(Mivel friss mesélnivalóm éppen nincs, és az életem se túl izgalmas, tessék egy kis archív felvétel 2012-ből, szinte verbatim átmásolva az akkori bütykölőblogomból. Jön majd napiposzt is, de az nem lesz ennyire érdekes, macskakajáért caplatok a sárban.)
Előrebocsátanám, ez volt az első (és egyelőre utolsó) dolog, amit bőrből varrtam, azt viszont előre is tudtam, hogy nehéz lesz. A bőrhöz speciális varrógéptűre van szükség – gondolom, az nem lesz nagy meglepetés, hogy volt ilyen a házban. A bőrt fércelni vagy gombostűzni sem lehet, mert meglátszik a nyoma. Ráadásul a keményebb bőrökkel nem tud megbirkózni egy háztartási varrógép, a vékonyabb, úgynevezett ruházati bőrök/műbőrök esetében meg a szakítószilárdság jelenthet gondot, szóval ezzel is meg kellett birkóznom. Na és persze még ott van az az apróság is, hogy ha bontott anyagból dolgozik az ember, a már létező varrásokkal is kalkulálnia kell – mint mondtam, a bőrön mindennek meglátszik a nyoma. Szabásmintám sem volt, fejből találtam ki, hogy mit, hogyan, mekkorát.
Azt a nagyon jó állapotú műbőr férfidzsekit, amit alapanyagként turkáltam,
először szét kellett boncolnom minél több darabra, hogy láthassam, pontosan mivel tudok gazdálkodni. A táskába végül a következő részek kerültek bele: a dzseki háta, az egész dzseki alján végigvonuló szegőpánt belső része, a jobb és bal elejébe belül beállított csík. Íme:
A táska oldalrészéhez az ujjakból vágtam ki darabokat, de persze elfelejtettem lefotózni, ehh. Az eleje szegőpántjaiból készült a fogantyú, az alsó szegőpántból azoknak a tartóit vágtam ki (mindjárt látni fogjátok, miről beszélek), a hát nagyobbik darabjából a táska eleje-hátulja, a kisebbikből az alja lett. A táska elejét és hátát úgy szabtam ki a dzsekidarabból, hogy az oldalsó varrásvonalakat megőrizzem – ebből lett a későbbiekben a táska felső pereme.
A táska nem bírt volna ki nagyobb megterhelést, ha nem varrok bele egy erősebb bélést, így hát miután kiszabtam a darabokat, mindegyikhez egy-egy ugyanakkora méretű bélésdarabot is kivágtam: az elejéhez-hátuljához egy jó tartású bútorkordból, az aljához és oldalához pedig a Repülő Kutató egyik kiszolgált farmerének szárából (igen, tényleg nem dobok ki semmit, grr). A bélésdarabokra még külön merevítő közbélést vasaltam rá, ha így sem bírja el a cuccaimat, hát az anyját neki, azt. Mivel viszont ezt a bélést csak erősítésnek szántam, piros csíkos jó tartású selyemből (aka sötétítőfüggöny) is kivágtam mindegyik darabot, azt egyelőre félretetttem. Végül a táskadarabokat és a bélésdarabokat cikcakkal összevarrtam a szélükön, így ni:
Az eleje-hátulja bélését, mint látható, úgy terveztem meg, hogy a már emlegetett felső peremet is belekalkuláltam – ide kerül majd ugyanis a cipzár. Addig viszont még igen sok volt hátra: például kitalálni és megvarrni a fogantyúkat.
A fogantyúk az eleje belső szegőpántból készültek: ezeknek leegyenesítettem a szélét, majd levágtam egy erősebb szalagból is egy-egy ugyanakkora hosszúságú darabot, mint a két fogantyú, a szalagot hosszában kettéhajtottam, és a csíkok közepére helyeztem. (Ilyen piros volt csak, ráadásul arany szegéllyel, na.)
Ahogyan a facsipesszel rögzítettem a ráhajtást, úgy kezdtem el rávarrni a szalagra a bőrcsíkot, széles cikcakkal. A kész, bélelt fogantyúk színoldalára egy keskeny fekete cérnacsipke-szalagot varrtam fel, hogy takarja a cikcakk esetleges szabálytalanságait. Ezen a ponton mondta be az unalmast az első géptű. (Csak szólok, hogy a bőrvarró géptűk nagyon szívósak: nem törnek el azonnal, hanem előbb meghajlanak. Ha akad, kopog, és csak ráncigálásra akar előrehaladni, akkor már lőttek neki, csak még nem tudja.)
Tűcsere, tovább. A fogantyúk alsó tartórészéhez ebből okulva már nem a vastag piros szalagot, hanem egy erős vászoncsíkot használtam bélésnek. A kiapadhatatlan készleteimben volt négy úgynevezett félkarika, valaha egy esőkabát ujján szerepeltek dekoráció gyanánt, ezekkel terveztem a fogantyúkat a táskához rögzíteni. A dzseki alsó szegélypántját ennek megfelelő szélességben vágtam szét, majd a vászoncsíkra kétoldalt ráhajtottam a bőrcsíkot, kihasználva a szegély eredeti alsó varrását is, így ni:
Kétoldalt ráhajtva rávarrtam a vászoncsíkra a bőrcsíkot, aztán négy egyforma darabra vágtam, és rávarrtam a végükre a félkarikákat.
