Tegnap a masszázson megkérdezték tőlem, nem élek-e mostanában stresszes időszakot, mert a gerincem mellett olyan új izomcsomók jelentek meg, amilyenek eddig nem voltak agnoszkálhatóak. Höhh – mondtam én erre -, majd nézd meg két hét múlva, akkor lesz ám az igazi!

Még három hét van hátra a tanításból, de ha ebben az ütemben sűrűsödik és csomósodik a zélet, nem is tudom, mit csinálok. Ráadásul vadul közeledik a saját dolgozataim leadási határideje is, és egyelőre csak annyit mondhatok, hogy ezzel a doktorival három hónap alatt jutottam el oda, ahová a másikkal három év után: annyi mindent olvastam már összevissza, és annyi újratervezésen meg spekuláción vagyok túl, hogy elvesztettem az irányt, merre akarok haladni, és hová akarok kilyukadni.

Még mindig innen szép nyerni, de kezdek egészen tragikusan kávéalapú létformává válni, és kényszerrel kell legyömöszölnöm entorkomon az ételt, ez pedig nem tölt el túl nagy örömmel.

Oké, csapjunk a lecsóba, futás.

Mint látható, megirigyeltem a kislányoktól a virágocskás sapkát, de azt ne kérdezzétek meg, mikor gyártottam magamnak is egyet, mert istenuccse nem tudok válaszolni. Valószínűleg valamikor két rohanás között, miután félretoltam egy könyvet, ami lokális társadalmakról vagy társadalomelméleti kutatásokról szól.