú, mindehhez pedig csendes molyolgatást tervezek, illatos mécseseket, időnként egy-egy sütit, és esetenként macskafésülgetést.

A karácsonyra görcsöljön rá az, akinek ez kell az ünnephez.

Tegnapelőtt este, miután megírattam meg kijavítottam a dolgozatokat, bedurrantottam a sütigyártó futószalagot. Ha belegondolok, már évek óta ez a forgatókönyv: advent utolsó hetéig nincs a házban semmi édes nyammognivaló, aztán két nap leforgása alatt hirtelen összeütök két kiló aprósütit. Jelenleg hatfélénél tartok, de még nyilván lesz belőle, ez már így szokott történni. Előbb megcsinálom a régi-tuti-bevált receptjeimet, aztán jövel kísérletezés vidám szakasza, amikor olyan egzotikus dolgokat ráncigálok elő feneketlen kamrámból, mint kardamom meg narancsvirágvíz, és térdig gázolok a lisztben meg porcukorban. Eddig még nem volt az efféle produkciókra panasz, a Repülő Kutató roppantul támogató ezekben a projektekben (naná hogy az), és a bűnjelek is mindig eltűnnek január elejére. Ami nem, az rendszerint szép kopogósra szárad, aztán bekerül a darálóba, és kekszmorzsaként túrótorta-alap lesz belőle vagy valami más efféle. Sütiügyben is hasonlóképpen működöm, mint az anyagficlikkel, mármint hogy nem megy itt semmi sem kárba, legfeljebb veszendőbe. A klasszikus karácsonyi fojtós-munkás sütikre viszont garantáltan nem lehet számítani az én konyhámban. Zserbót meg bejglit csináljon más, például egy cukrászda. Én beérem a kávés szívecskékkel meg a csokicsókokkal.

Hoppá, az imént találtam egy dobozt, amin azt írja, hogy mustaherukka rouhe. Finn feketeribizli-por. Pedig, ahogy elnézem itten a sütik egyre magasabb kupacát, ideje lenne most már ráülni a kezemre.

Nagyon szép őtözködős bloggeri produkció lenne azt mondani, hogy a feketeribizli-porhoz öltöztem, de nem, a Marimekko-kötény előbb volt színen, mint a mustaherukka. Tényleg. Vagyis, ha hihetünk a google fordítónak, todella.

Ez itt kérem szintén én vagyok, épp csak a szokásos papagáj helyett a mai szép napon egérkének öltöztem úgy nagyjából. Megyek vizsgáztatni. Ehhez nem kell tarkabarkának lennem, a népeket majd ébren tartják a szociogén tényezők, az élményszerűség elve meg a mezopotámiai írnokképzők.

Mindemellett továbbra is abban az illúzióban ringatom magam, hogy ugyan a magyar tél szokásainak megfelelően krumplibarna vagyok és búbánatfekete, de azért mégiscsak másképp egy kicsit, mint ahogyan ez errefelé megszokott. Nyilvánvaló csillagászati okokból itt a képen amúgy még a kiindulópontnál is fakóbb vagyok, holnap lesz az év legrövidebb napja. Nem baj, onnan már felfelé megyünk.

(A címben egyébként egy Balla Zsófia-verskezdet található. Valamiért csak úgy eszembe jutott.)

Elmentem vásárolni, mert ugyebár most mindenki vásárol. A “karácsonyi beszerzések” listája itt most nálam úgy fest, hogy “macskakaja, csokicsepp, élesztő”.

Ha egy kis szerencsénk akad, ezeket nem ugyanazon a tányéron fogom felszolgálni.

Tegnap olyan jól sikerült az ereszdelahajamat, hogy a Repülő Kutató fél kilenckor azt közölte, ő most esetleg akár elmenne aludni, és cselekedett. Öregek vagyunk, mint az országút, no. Én ma mindehhez kóchajú is vagyok és lustácska, háziruhában ténfergek, dolgozatokkal molyolgatok, a mosógépet etegetem, és valószínűleg a nap valamelyik délutáni órájában el is fogok szundikálni.

Nyugi, holnap viszont reggeltől estig vizsgáztatni fogok.

