Turkáltam egy pár
Ez olyan hármas együttállás, hogy ilyet még nem kefélt az univerzum, amióta ez a blog megvanik benne.
A képen látható mértékben elhasznált darabról van szó (gy. k. a talpa sincs megkopva egy mákszemet sem),
a márkája Skechers, a memóriahabos bélésű sorozatukból van,
az ára pedig 4130 HUF volt.
Mit mondhatnék, egészségemre.
Most már kifejezetten gyanúsnak találom, hogy a) idén úgy ragadnak rám a fura anyagú és szabású fekete ruhák, mint papírra a légy (vagy fordítva), b) a Humana People-ban sportot űznek abból, hogy ha bemegyek, ne jöjjek ki üres kézzel.
A múlt héten mikor betévedtem, éppen nem volt semmilyen akció, amíg nem kezdtem vacillálni azon, kell-e nekem még hülye anyagú és szabású fekete ruha, és ha igen, melyiket vegyem meg a két jelöltből. Na ekkor mondták be, hogy happy hour kezdődik, innentől fél órán át minden holmi 30% engedménnyel kapható.
Hát jó. Ki vagyok én, hogy félreugorjak ilyen merényletek elől. Oscar Wilde is azt mondta, hogy mindennek ellen tud állni, kivéve a kísértést, és ő konkrétan a szomszéd házban volt vendég annak idején, úgyhogy cselekedtem.
Megvettem mind a kettőt, höhö.
A múlt héten is benéztem egy dúlifúli pillanatomban a turkálóba, ahol aznap éppen minden holmi két euróba került. Mit mondhatnék, sorry, not sorry. Az egy olyan péntek volt, na.
A csipkeszélű sálról (utolsó előtti kép) abszolúte reménytelen jó fotót lőni, de a címkéje kissé a “hűha” kategória. Mármint ha igazat mond. Azt viszont kifejezetten röhejesnek találom, hogy szinte minden, amit itt turkáltam magamnak, szürke/fekete/kék, vagy pedig olyannyira nem-szezonális, hogy valószínűleg úgyse tudom felvenni áprilmájusig.
Eljő majd az is, csuhajja.
Oh dear, here we go again. Miután végigcsámpáztam a fél Oltrarnón (a Ponte Amerigo Vespucci, a Porta Romana és a Ponte Vecchio közti területet tessék vizualizálni, azon vonultam én széles, derűs cikcakkokban), átmentem az Arno fölött a Ponte Trinitán, aztán a Piazza Adua felé menet úgy gondoltam, benézek a Humana People nevű turkálóba, haddlám, nincs-e éppen valami csábító akciójuk.
Volt.
Úgyhogy vettem magamnak egy ruhát (most éppen nincs igazán szezonja neki, de nem tudtam otthagyni, na),
egy böhöm nagy kabátot, ami puha és loncsos,
valamint egy másik kabátot, amivel végre felvételemet nyerhetem az olasz nők közé, merthogy mindenki ilyet hord. (Általában feketében, de engedtessék meg nekem, hogy ezt ne tegyem.)
Mindezek után vettem egy pöttyös ruhát is, ami inkább tunika vagy még inkább pizsifelső, és olyan száz százalék poliészter plüss anyaga van, hogy vuhh, és már végig is ég.
Majd meglátjátok, milyen szépen fogom rétegezni összevissza, nélküle üres lesz a Place Pigalle (upsz, téves város/ország, na sebaj.)
Az extra hülyeség még csak most gyön. Ennek a ruhának itt a fotón a háta látszik, nem az eleje, de az eleje sima, a háta meg ilyen masnis. Az agyrágóbogarak mondták, hogy vegyem meg.
Az agyrágóbogarak ezután vérszemet kaptak, és azt akarták, hogy ezt is vegyem meg. Ugyan ki vagyok én, hogy ellenálljak az agyrágó bogaraimnak, akik punk Frida Kahlónak akarnak látni engem.
Hát így esett, hogy már megint itt vagyok egy csomó nekem-új ruhadarabbal, és nagy hányaduk olyan praktikus, mint egy… mint egy… hát most nem találok igazán jól hasonlatot, de képzeljetek el valami igen mérsékelten praktikust, oké?
Az egyetlen praktikus ezeknek az izéknek az ára volt, ami eredetileg így festett volna,
és ebben az esetben nyilván nem is hurcolok haza ennyi rongyot, de a Humana People-nél pontosan ismerik az emberi pszichét, mégpedig annak különösképpen év végi és karácsony utáni állapotát, úgyhogy minden egységesen 5 eurót kóstált náluk.
Hamu fejemre. Megyek vacsorázni.