A félkarikák üres felére a kész fogantyúszalagot varrtam fel, fogantyútartó, félkarika, fogantyú, újabb félkarika, újabb fogantyútartó sorrendben, majd még egyszer ugyanígy. A végére két egyforma hosszú bőr-fém izé volt a kezemben.
A fogantyútartós résznél átlósan levágtam a visszahajtott rész sarkait, majd a fogantyúrész varrásához, ami nem sikerült túl szépen, levágtam a bőrhulladékból négy kis csíkot, és azokat kézzel rávarrtam a fogantyúkra. Ilyenformán tessék elképzelni ezt az egészet:
Ezután következett a fogantyúk meg tartók rögzítése a táskára – remélem, most már összeáll, mit hadováltam itt fogantyúkról meg tartókról.
Mint a képen is látható, celluxszal rögzítettem a táska elejéhez-hátuljához a fogantyúk tartóit, és arra is vigyáztam, hogy tükörszimmetrikusak legyenek (a fogantyúkon lévő csipke szerint). A fogantyútartókat mindegyik csík mindkét oldalán rávarrtam a táskalapokra, menet közben húzva le a celluxot a varrás elől. Végül még egyszer végigvarrtam az eredeti varrásvonaltól három milliméterre, ha így is leszakad, hát nemtommicsinálok. (Megjegyzés 2017-ből: nem szakadt le. Igaz, ritkán használom a táskát, és nem pakolok bele féldisznót.)
A táska elejének közepére, épp csak a vicc kedvéért, egy szélesebb csipkeszalagot varrtam fel, kétoldalt rögzítettem keskeny cikcakkal:
A csipkeszalag közepére egy keskeny, hosszú bőrcsíkot varrtam fel díszítésül, ami nem ért fel a peremig, ezért az ötletért különösen megveregettem a vállam, igazán csinos lett. (Képhez tessék legörgetni a végére, a készterméken látható jól.)
Ezután végre nekiláthattam összeállítani a táskát. Először összevarrtam az elejét-alját-hátulját.
(E ponton már kezdett kontrollálhatatlanná válni a hulladékok és ficnik káosza, a jobb alsó sarokban például a végső bélés darabjai láthatók.)
A rögzítés kedvéért még egyszer végigvarrtam a színén is az eleje-alja-oldala eredeti varrásvonalától három milliméterre, aztán a visszájára beállítottam az oldalrészeket, hogy két centivel túllógjanak az alján, és rávarrtam azokat az elejére meg a hátára.
A majdnemkész táskát csak a fotó kedvéért fordítottam a színére, az oldalát és alját is a visszájáról varrtam össze. Ekkor halálozott el a második géptű, szólok.
Tűcsere. A cipzár bevarrásától tartottam a leginkább, éppen ezért a készletből egy mindkét oldalán nyitható cipzárat választottam, ami tíz centivel volt hosszabb magánál a táskánál. Rácelluxoztam a peremre, aztán szétnyitottam. A táska felső részénél mindkét oldalon kihajtottam a már meglévő varrást, a cipzár két részét fejjel lefelé (hogyan lehetne ezt vajon értelmesen megfogalmazni?) cikcakkal rávarrtam annak a szélére.
Ezek után a hajtást visszahajtottam, így a cipzár éppen a megfelelő helyre került, fejjel felfelé. A hajtást levarrtam három milliméterre a szélétől, hogy rendesen rögzítsem a cipzárt.
A táska bélésébe zsebeket varrtam, aztán a darabokból összeállítottam a bélést táskaformájúra:
A felső szélét elszegtem, a bélést így, ahogyan a képen látható, belehúztam a táskába, elegyengettem benne, aztán kézzel bevarrtam a cipzár széléhez a táska elején és hátulján. A cipzár két végét bedugtam a selyembélés mögé az oldalán, aztán azt is levarrtam.
A következő munkafázisról nincs fotó, de addig jó nekem, amíg nincs. Az oldal és az első-hátsó rész találkozását, különösen a cipzár elrejtését kézzel kellett megvarrnom, ez nem lett egy nívódíjas munka, arról nem is beszélve, hogy szerintem vagy öt éve először használtam gyűszűt varráshoz, és még így is megszenvedtem vele.
Mindenesetre a végeredmény ez lett, én meglehetősen büszke vagyok rá – végül is bekerülési költségen körülbelül 1500 forintba fájt, ha nem számolom a már meglévő alapanyagokat és eszközöket, valamint a ráfordított időt, márpedig nem számolom, még csak az kéne. Ráadásul még megmaradt a kabát majdhogynem fele, abból is lesz valami, csak győzzétek kivárni.
Minden nap más - mindennap más 