Két és fél hónapot fogok a Bűnök Barlangja nélkül tölteni, és nyilván ennek az időnek jelentős részében a lábam meg a cipőimet koptatom, és a számat tátom, de egy akár tíz kilométeres városnéző séta után is ott van még az este, amikor az ember lerogyik, oszt néz ki a fejéből. Plusz még emellett egy alkotóházban lesz a cselédlakásunk, amiből jövő csütörtökön költöznek ki az akvarellfestők, hogy bevonulhasson a RK a retyerutyáival meg a mérőszalagjával, és ugyan senki nem fogja elvárni tőlem, hogy kreatívan és gyümölcsözően töltsem a napjaimat, de előre látom, hogy lennének majd olyan pillanatok, amikor azért vonulok végig egész Firenzén, hogy találjak egy fonalboltot. Jobb az ilyen problémákat megelőzni, aszondok.
Minekutána nyilvánvaló lett, hogy egy csomó kreatív betyárbútort fogok magammal hurcolni, a tárolásukról is gondoskodni kellett, és valahogy nem fűlött a fogam ahhoz, hogy három összevissza cekkerkével induljak útnak. (Gondolom, ezen egyébként nem lepődött meg senki. Ha igen, még nem olvastok engem elég régen.)
Úgyhogy előszedtem a kincsecskéimet, hogy én márpedig hobbiszatyrot fogok varrni magamnak, amiben elfér az összes jövendő és jelenlegi merénylet.
Ezek már mind bent voltak a házban a keskenyebb heveder kivételével (spoiler: azt végül nem is használtam), a szép tarkabarka maradékos anyagdarabokat meg pláne felismerik azok az öreg iszapszemű ráják, akik végigkövették az én peripétiáimat a kanapék és más bútorok huzatának gyártásakor.
Hát nem állítanám, hogy ugyanakkora szopás volt, mint egy kanapéhuzat, mert végül is másfél nap alatt megvoltam vele, de bizony egyes fázisokban többet szenvedtem vele, mint egy olyan kanapéhuzattal, amit nagyrészt egy eleve létező példány mintájára gyártottam le, és leginkább méterhosszú egyenes varrásokból állt.
Ezt én ugyanis a saját kútfejemből csináltam meg, leginkább a rendelkezésre álló anyagdarabok méretének engedelmeskedve, és egész komolyan meglepett a végeredmény, ami úgy fest, mintha tervezve lenne, nem pedig tővel-heggyel összehanyigálva. Ezt különösen azért nehéz elhinni, mert most használtam először ún. táskamerevítő közbélést, amire Erik aszonta, are you fuckin kidding me, és sok küzdelem után már csak a bélést kellett volna belehúzni, amikor rájöttem, hogy rettentő csámpák szegénykének az arányai, ezen pedig csak úgy tudtam segíteni, hogy az aljából kellett kivágnom nyolc centit, mert az arányok pont ott voltak csámpák, véletlenül se a tetején.
Na de tegnap este nyolc harmincakárhánykor végre kész lett.
A részleteket mesélgetés helyett a lassan tradícióvá váló mozaikos galériában mutatom be, mert mindennek van határa.
Annyit még megjegyzek, hogy cipzárt végül nem használtam bele, ehelyett jó eséllyel további kis szütyőket fogok még legyártani a hobbiszatyromba, mert pont ennyi eszem van. A pántjai épp elég hosszúak ahhoz, hogy vállamra kaphassam, de ha dugig tömöm, és ez nehézségekbe ütközik, az oldalán látható D-karikákra fogok feldobni egy szíjat. Ehhez kellett volna a karabiner meg a heveder, de mire a végére értem, aszontam, még mit nem, ezzel is szopni külön. Úgyhogy inkább elővettem ezt itt, már vagy másfél éve vár arra, hogy kezdjek vele valamit.
A HÉV-állomásnál lévő turkálóban vettem háromszáz kemény forintokért, a hozzá tartozó táska ugyanis valószínűleg megadta magát az enyészetnek, mire odakerült. A márkajelzés nem látszik valami jól (a csatra van stemplizve), de ez egy Desigual szíj csak a röhej kedvéért. Na persze a D-karikákkal ellentétben nem nikkel, hanem arany színű, de nézzük el nekem ezt a gaffe-ot.
Szóval itt van végre a hobbiszatyrom, a hétvége egy részét valószínűleg azzal fogom tölteni, hogy ábrándosan teletömködjem értelmetlen dolgokkal, most viszont megyek kenyérrudacskákat sütni, mert du. gintonicokra vagyok hivatalos Kátya nevű baratinámhoz.
Minden nap más - mindennap más 