Ha már annyit emlegettem a teákat, igazán megérdemeltek valami stílusos(abb) lakhelyet az eredetinél. Ezek drágicáim ugyanis ebben ültek már hetek óta, ami igazán megalázó:
Oké, én még sose voltam tea, de ha az lennék, nem szívesen laknék kiürült macsakeledeles dobozban. No de mire való az egyeurós bolt, no mire? Én tényleg roppant lelkesedéssel viszonyulok az efféle boltokhoz, mert ugyan rengeteg ócska lófüttyöt is kapni ott, de bizony a háztartásomba jelenleg többé-kevésbé szükséges apró himmihummikat szinte kizárólag ott szerzem be. Itt Firenzében ezek tényleg egyeurós (pardon, 99 centes) boltok, tehát nincs olyan cucc, amiről a kasszánál derülne ki, valójában mégse annyi. Legfeljebb olyan trükkökre vetemednek, hogy valamiből csak a teljes készletet viheted (tízdarabos betlehem, például – azt nem vettem meg), vagy egy adott termék csak bizonyos összeg levásárlása után vehető meg 99 centért, mint például ez a bazi nagy metálpiros sütitál, amin most éppen mandarinok éregetnek, és amihez legalább tíz akármivel kellett kasszához vonulni a kosárkádban.
Mondhatni, puszta véletlen volt, hogy úgyis volt nálam tizenizé akármi, mert metálpiros sütitálakat érintő rendkívüli akkciókról én nem is tudtam a kasszához vonulás előtt, de azonnal lecsaptam rá, mint tyúk a meleg takonyra (hm, ez a vicc most kissé közelebb csapott be a szokásosnál, hol is van az a zsebkendő). A Saturban, ami egy lakberendezési bolt, és ott vettem egy készlet részeként a mócártkuglikat tartalmazó hópehelymintás mélytányért (meg Matildát is), szintén igenigen jutányos árak vannak, de ott ugyanez a tángyér a triplájába fáj. (Préda nőszemély vagyok ugyan, de prédáskodás előtt azért én általában megkutatom a piacot.)
Hopp, térjünk vissza teákhoz, mielőtt teljesen elkavargok a takony tengerén evezgetve kis ladikomban. Nekik ugyanis ezeket vettem:
A tollat otthonról hoztam magammal, de az üvegtartályok meg az öntapadós cetlik a Tutto 99 Centből jöttek velem haza. Tegnap gondosan kimostam az üvegcséket, ma reggel pedig pont tíz percembe került, hogy ezt összehozzam:
Na azért.
Jellemző, de még mennyire jellemző: árucsere előtt éppen egységesen minden négy euróba kerül a firenzei turkálóban, én meg a rengeteg eszemmel a következőket válogatom össze: egy cicás piros pizsifelsőt (ezt már láttátok), egy baltával ácsolt házivarrott szoknyát extrán elkefélt derékpánttal,
egy puha-formátlan-hosszú szürke pulcsit,
meg egy Charles Vögele öregasszonykabátot.
Ez ugyan a férfiholmik között volt, de azt mondtam, ne vicceljetek velem, nyuszik, én ezt már ismerem, minden mámi ilyet kap fel Tafelspitz-ober-Donauban, amikor kiviszi reggel pisikélni Prinzessin von Blaufusekli nevű mopszát.
A RK is kapott egy úgyszintén négyeurós pulóvert a férfiúi részlegről, amiről persze kiderült, hogy 80% gyapjú és Aigle márkájú. (Ez annyit tesz, hogy még az árleszállítás előtti 23 eurós ár is egészen jutányos lett volna.) Nem igazán cserébe, hanem csak úgy hirtelen ötletből, de roppant kedvesen vett nekem a szombati csámborgások alatt egy pár cipőt.
Ez nem igazi Clarks, hanem egy Sabatini nevű cég koppintása, de ugyanolyan sivatagi bakancs, még a bokicáját is éppúgy töri az embernek, mint az eredeti az első néhány hordáskor.
Indiánnak viszont lenni tapasztalat. Meg sok ragtapasz a nesszeszerében. Sálálá.
Én már előadtam itt néhányszor az “őtözködős bloggerek szégyene, aki vagyok” című áriát, de ezúttal még a szokásosnál is extrább a helyzet, ugyanis ma reggel hétkor, amikor úgy gondoltam, akár pizsiben és fésületlenül is átvihetem a fészerbe a mosnivalómat, mert úgyse lát senki, na szóval ebben a percben jött velem szembe a bambuszliget irányából a kertész.
Kéretik megcsodálni a kedden turkált kockás-cicás piros pizsifelsőmet, amihez természetesen nem járt pizsialj, de amúgy is itt volt velem a 2020 őszén Esztergomban turkált csíkos pizsigatyám. Egy pfenomén vagyok, nem vitás.
Miután minden előzetes terv nélkül megtámadtam a böhöm nagy Santa Maria Novellát, szerdán úgy gondoltam, most pont az ellenkezőjét csinálom: tervvel készülök és valami kicsike templomhoz.
El is olvastam mindent a Sant’ Ambrogio templomról, incl. mind a két alkalom, amikor megtörténe benne az eucharisztia csodája, valamint hogy nagyjából minden oltárkép-festményük ugyanazt az utat járta be: megrendelték, felrakták, csodálták, aztán jött valaki, aki elvitte egy nagyobb-menőbb templomba, végül pedig mindegyik az Uffiziben kötött ki. Még azt is megnéztem, van-e bármi információ nyitvatartásról (minden nap 10:00-22:00 között), vagy belépőjegyről (nem volt).
Egyetlen dolgot nem mondott el nekem az internet, ezt:
Látjátok az ajtón azokat a papirosokat? Na, azok azt mondják, hogy bocsi, hívek, éppen restaurálunk bent valamit, a reggel 9-es miséket a Santa Crocéban keressétek, valamikor decemberben újra nyitunk, köszipuszi.
