Tegnap délután ismét igazi hercegnő voltam, a rangidős kollegina hazahozott kocsival (ő is szentendrei), csak annyit kötött ki, hogy nem köhöghetek az irányába, mert jövő héten Nápolyba utazik, és ezt egészségesen szeretné. (Igen, még mindig köhögök. Afféle rojtos-recsegős módon, ami általában azt jelenti, hogy a vége felé járok a hülyeségnek és marhaságnak, és ez igen jó lesz nekem, mert a tegnapi nettó hat óra beszéd ötödik órájában igencsak kezdett elmenni a hangom. Nyavalyába, pofázásból élek, ráadásul holnap és holnapután is tanítok – igazán ideje lenne leszámolni ezzel a felső légúti kutyfüttyel.)

Ma is igazi hercegnő leszek, mármint ha onnan ismerjük meg a hercegnőket, hogy aznap nem tanítanak, viszont nagy sóhajtással előveszik a porszívót. (Miután a Repülő Kutató lelépett. Mink arisztokratikus hölgyek nem zavarjuk a készülődésben a férjeinket.) Előtte viszont még elmegyek péksütiért, mert egy falat kenyér sincs a házban. Ennek örömére ismét felvettem a csudálatos Desigual csizmát, hadd szokjam. Igazán rámfér, hétfőn csak két kilométert kutyagoltam benne, de még most is érzem a lábszáramban. Hiába, a cipősarkak nem a barátaim.

Szóval: péksütik, porszívó, majd anyagficlik. Tokot fogok varrni a szép nekem-új kindlinek, és ha kész leszek vele, bizony be is blogolom, akár érdekel valakit, akár nem.