Fél háromkor ébredtem, mégpedig arra, hogy nem tudok megfordulni az ágyban. Naná hogy nem, ha Nagyseggű Maruszja éppen ott tanyált a lábamon. Valahogy kiráztam belőle a zsibbadást (a lábamból, nem a macskából, az definitíve nem volt elzsibbadva – eposzi jelzőjét meghazudtoló keccsel távozott, és fél perccel később már ott verekedett a másik állatkával afféle hajnali testedzés gyanánt), aztán jobb híján felkeltem. Főztem egy kávét, aztán nekifeküdtem a mai beadandóimnak.

Általában én vagyok az a népség-katonaság, aki mindent idejében megcsinál, és olyasmit igen ritkán érek meg, mint ami ebben a félévben volt szinte mindegyik határidős feladatommal, mármint hogy húzom-nyúzom, kelletlenül melózgatok időnként rajta, és szó sincs a Szokásos Eljárásról, amelyben ugyan sokat nyafogok, de rendszerint már napokkal korábban kész vagyok, és csak azért nem adom le határidő előtt, hogy ne nézzenek nagyon strébernek. Nem, most tényleg rengeteg húzás-nyúzás meg prokrasztinálás van folyamatban. Nem vagyok formában, no. Valószínűleg amúgy az a fő gond, hogy egyes projektjeimben nem hiszek eléggé, pontosabban elvesztettem a hitet bennük, mások meg egyszerűen csak túl értelmetlennek látszanak ahhoz, hogy érdemes legyen energiát feccölni beléjük, akár kötelezőek, akár nem.

A doktori tanulmányaimhoz fűződő feladatok ebben a félévben a szokásosnál is hülyébbnek tűnnek: szinte mindegyik abból a fajtából van, hogy “szopatnak, anyám, stop”. Nyilvánvalóan nem sikerült a doktori iskolán átállniuk mentálisan a “3 + ízlés szerinti elég sok” képzési évről a “2 + 2”-re, mert ha ez megtörtént volna, nem adnának nekünk feladatokat csak a feladat kedvéért. Most is egy olyan szarral tököltem, hogy tessék kigyűjteni a terminus technicusokat egy (számomra, pontosabban a disszertációm számára) teljesen hasznavehetetlen tanulmányból és rövid magyarázatokat fűzni hozzájuk, valamint írni “egy jó tudományos értekezést meg egy rossz tudományos értekezést”, esetleg “egy jó esszét meg egy rossz esszét” a kutatási témámból. Stílusgyakorlat, bmeg, hát kinek van erre szüksége Damoklész kardjával a feje fölött. És erre a három izére kapunk egy darab jegyet. Nagyjából egymástól, amúgy – a jegyadást a tanár gondosan kiszervezte nekünk, és az is hosszú tratatívákat igényelt, hogy ne legyen kénytelen mindenki elolvasni mindenki más összes izéjét, csak három vagy négy emberét. Az előző doktori szigorlatomon roppant bölcsen mondta a doktori program vezetője, hogy egy doktorandusz érési folyamata leginkább a disszertáció írása közben valósul meg. Ez viszont, teszem hozzá, csak akkor lehetséges, ha nem pisztergálják közben az embert állandóan mindenféle aprószarral, hanem hagyják békén melózni. Ezek meg nem hagynak.

Ha már itt tartunk: nem csak azért lesz muszáj passziváltatnom a következő félévemet, hogy egy kis lélegzethez jussak, hanem azért is, hogy valamiképpen visszanyerjem a hitem abban, érdemes ezt egyáltalán megcsinálni. Komolyan, még egy olyan feladat, hogy “helló, ma szombat, szerdára kérek egy húsz perces előadást ebből és ebből a témából”, aztán hagyom a fenébe az egészet, tudjátok, kivel szórakozzatok.

Na mindegy. Enervált vagyok és nyomorult, ezt meg szokás szerint katicákkal meg madárkákkal és más házivarrott izékkel próbálom kompenzálni. Kérdéses, ez mennyire sikerül, de valahogy leadom a szarokat, és valahogyan letanítom ma délután az 5×45 percemet, aztán összecsuklom, és a holnapot a Bűnök Barlangjában fogom abszolválni. Istenkém, ez azért roppantul elkeserítő, hogy mindösszesen abban találok vigaszt, milyen jól el fogok molyolgatni egy csomó színes puha anyaggal, ha végre vége ennek a munkahétnek. Blöe.