Már megint úgy éreztem magam, mint valamikor a kétezres évek elején a Corona nevű vonaton, ahol a kalóz kioktatott minket, hogy az nem úgy van ám, hogy megnézzük az információkat az interneten, hanem el kell menni az ádzsenciába, ott majd megmondják. Úgyhogy (váratlan fordulat) elmentem a bolhapiacra.
Nem vettem semmit, nyugi. De azért lőttem nektek képeket.
Venni, a rendes piacon vettem valamit. Fonalat. Ebből a sokféléből ezt a három kicsi motringot.
Igen, nem kell emlékeztetnetek, úgy jöttem el hazulról, hogy nem veszek fonalat. Végül is, majdnem egy hónapig sikerült is betartanom…
Igen, tudom, itt vagyok Firenzében, dugjam már be a pofám valami múzeumba vagy képtárba is. Nyugi, meglesz. Azt viszont ne felejtsük el (én legalábbis nem felejtem el), hogy erre a blogra elég nagy mértékben a fotók miatt járnak a népek. A statisztika legalábbis azt állítja.
Na mármost ami a képtárakban található, azoknak a műveknek a fotóit extra minőségben megkapni mindenféle albumokban, ránagyítva, magyarázattal, háttéranyagokkal, satöbbi. Vannak róluk ismeretterjesztő filmek meg honlapok meg minden az anyámkínja, így hát valószínűleg senkinek nincs szüksége arra, hogy például a Primavera kellően homályos fotójával éppen én örvendeztessem meg, ráadásul az Uffizi előtt várakozó sűrű, tömött sorokból ítélve leginkább egy olyan fotóval, ami a kép valamelyik fenti sarkáról készült, mert hogy egymást fogják leverni a népek előtte, az hótziher.
Ezzel szemben mi az, amiről nem fogtok venni vagy könyvtárikölcsönözni sehol semmilyen albumot, nekem viszont éppen van rá lehetőségem, hogy kószálás közben rájuk találjak, és megoszthassam veletek? Bizony, az az urbánus népművészet, aminek vannak ugyan ismert alkotói is (pl. Banksy), de nagyrészt csak úgy terem a falakon, mint a penész. Éppen ezért érdekes nekem, mert éppúgy az itt-és-mostról szól, mint az én jelenlegi nyaralásom vagy őszölésem vagy minekhíjuk.
Az alábbiakban a kószálásom közben talált példányokról van egy kiske galéria, és jól felismerhető, hogy vannak olyan alkotók is, akiknek több műve szerepel benne, de nem tudom róluk, kik ők, és ettől valamiért még izgalmasabb az egész.
Aki biztosan beazonosítható, az egy Blub művésznevű valaki, aki ismert popkulturális figurák képeit és klasszikus festményeket alakít át úgy, hogy a szereplőkre úszószemüveget rak, az alábbi kettő például az ő munkája. Klimt A csókjának kinagyított részletét már megpróbálta lekaparni valaki, de azért még beazonosítható, Albus Dumbledore még egészben van, de ki tudja, mire legközelebb errefelé járok, ugyanilyen állapotban találom-e.
A képek pontos helyét meg nem tudnám mondani még akkor se, ha vallatnak, mert csak csámborogtam, oszt lőttem egy fotót, amikor szembejött valami. Annyi biztos, hogy nagyobb részüket az Arno túlpartján fotóztam, az bizonyos szempontból még érdekesebb, mint az innenső, kicsit szedett-vedettebb és kevésbé turistacsalogató. Gondolom, nincs abban semmi meglepi, hogy emiatt nekem talán még inkább tetszik…
Sohase mondd, hogy sohase. Nekem nem állt szándékomban újabb táskát szerezni, nem, nem. Pláne itt nem. Ma viszont mégis ez történt.
Azt nem merném megkockáztatni két hét után, hogy Firenzében nincsenek turkálószerű turkálók. Firenze nagy, én kicsi vagyok, és ugyan mostanáig már jártam három turkálóban (ebből kettőben csak a mai nap folyamán), de az a fajta ölég olcsó lánc, mint nálunk otthon pl. a Háda vagy a Cream, szerintem itt nincs, max. az számíthat annak, ahonnan ez a táska származik, de annak is kevés üzlete van. Lehetne mondani, hogy a körök, amiket rovok, se kedveznek annak, hogy a történelmi belvárosban belefuthassak effélékbe, de hát már két egyeurós boltba is sikerült belefutnom, pedig azokat tényleg nem kerestem. (Erről majd később. Tudjátok, hogy nem bírtam ellenállni!)
