Az egész azzal kezdődött, hogy rájöttem, Bécs nem szeret engem. Jó, na, lehet, hogy csak most éppen ezen a márciusvégen nem kedvelt, ezt még tesztelni kellene, mindenesetre ezúttal olyan undok időjárást produkált ottlétemkor, hogy csak na.
Mivel az ember nem azért megy kilfeldre, hogy aztán a Collegium Hungaricum egy harmadik emeleti szobájában kuksoljon*, elindultunk városnézni, miközben az eső vízszintesen vágott a pofánkba. Mindig a pofánkba. Én nem tudom, hogyan csinálta, de tényleg. Mindenesetre megpróbáltuk villamosozással kivédeni az időjárás támadásait, Bécs villamoshálózata igen jó, és mindenféle látványosságok is megtekinthetők villamosról, úgyhogy miután átkutyagoltunk a központi részen, elindultunk villamossal, toronyiránt.
Addigra nekem már átázott a cipőm, és általánosságban sem voltam a legjobb kedvemben, úgyhogy azt kérvényeztem a Repülő Kutatónál, menjünk el a Hundertwasser-házhoz, az engem általában elég boldoggá tesz. Ezúttal is kifejezetten békés állapotba kerültem, bementünk kicsit keringeni a szuvenyiruhu-boltokhoz is, ahol én ugyan előre tudtam, hogy nem fogok venni semmit, de odabent meleg volt meg színes izék, úgyhogy tényleg nagyon kellemeset keringtünk benne.
Aztán kijöttünk. Bécs időjárása ebben a pillanatban döntött úgy, hogy havazás még nem volt máma, éppen ideje. Úgyhogy elkezdett havazni. Erre én már csak azt tudtam nyüszíteni, hogy mindennek van határa, a Monarchiának is, itt a sarkon láttam egy turkálót, menjünk be.
Amikor én Bécsben vagy bármi más osztrák vagy német város turkálójában vagyok,** mindig átnézem a trachteneket, és mindig megpróbálom meggyőzni a Repülő Kutatót, hogy igenis szüksége lenne egy Lederhosenre. Ez még eddig sose sikerült, de én nem adom fel. Eddig még sose sikerült magamnak sem találnom egy trachtent, de én tényleg nem adom fel.
Na de most.
Nyilván akkora szükségem volt rá, mint halnak biciklire, eleve csak egy kis-közepes hátizsákkal mentem Bécsbe, úgyhogy asse tudtam, hogyan hozom haza, de hát nem hagyhattam ott. Pláne ezért nem, ni:
Eztet valaki otthon varrta a kettő dolgos kezével. És én tizenhét kemény euróért megkaphattam. Csak azért nem mondom azt, hogy úgy áll rajtam, mintha rám lenne öntve, mert ez trachtenek esetében azt jelentené, hogy mindvégig délcegen kell feszítenem benne, miközben nem kapok levegőt, ez pedig igen kényelmes darab. Ezt a körülmények összjátéka miatt már le is tesztelhettem, mert pakolóhely híján ezt a trachtent én a saját korpuszomon hoztam haza Bécsből egy cikcakkruha meg egy kardigán-kabát-táska-hátizsák alatt.
A beszerzés sikerén vérszemet kapván gyorsan leakasztottam az állványról egy ilyet is:
ez egy afféle len-poliészter keverék izé, nyáridőn majd a lelket is ki fogom rétegezni belőle.
Közben a RK is talált magának egy kisszériás olasz bespoke pamutinget, amiről utólag is csak annyit tudtunk meg a neten, hogy Bergamóban készítik ezeket egy titkos helyen, én meg nagylelkűségi rohamomban megvevém neki. Erről nem tudok fotót mutatni, mert ott maradt vele Bécsben, jól néznénk ki, ha ezt is én hurcolnám haza helyette.
Ezalatt az ablakokon túl a vízszintes havazás úgyszintén horizontális havas esőbe váltott, majd vissza havazásba, de még mindig vízszintesen, úgyhogy végre gondoltam az időjárásra is, és átfésültem szememmel a cipőket. Cipőt én már igen régen turkáltam (bár egyetemista koromban a komplett cipőparkom turkálókból származott), de most ezügyben is rám mosolygott a szerencse.
Kívül bőr, belül bőr, a talpa is kiváló állapotban, és ugyan jobban örültem volna, ha kisebb egy fél számmal, de ennyiért nem hagyhattam ott. Ez a döntés a későbbiekben extra kifizetődőnek bizonyult, mert egyrészt megtudtam a netről, hogy a Hartjes cipőket 150 euró környékén vesztegetik, másrészt meg a tegnapelőttöt (mint az előző bejegyzés fotója is bizonyítja) ebben a cipőben talpaltam végig, amíg a mindenévszakos gombolóska újságpapírral kitömve száradt.
Szóval összességében lehet, hogy Bécs nem kedvelt engem igazán ebben a néhány napban, de a turkálók igen, és ez is több a semminél.
* Bár az sem volt piskóta. Annak a kukutyinnak igen zavarbaejtő architektúrája van, az ember nehezen tudja eldönteni, szeresse-e vagy sem, pedig én az ilyesmit általában első blikkre el tudom dönteni.
** Nyilván nem ez volt az első eset. Döbbenetes, mi?