Utolsó előtti tanítási napom (holnap is lesz még egy délutáni hosszú vágta, mert miért ne lenne). A diákok mostanra teljesen le vannak darálva, a héten iksz zárthelyijük volt, plusz a keddi adventi ünnepség összes próbája, drukkja és hisztije. Valószínűleg csendes hallelujázásba kezdenének, ha én most betelefonálnék, hogy bocsi, egészségi okokból nem tudok bemenni tanítani, az anyagot megkapták, készüljenek békében a vizsgáikra.

Nix. Egészségi állapotom gyöngy, kötelességtudatom a régi (sajna prokrasztinációs késztetéseim is a régiek, még mindig nem vagyok kész a holnapi beadandókkal), úgyhogy ezúttal is felruházkodom jinglebellsbe és ooootanennbaumba, valamint eltotyogok a taposómalomba.

Igen, kedveszkéim, ezen a képen is én vagyok. És ebben a holmiban is jól érzem magam, akárcsak a tegnapiban. Van úgy, hogy az ember lánya csinos akar lenni, aztán van úgy, hogy csak vicces, és esetenként akár az is előfordulhat, hogy letojja az egészet, és az sem érdekli, ha olyan finom és nőies, mint egy zsák brikett.

Ez most szándékaim szerint nem egészen a brikett változat, de ha valaki esetleg nem érti, miért kedvelem annyira a túlméretezett kantáros farmereket, az is oké. Nem lehet minden pofon mellé egy forgalmi rendőrt állítani, mint azt José Pombio mondá.

Luca napja lévén, Luca-napi kenyeret óhajték sütni, de hosszú program lesz az, ennyi idő alatt széket is ácsolhatnék vagy fakanalat likasztgathatnék, hogy azon át lessem meg a boszorkányokat. Kelesztés után még nyolc óra tepsistül a hűtőben, vicces népek vagytok tik, szicíliai pékek.

És közben a beadandóimmal is foglalkoznom kéne, mert péntek a határidő, azok meg úgyszintén olyan lassan készülnek, mint Luca széke.

Szerfölött nyűgös vagyok máma, éjjel nem tudtam jól aludni, kora reggel meg az összes családtagom nekilátott ébren tolongani körülöttem, amikor én éppen szundikálni szerettem volna. Mindehhez nyolckor indulok, és későn érkezem, mert ma este hatkor adventi műsorral kedveskednek nekünk a hallgatók, zene, tánc, hejehuja, betlehem. (Erről óhatatlanul is eszembe jut az Esztergomi Érseki Kisdedóvónő-Képző Intézet 1890-es évekbeli ünnepi műsorainak listája, talán nem alaptalanul. Számord Ignác jóvoltából tudunk mi azokról mindent, de mindent. Amit meg nem tudunk – például azt a rengeteg kínszenvedést, amellyel felkészültek szegény lányok arra a rengeteg énekre meg hegedülésre meg miegymásra -, azt el tudjuk képzelni. Én legalábbis biztosan igen.) Mit mondhatnék, megérdemlem: én oktatással kedveskedem nekik reggeliben, valamit valamiért.

Miután ilyen alapossággal megajándékozzuk egymást olyan dolgokkal, amelyeket valószínűleg mindannyian tudnánk mellőzni, legalább fessek úgy, mint aki ünnepel. Vagy mi. A mai szép napra amúgy az időjárás-jelentés tizenfokokat jósolt, úgyhogy gondoltam, elhiszem neki. Gondoltam, azt is elhiszem magamnak, hogy ezeken a sarkokon képes leszek abszolválni a napot. Végül is, minek nekem ilyen szép csizmák, ha nem hordom őket. Ugye. A délutánt amúgy is nagyrészt az irodámban bálozom át ülve, dolgozatokat javítok és dolgozatokat írok, és higgyétek el, mindkettőhöz hiányzik belőlem a lelkesedés.

Nesztek kettő fotó is, amelyeken bemutatom, milyen rossz ilyen kora reggel fotózáshoz a megvilágítás, mennyire hiszek én az időjárás-jelentésnek, és mennyire tudok úgy kinézni ilyenkor is, mintha mégiscsak lenne bennem lelkesedés.

Annak viszont, valljuk be, megvannak az előnyei, ha az ember egy nyűgös és zsémbes némber, épp csak jól kell választani férfit ehhez, aki elviseli. A Repülő Kutató este utánam jön Emesével, hogy hazafuvarozzon, juhé. Ezt az ajánlatot sem kaptam volna meg, ha csak csendben tűrném sorsomat, mint ez illendő lenne. Számord Ignác valószínűleg nem volna velem elégedett, de tőle megnyugtató módon elválaszt vagy száz év.