Mindenesetre az első, szinteszinte turkálószerű turkáló, amihez ma szerencsém volt, és ahonnan elhoztam ezt a táskát, a Via Faenzán van. Én nem azért mentem arra, hogy turkálót keressek, hanem mert a Via Faenza elég jó útvonal a menekülésre valamilyen eltervezett irányba. (Majd erről is beszélni fogok, nyilván. Egyelőre maradjunk annyiban, hogy Firenze továbbra is nagyon sűrű, és már látom, nekem tényleg szükségem van hozzá ennyi időre, amennyit itt töltök.) A Faenzáról amúgy már tudtam előre, hogy van ott egy turkáló, oppardon, vintage shop, a Desii Vintage. Na arról elég rosszakat (is) olvastam, állítólag ott olyanok, mint a pokróc, pláne a távolkeleti turistákkal, és valaki vett már náluk hamis Guccit!, ami igazán skandalum. Én mindenesetre nem csináltam a dologból nagy kázust, simán besétáltam, oszt a köszönést leszámítva éppúgy leszartam a személyzetet, mint ők engem. Körbevonultam, megnéztem pár árucímkét, aztán pont olyan facile e disinvolta kijöttem, mint ahogy bementem, és nem különösebben zavartattam magam attól se, hogy egyetlen használt Hermès nyakkendő árából ki lehetett volna engem ruházni aktuális állapotomban, de cakumpakk, tetőtől talpig. (A nyakkendő ötven euróba fájt. Rajtam a legdrágább holmi a nyolc éve vaterázott Clarks cipőm volt, 7000 forint.) Mindenesetre ha talán véletlenül vágyna valamelyikőtök egy használt Prada táskára 850 euróért, húzzon bele, mert addig esetleg besétál egy olyan valaki Szöulból, aki nem olvasta a boltról a véleményeket, oszt lecsap rá.
Mindezek után igazán üdítő élmény volt egy pöttyel később belebotlani a Humana People Store-ba, ami egy lánc része, és meglehetősen barátságos összegekért árul olyan holmikat, amiket egy magyar turkálóban is találni, főként fast fashion márkák néhány éves darabjait meg olyan noname cuccokat, amikre már csak azért sem buknak a távolkeleti turisták, mert náluk állítják elő az összest. A táska például, amit én ma megvettem, valamilyen könnyed léptű kínai műállat bőréből készült, és ugyan hímeztem-hámoztam egy ideig azon, megér-e nekem 22 eurót, de végül úgy döntöttem, igen.
Ezért.
Hátizsákot nem hoztam magammal, leginkább azért, mert az összes hátizsákom jellemzően úgy fest, mint amire rá lenne stemplizve, hogy “hátizsákot hoztam magammal, mert hurcolnom kell dógokat“, és ami esetleg mégse, az vászonból van. Ez a firenzei időjárás tekintetében nem a legjobb döntés. (Jaja, utána néztem indulás előtt, ezek a legesősebb hónapok. Ez az utána nézés persze nem segített makulányit sem abban, hogy felkészítsen a napi tizenöt időjárás-változásra, de legalább nem hoztam magammal vászon hátizsákot.)
Akkor már volt nálam egy cekker, benne dógokkal. Például volt benne (más izék mellett) a szintén a Via Faenzán található Carrefour Expressből egy liter tej. Mivel erősen a menekülés irányába kacsingattam, nem strapáltam magam azzal, hogy átpakoljak a táskába, hanem a Piazza Adua felé vettem az irányt, ahol lesz majd nekem busz hazafelébe. Lokalizáltam a buszmegállót, aztán eltalpaltam a Conad City irányába, mert tudtam, hogy egy köpésnyire találok egyet. A Conad egy szupermarket-lánc, és nekem addig kellett bótba mennem, amíg volt a közelben egy, mert azt garantáltan tudtam, hogy hazaérkezés után elzuhanok, holnap pedig vagy lesz bót, vagy nem. A Coop ugyan azt állította az internetekbe, hogy holnap délelőtt nyitva tart, de én nem kockáztattam. Itt a busz is olyan, hogy megnézed a menetrendet az internetekbe, de azért jobban teszed, ha odamész a megállóba, aztán reménykedsz. Úgyhogy kijöttem egy újabb cekkerrel (hála néked Rossmann a tartós-hordozható cekkerekért, kettő is volt nálam a kicsi táskámban), aztán felzuhantam a buszra, és lezuhantam róla a végállomáson.
Hát kérem ott a végállomáson volt, hogy végre leültem egy padra, és pakolni kezdtem, mint Bogdán az üres boltban, mert azt már láttam, hogy az erdő széléig nem tart ki nekem az enerzsia a két cekkerrel, és valószínűleg félúton leülök ríni egyet a patakparton. Akkor már öt órája zabáltam Firenzét, ő is engem, és ez alatt az idő alatt csak a busz volt olyan hely, ahol ültem a seggemen, na meg a Via delle Termén egy éppen bezárt bolt lépcsője, amikor muszáj volt elővennem a térképem, mert ez az a város, ahol én továbbra is tizenöt másodperc alatt képes vagyok eltévedni.
Átpakoltam újonnan turkált táska/hátizsákomba mindent, amit csak lehetett, ott maradtam egyetlen pillekönnyű szatyorral, amiben csak két 99 centes kutyapóráz és három szintén 99 centes törlőruha volt (majd meglátjátok, nekem Terveim vannak, és az Úr óvjon meg ettől mindannyiunkat), egy zacskó salátakeverék, meg egy 40 dekás zacskó csipsz (ennek nem tudok ellenállni, na), és aztán fellódítottam a hátamra az új szerzeményt.
Aaah, az az öröm, az az élvezet. Mondhatnám, hogy ilyenről írtak anno szonetteket, de nem mondom, mert a szonett azokban az időkben, amikben most én térdig gázolok két eltévedés között, kizárólag a reménytelen szerelem témájára fenntartott műfaj volt.
