A világ kezd némiképp helyrebillenni, vagy legalábbis dolgozom azon, hogy így legyen. Ma reggel hatkor például kifejezetten úgy tűnt, hogy itt akkor is advent lesz, ha a fejemen kell átesnem hozzá: frissen mosott hajjal álltam a konyhában, és tojást kevertem habosra cukorral meg vaníliával. Meg csokival. Sok csokival.

Persze még menet közben kiderült, hogy a süssünk-süssünk készleteim olyan atipikus-siralmasan festenek, mintha nem sütöttem volna már semmi édeset legalább egy éve (és ki tudja, talán pontosan így is van): csokidara nuku, porcukorból tán csak öt deka, desőt még kristálycukorból is alig van fél kiló a házban, milyen háziasszony vagyok én. (Ez utóbbiból amúgy végül találtam a pincében további két kilót, amit befőzéshez vettem, de mivel nem főztem be idén semmit, megmaradt, milyen háziasszony vagyok én.)

Mindenesetre a logisztikai problémák megoldására nemigen vagyon más lehetőség, mint kikúszni a házból, amit mindjárt meg is teszek, kellő alapossággal beőtözködve a mínuszok ellen. Végtelen bátorságomban a piacig is letotyogok, és szerzek némi fenyőágat, mert idén megint vízszintes karácsonyfát akarok építeni magunknak a macskák nagy bánatára. Mármint ha találok fenyőágat. A Repülő Kutatónak meg habanero paprikákat kell hoznom (mármint ha találok azt is), mert ezt bízta rám, mielőtt rettenetes dúlifúli üzemmódban elrobogott a mai teendői irányába. Dear me, lassan már nincs a hétnek olyan napja, amikor mind a ketten itthon vagyunk, olyan meg definitíve nincs, amikor egyikünk sem valami határidős szarral foglalkozik.

Oké, irány a piac meg a mínuszok.