Ha már ilyen szépen süt a nap, lekódocunk a lokális adventi vásárba, megnézzük, mit tojt ide a nyuszi.

A ruhát tegnap varrtam, és még egyelőre nem vagyok hundertprocent biztos abban, hogy ilyen marad, egy új szabásmintával játszom éppen. Erről való beszámolóhoz az igényeket tessék jelezni, ha vagynak, mert nem vagyok biztos abban, érdemes-e beblogolni.

A mai poszt félig-meddig egy piszok nagy csalásból áll, merthogy ugyan épp az itt illusztrált nyafogóruha van rajtam, de valószínűleg a lábam se fogom kitenni a lakásból. Tegnap viszont, ha már úgyis itthon voltunk mindketten, hirtelen ötletből összeciheltük magunkat, és elmentünk Emesével együtt bevásárolni, én meg aszontam, na akkor fotózzunk is, ha már ilyen nagy expedícióra indulunk. Adventi hétvégéken mindenfajta bevásárlás teljességgel reménytelen: mindenhol tömeg, és az ember még két liter tejet is irgalmatlan sorbaállások árán képes csak beszerezni.

Most tehát tele a hűtő meg a kamra, okunk semmi, hogy kimásszunk abba a cseperésző nyavalyába, ami éppen errefelé tenyészik, én meg mára egy újabb savanyú káposztás kenyeret ígértem, úgyhogy harcra fel. Egy kis sütisütögetés sem ártana, és a Bűnök Barlangjában is várakoznak ilyen-olyan ötletek meg feldolgozandó anyagok, úgyhogy ma sem fogok unatkozni, és örömmel fogok nemunatkozni.

Amúgy a teletubby-jelmez mellé egyebeket is turkáltam, én jellemtelen féreg, úgyhogy valamikor azt is be kéne blogolnom.

Mivel holnap dékáni szünet, szombatra meglehetősen zsenáns lenne órákat pakolni, így hát ha a mai napot átvészelem, vége a munkahétnek. És akkor már csak egyetlen hét van hátra a szorgalmi időszakból, amíg nekem pofáznom kell. Most már amúgy elkezdtem átlődözni a hallgatóknak a félévben leadott anyagokat, és egy kis szerencsével holnap estére mindenki mindent megkap, amiből majd felkészülhet a vizsgákra.

Réteges vagyok, mint egy hagyma, szívemben elszántság, pofámon festék, előttem egy átdumálandó délután. Gyerünk.

Amúgy most kezdődik az az időszak, amikor én azt mondogatom, hogy fázom, a Repülő Kutató meg azt, hogy fűtésszámla. Ez egy ideig fokozódik, aztán egyszer biliborulás lesz, és én elkezdek sikoltozni, hogy hová tegye a smucig lelkét a csákováci rosseb. Már belengettem neki a sikoltozási lehetőséget, úgyhogy jelenleg azt emlegeti, a fűtés egy bonyolult rendszer. Ez már csak egy lépésre van attól, hogy átkalibrálja, úgyhogy próbálok optimistán nézni a jövőbe.

Tegnap reggel meghalt a Repülő Kutató nagymamája. A műtétből még felébredt, vitatkozott kicsit a nővérekkel, aztán elaludt, és nem ébredt fel többé. Két hete töltötte be a kilencvenhetet, és már ugyan nem volt olyan fitt, mint régen, a memóriájával is voltak gondok, de mindent összevéve egészségben érte meg ezt a hosszú kort, és másfél nappal korábban még látszatra semmi baja sem volt. Most persze kicsit mindenki össze van rázva, mert bármennyire tudtuk (ő is), hogy nem él örökké, ez így is váratlanul ért minket.

Mégis, mégis: szép hosszú, tartalmas élete volt sok munkával és még több morális tartással – ugyan mi mást várhatnánk egy kálvinista tanítónőtől. (És ezek után ugyan mi mást várhattunk el tőlem, két perccel azután, hogy megtudtam a hírt. Igen, felvettem a kabátomat, és elmentem tanítani.) Megnézhette azt is, hogyan cseperednek egyre okosabbá meg ügyesebbé a dédunokái, aztán másfél nap alatt elment. Ha választani lehetne, soha rosszabbat.

A gyászt pedig, szögezzük le, nem a ruha teszi.