Ennyi minden fért bele, mellesleg, és még nem volt teljesen tele, de aszontam, nem kockáztatok.
A macska csak bónusz, az mindenhová odamegy, ahol történik éppen valami.
Na hát így esett, hogy vettem magamnak egy táskát, ami természetesen úgy kilóg jelenleg az utazáshoz összeállított, gondosan színkombinált és aszeszorizált ruhatáramból, mint kinőtt tornacipőből a nagylábujj, de ezt megoldom. Meg szoktam.
A tegnapi nap élményei között az a móka-kacagás sem volt utolsó, hogy újabb bizonyítékokat kaptam arra, én tényleg teljesen reménytelen vagyok tájékozódásügyileg. Bizony voltak olyan pillanatok, amikor eszembe jutott, hogy ha most felhívna engem véletlenül a Repülő Kutató, hol vagyok, magabiztosan azt mondanám, hogy Firenzében, és azt is hozzátenném amolyan ötévesek módjára önérzetes hangon, hogy nem vesztem el, mert pontosan tudom, hogy Firenzében vagyok. Ennél bővebbet ne kérdezzen, bár szívesen leolvasom neki a legközelebbi sarkon az utcaneveket.
Ezen már menet közben is vihogtam kicsit, most is azt teszem. Én nem vagyok egy világjáró egérke, de azért lenni nekem abban tapasztalat, hogy egy városközpont előbb-utóbb elfogy valamelyik irányból (folyó vagy vasút, ezek elég biztos támpontok), esetleg lesz valami üvöltően felismerhető tereptárgy benne. Különben is van nekem térkép, amit ugyan csak mérsékelt hatásfokkal tudok használni, de akkor is, na.
Ennek a hendikepnek vannak bizonyos előnyei, ha éppen a) marha sok időd van lődörögni (jelen!), b) Firenzében vagy. A tegnapi nap folyamán ugyanis többek között az alábbiakat sikerült megtalálnom úgy, hogy véletlenül sem kerestem, csak szembejöttek: a nagy vásárcsarnok (Mercato Centrale), Andrea del Sarto szülőháza, egy Tutto 99 Cent (igen, ez éppen az, aminek hangzik, egyeurós bolt), valamint a Melrose Vintage.
Istenbizony nem kerestem. Ha kerestem volna, valószínűleg nem találom meg, különben sem emlékeztem már arra, hogy melyik utcán van, még korábban olvastam róla itt, és már ebből megállapítottam, hogy ez nem az én bukszámnak van kitalálva. Most is csak a portál állított meg a maga bohókás szedett-vedettségével, de ha már ott voltam, bementem.
A blog szerzőjének piszkosul igaza volt a high end árakkal kapcsolatban, de azzal is, hogy érdemes bemenni tátani a szádat. Nem a ruhákra, nekem legalábbis nem ordított bele a pufámba semmi, hogy “vigyél haza!”. Első benyomásra azt mondanám, leginkább vintage Levi’s farmerekben, bőrdzsekikben és valami érthetetlen okból kimonókban erősek, nekem meg nem kellett egyik se. Én általában ruhákat keresek, abból is tarkát, hosszút és bohémet, azok között viszont nem volt itt egy se olyan, amire azt mondtam volna, gyere haza a mamához. Van az a trükk, hogy turkálóban végigsimogatod tenyérrel a vállfán lógó holmik élét, és ami olyan puha, mint a vaj, na az tényleg igazi minőség – ki is szúrtam ezzel egy szürke Max Mara kabátot, de annak is csak azért néztem meg a címkéjét, hogy referálhassak arról, 350 eurót kértek érte. Minden szívfájdalom nélkül hagytam volna ott akkor is, ha harmincötbe kerül.
Mivel fel vannak készülve zakkant turistákra (amikor ott voltam, egy amerikai apuka éppen nagy élvezettel válogatott a baseball-kártyák között, miközben a felesége cowboy-csizmákat próbálgatott, a kislányuk meg folyton azt kérdezgette, mikor megyünk már), szemük se rebbent, amikor megkérdeztem, fotózhatok-e. Úgyhogy, tessék, galéria. Ruhák nemigen vannak rajta, azokat nem találtam annyira érdekesnek, mint a sok csetreszt.
A lenti nagyképen azokban a kockás fedelű befőttesüvegekben gombok vannak. Azok még tán érdekeltek is volna, ha nem ötven cent darabja, de be kell vallanom, ehhez én sóher vagyok. Attól még lehet, hogy visszamegyünk a RK-val, ő ugyanis azon a képen a nyakkendőket nézegette azzal, hogy hmm, nem is rosszak.
Nos, most már legalább tudom, hol találom a boltot.
Két és fél hónapot fogok a Bűnök Barlangja nélkül tölteni, és nyilván ennek az időnek jelentős részében a lábam meg a cipőimet koptatom, és a számat tátom, de egy akár tíz kilométeres városnéző séta után is ott van még az este, amikor az ember lerogyik, oszt néz ki a fejéből. Plusz még emellett egy alkotóházban lesz a cselédlakásunk, amiből jövő csütörtökön költöznek ki az akvarellfestők, hogy bevonulhasson a RK a retyerutyáival meg a mérőszalagjával, és ugyan senki nem fogja elvárni tőlem, hogy kreatívan és gyümölcsözően töltsem a napjaimat, de előre látom, hogy lennének majd olyan pillanatok, amikor azért vonulok végig egész Firenzén, hogy találjak egy fonalboltot. Jobb az ilyen problémákat megelőzni, aszondok.
Minekutána nyilvánvaló lett, hogy egy csomó kreatív betyárbútort fogok magammal hurcolni, a tárolásukról is gondoskodni kellett, és valahogy nem fűlött a fogam ahhoz, hogy három összevissza cekkerkével induljak útnak. (Gondolom, ezen egyébként nem lepődött meg senki. Ha igen, még nem olvastok engem elég régen.)
Úgyhogy előszedtem a kincsecskéimet, hogy én márpedig hobbiszatyrot fogok varrni magamnak, amiben elfér az összes jövendő és jelenlegi merénylet.
Ezek már mind bent voltak a házban a keskenyebb heveder kivételével (spoiler: azt végül nem is használtam), a szép tarkabarka maradékos anyagdarabokat meg pláne felismerik azok az öreg iszapszemű ráják, akik végigkövették az én peripétiáimat a kanapék és más bútorok huzatának gyártásakor.
Hát nem állítanám, hogy ugyanakkora szopás volt, mint egy kanapéhuzat, mert végül is másfél nap alatt megvoltam vele, de bizony egyes fázisokban többet szenvedtem vele, mint egy olyan kanapéhuzattal, amit nagyrészt egy eleve létező példány mintájára gyártottam le, és leginkább méterhosszú egyenes varrásokból állt.
Ezt én ugyanis a saját kútfejemből csináltam meg, leginkább a rendelkezésre álló anyagdarabok méretének engedelmeskedve, és egész komolyan meglepett a végeredmény, ami úgy fest, mintha tervezve lenne, nem pedig tővel-heggyel összehanyigálva. Ezt különösen azért nehéz elhinni, mert most használtam először ún. táskamerevítő közbélést, amire Erik aszonta, are you fuckin kidding me, és sok küzdelem után már csak a bélést kellett volna belehúzni, amikor rájöttem, hogy rettentő csámpák szegénykének az arányai, ezen pedig csak úgy tudtam segíteni, hogy az aljából kellett kivágnom nyolc centit, mert az arányok pont ott voltak csámpák, véletlenül se a tetején.
Na de tegnap este nyolc harmincakárhánykor végre kész lett.
A részleteket mesélgetés helyett a lassan tradícióvá váló mozaikos galériában mutatom be, mert mindennek van határa.
Annyit még megjegyzek, hogy cipzárt végül nem használtam bele, ehelyett jó eséllyel további kis szütyőket fogok még legyártani a hobbiszatyromba, mert pont ennyi eszem van. A pántjai épp elég hosszúak ahhoz, hogy vállamra kaphassam, de ha dugig tömöm, és ez nehézségekbe ütközik, az oldalán látható D-karikákra fogok feldobni egy szíjat. Ehhez kellett volna a karabiner meg a heveder, de mire a végére értem, aszontam, még mit nem, ezzel is szopni külön. Úgyhogy inkább elővettem ezt itt, már vagy másfél éve vár arra, hogy kezdjek vele valamit.
A HÉV-állomásnál lévő turkálóban vettem háromszáz kemény forintokért, a hozzá tartozó táska ugyanis valószínűleg megadta magát az enyészetnek, mire odakerült. A márkajelzés nem látszik valami jól (a csatra van stemplizve), de ez egy Desigual szíj csak a röhej kedvéért. Na persze a D-karikákkal ellentétben nem nikkel, hanem arany színű, de nézzük el nekem ezt a gaffe-ot.
Szóval itt van végre a hobbiszatyrom, a hétvége egy részét valószínűleg azzal fogom tölteni, hogy ábrándosan teletömködjem értelmetlen dolgokkal, most viszont megyek kenyérrudacskákat sütni, mert du. gintonicokra vagyok hivatalos Kátya nevű baratinámhoz.
Istenbizony nem tudom, miért másztam le a zsibire, nyilvánvalóan nincs szükségem most onnan semmire, és fölös pénzem se nem van, hogy bokályokra és plüssmalacokra költsem. Ráadásul elkövettem azt a hibát, hogy a naptárhoz öltöztem, nem az időjáráshoz, és konkrétan szakadt rólam a víz, mire hazaértem. Ez persze nem akadályozott meg abban, hogy kerülővel jöjjek, és meglátogassam az egyik kedvenc Szűzmáriámat a Janicsár utcában, mert végül is vasárnap van. A PéterPál templomban éppen miséztek, a város meg dugig volt turitnyával, rajtam viszont újólag kitört a barlangi morc, úgyhogy tényleg hazajöttem, és most splendid isolationben tengek fent a Bűnök Barlangjában.
Nesztek a mai császkálásról egy ömlesztett fotókupac: plüssök, Mária, a görögkeleti templomnál suhogó ősz, bokályok, utcákok, na meg a lila bazsalikom, amit valamikor nyár közepén vettem a piacon, és mostanra kinőtt Isten markából.
Azzal is csinálni kéne valamit. A bazsalikommal.
Jó eséllyel feltűnnek még itt a közeljövőben olyan holmik, amiket “eddig még ezt nem is láttam” címkével tudnának ellátni, akik excel-tábla szinten ismerik a komplett ruha-, cipő-, táska- és kiegészítő-táramat – nyugtassatok meg, hogy nincs köztetek ilyen -, de azok mind régi, esetenként akár több éves beszerzések is lehetnek, amiket egyszerűen elfelejtettem beblogolni.*
Új holmit viszont egy ideig biztosan nem veszek, úgyhogy ezt még mindenképpen bemutatom. Az eperjesi plázában(!) vettem ezt a szatyrot egy Medicine nevű lengyel cég boltjában (ők se fizetnek a reklámért, nyilván), mert nem tudtam ellenállni neki.
Nem állítanám, hogy ilyen holmikkal van tele a ruhatáram, sőt, azt sem, hogy általában vonzónak találnám az efféle cuccokat, azt meg pláne nem, hogy bármikor elkap egy impulzusvásárlás(!) egy plázában(!), és veszek egy szatyrot(!), de ezt akkor sem tudtam otthagyni. Még belső zsebe is van!
Mi sem jellemzőbb, hogy az volt róla az első gondolatom, “úúúú, majd ebben fogom bevinni a zéhákat meg a dolgozatokat, úúúú”. Aztán persze eszembe jutott, hogy arra még jócskán várni kell, mert az egész őszi félévet fizetés nélküli szabadságon töltöm.
Ez az ősz hülyébb lesz bármelyik eddiginél, és én épp eléggé szorongok tőle, ráadásul most vettem hozzá egy olyan szatyrot is, ami kábé úgy fest, mint egy női szimfonikusmetál-zenekar lemezborítója. Ááááá, lőjön le valaki.
* Ez nálam sajnos bármikor megeshetett. A szopornyica ideje alatt különösen.
A szokásostól eltérően ezúttal nem kaptok vasárnapi galériát, mert a) hazaértünk, és ezt demonstrálni kell, b) a bényei turkálóban vettem magamnak egy nyári pamutzsákot is a testemre, és ezt szintén demonstrálni kell.
Galériaügyben se tessék aggódni, majd gyüvök egy BMB szortimenttel, de most előbb kipakolok.
Na így néztem ki én máma a Curry Palace teraszán (Szabolcs település, Szabolcs-Szatmár-Bereg megye, Szabolcsvezér útja – nem viccelek, tényleg ott van), mielőtt megettem volna a legjobb vajas csirkét, amit étteremben hoztak elém.
A ruhát csak a móka kedvéért ma reggel turkáltam a bényei turkálóban.
Döbbenetes, legutoljára május 22-én vettem bármi olyat, ami külön bejegyzést érdemelt, a pöttyöskéket például csak úgy elszotyogtattam ide-oda a mindennapi posztjaimba. Mindenesetre ezen a héten megint volt néhány shoppingolós felvonás az életemben, úgyhogy beszereztem egy csomó mindent. Jelentős részük piros, és még olyan is van közte, amire tényleg szükségem van, de azért itt ez a seregszámla elég sajátosan fest: első pillantásra ezúttal is nehéz eldönteni, éppen mennyi idős lehet az, akinek ilyen cuccokkal sikerült hazaállítania. Ez engem mindig elszórakoztat.
Az összes izéből nyilván a zenegépecke volt az, amire valóban szükségem van, mert én anélkül tényleg meg vagyok lüve. Hát most már kevésbé vagyok meglüve. Ezen túl viszont akrilfestéktől körömlakkig és a kedvenc téli mécseseimig tényleg van itt minden. A jól bevált kistáskából szereztem végre egy piros példányt (röhögni fogtok, de ezt konkrétan ebben a faluban sikerült, ahol amúgy lakom). Restaurálni kell a pipirost is, aztán az állapotok fenntartásához kell nekem egy színvédő balzsam, és az éppolyan csúful elfogyott, mint a hajfesték. A rózsaszín plüsshörcsög egyébként nem az enyém, hanem Macié, mert mi ilyen jófejek vagyunk, biza.
A kitűzőket pedig tényleg csak azért vettem meg a Parti Medvében,
mert csak.
A turkálós táskáim előbb-utóbb rám döglenek, ezen az alábbin például lényegében mindenhol hámlani kezdett a műbőr részek felülete, és csúnyán összebolyhosodott a szövetrész.
Na persze én így is találtam rajta reciklálható részeket, két egész maréknyit.
A többi szegecs meg miegymás sajna leszerelhetetlenül oda volt rögzítve, úgyhogy azokat kénytelen voltam a táskával egyetemben továbbítani a kukába. Mindezzel együtt is maradt itt nekem épp elég ahhoz, hogy kedvemre marháskodhassam velük, például varrjak a segítségükkel egy újabb táskát, és gondoltam, ha beblogolom, végül muszáj lesz megcsinálnom. Nem hagyhatom tűkön ülni a közönséget, nemdebár.
Most már csak azt kell eldönteni, egy hasonló táskát próbáljak-e előállítani velük, vagy valami teljesen mást. Ötlet?
Ez az a fogalom, amit mindenféle röhejes narancsszínűre szolizott emberkék szoktak emlegetni selypegve az általam vizionált varróműsorokban, és akkor kerül elő, amikor az a kérdés, megvenné-e valaki az adott ruhadarabot, ha csak úgy belógatják eléje egy vállfán.
Lelőném a poént, ha lenne olyan, de nincs: minden, amit a múlt héten turkáltam ki magamnak Esztergomban, annyi hanger appeallel rendelkezik, mint egy gumis lepedő. De annyira ám, hogy én ezeket fel is próbáltam, ami ugyan a “Bevezetés a turkálásba” órák első tíz percének anyaga (“Próbálj fel mindent, mielőtt megvennéd! A ruhaszámozás épp olyan megbízható, mint a béljóslás!”), én mostanra mégis inkább szemmértékkel dolgozom. Na, ezeknél még én se bíztam a szemmértékemben.
Ennek itt legalább az anyaga izgi,
de tényleg: egy úgynevezett colorblocking technikával készült cucc, ami annyit tesz, hogy összesen négyféle anyagból van összevarrva. Ráadásul még mindegyik anyag önmagában mintás is. Egen, ezek azok a ruhák, amik azt mondják nekem a turkálóban, hogy “hellóóóó”. Na mármost lehet, hogy mindenkinek azt mondják, de én le is veszem őket az állványról, aztán gyere haza a mamához.
A turkálás sajátosságai közé tartozik, hogy ha valamiből szembejön veled valami, amit leakasztasz az állványról, fél perc múlva megjelenik a kistesója is. Na így jártam én anyátokkal ezzel a két alábbi darabbal.
Mint láthatjátok, az itthon, szekrényajtón fotózás még csak emeli ezt az ún. hanger appealt. Sebaj, majd előbb-utóbb felveszem őket, aztán akkor tényleg meglátjátok. Azt előre mondom, hogy a fekete esetében némi beavatkozás lesz szükséges, ennek a példánynak olyan ménkű nagy négyszögletes dekoltázsa van, hogy muszáj csinálnom vele valamit, másként egész nap húzogatnom kell majd ide-oda, és én nem azért őtözködöm, hogy ilyen marhaságokkal is foglalkozzam közben.
Itt egyik cucc se vadiúj, mármint abból a szempontból nem az, hogy hetekkel ezelőtt szereztem be mindhármat, de mivel ma van a névnapom-pom-pom-pom, és kábé mostanra lett elegem a futtervarrásból (borzasztó morzsalékos anyag az, feleim), talán ideje beblogolnom az elmúlt időszak beszerzéseit.
A húsvéti asztalon meg a komódon már lehetett látni őket, de most mutatom be teljes pompájában legutóbbi piros cserepeimet, juhé.
Az igen pofás fotót nem én lőttem, hanem az eladó, a Second Chance nevű oldal gazdája. Merőben véletlenül tévedtem oda egyszer, és azóta is gondosan monitorozom, de mindig lecsúszok az ajánlatokról. Na de március végén (éppen Bécsben voltam, csak a vicc kedvéért) sikerült elcsípnem ezt a remek kupacot, hollárihó, madarat lehetett volna velem fogatni.
Az külön poén, hogy például itt az alábbi képen háromféle forrásból vannak a pirosok (anyósom egyszer vett nekem ajiba a WAMPon néhány remek Konda Brigi-kerámiát, tavaly nyáron Grazban egy Carlában megcsíptem egy csudálatos kupac piros akármit 12 vagy 13 euróért, plusz ezek itt most a Second Chance-től), de mind passzol egymáshoz.
Hm. It feels like a pattern, my dear Watson.
A tornacipő az nem nagy kunszt, csak az elhalálozott-forma kínaibótos piros tornacipők utóda, szintén kínai bótból.
Gertrude Stein írja valahol, hogy egy kép vagy háromszáz, vagy pedig háromszázezer frankba kerül, és ez kissé átalakított formában (más szám és más pénznem, de az elv stimmel) a cipőimre is igaz. Ez itt például 2500 magyar forintokba fájt. Nájsz.
Ja, és két héttel ezelőtt én is felültem a modern világ bolondvonatára.
Majdnem harminc éve dohányzom (konkrétan 29, de kinemszarjale), és eddig kimaradt az életemből a hevítőrudas miskulánciák világa, de úgyszintén még Bécsben végre elmagyarázta nekem az előnyeit valaki, aki még az enyémnél is hosszabb ideje tartó, ráadásul napi harminc szálas bagózásról szokott át rá. Úgyhogy most ez van, eggyel több ketyerénél kell állandóan arra figyelnem, hogy mikor merül le, de Fapipa, a mobilom, az újratölthető elemekkel működő tündérpilácsom, Maci lézerpointere és az MP3-lejátszóm után már úgy kezelem ezt az egészet, mint a Project Runway valamelyik évadában a négygyerekes divattervező csaj, aki a verseny közben tudta meg, hogy az ötödikkel terhes éppen.
Akkor most teljes energiával ráfordulok az élet élvezetére, például félreteszem azt a kurva futtert, és felpattintok egy sört. Holnap is van nap.
 | mák - 14/37 – Pom |
 | Kriszti - 14/37 – Pom |
| mák - 14/32 – Tűzenergia |
 | magyaroramegminden - 14/32 – Tűzenergia |
| magyaroramegminden - 14/27 – Holdsüti |
