Ma ún. szabadnapom van, amikor muszáj foglalkozni kicsit derámaian lerobbant lakásunk állapottyával is. A RK tegnap hozott egy csomó dobozt, amibe bele tudom gyömiszkélni a sütőkellékeimet, és elhelyezni őket a komódban, ebben itt:
Mivel a dobozolás nem túl látványos, és én se vagyok hozzá túl elegáns, nesztek egy fotó Pociról meg az újabb készülő takaróról. Eccerű vagyok és repetitív, na.
Mint egy doboz.
Délutáni műszakos leszek az oskolában, ezt pedig akkor is papagájformában oldanám meg, ha nem azt jelentené a délutáni műszak, hogy fél egytől fél hatig ott rohadok a számítógép előtt.
“There was a glitch”, mondta derűsen a Microsoft Teams, mikor már másodszor vágott ki a rittyóba az órám közepén.
Hogy én mennyire vissza akarok már menni az osztályterembe, arra nincs kifejezés.
Eeeekkora pelyhekben esik.
Az általános szürkeségre való tekintettel nesztek némi tarka és művészien elmosódott is az archívumból.
Pipiros restaurálva és felrobbantva,
(az úri közönség kedvéért még Simone-t is felkentem a számra),
az összes díszpárnahuzat kimosva, épp szárad,
(tényleg nem tudom, miért strapálom magam, a szőrös dögök a jelek szerint így is tök jól elvannak),
fent a vendégszobában pedig a kiskomódon megszáradt másfél réteg festék, most már csak az esztétikai izébizé van hátra.
Igazán nem mondhatjátok, hogy nem törekszem. Oké, valószínűleg nem a legjobb irányba, de akkor is.
Itt továbbra is mindenki összeszőrözi a dolgokat, meg szétnyomkodja a nagy seggével, én pedig hiába strapálom magam, már megint takarítani meg mosni meg minden izét kell, és csak azért nem ordítok igazán hangosan az egész bandával, mert reggelenként bezzeg ilyen cukik is tudnak lenni, korporatíve.
Szoktam mondogatni, hogy Macit nem azért tartjuk, mert olyan fotogén lenne, de a pácolt lazac ezt hozta ki belőle tegnap este:
Én messze nem vagyok most ilyen cuki, úgyhogy nézegessétek inkább a gombszemű helyettest.
De tényleg: ha már úgyis a Képeslapok Irreáliából sorozatban ülünk, miért kéne komolyan venni, hogy február van?
És akkor minden ok nélkül azt mondtam Pocinak, hogy “Te kis kókuszkocka!”, ő meg rám nézett, így:
Februárra se leszek normálisabb, no.
Bár mindenkinek csak ennyi baja lenne ebben a pandémiás nyomorú világban (bár nekem is csak ennyi bajom lenne!), de én ezt a ruhát egyszerűen elfelejtettem, hogy van.
A fűzős cipőt csak azért nem felejtettem el, mert mindig átbucskázom rajta, amikor a vendégszobai fogasról akarok levenni valamit.
A világnak számos csodája van, mondom én néktek, nekem például sikerült kimászni Poci alól, és viszonylag emberformájúra pofoznom magam a tanszéki értekezletemhez,
pedig a kis szőrös felség tényleg nem akart engedni.
Most persze itt horkol a hátam mögött, és nem tagadom, igencsak álmosító hatása van…
Holnap végre útilapuról is szó lesz, de ma még mindig úgy ülök itt a szöszmötében, mint a kopott gyöngy.
Most vagy feladtam, vagy erőt gyűjtök, még nem tudtam eldönteni. Mindenesetre amikor odavonszoltam magam a szekrényhez, és belenéztem, rám jött a nyafoghatnék, hogy mennyi klassz ruhám van, és mennyi fáradságba telik felvenni valamit, amit utána úgyis visszateszek.
Én: “Pocikám, vidd innen a seggecskéd, még nincs kész az új párnahuzat, ne ülj rá.”
Ő: “Pocikám… a seggecskéd… új párnahuzat… ülj rá!”
A felsőoktatásban az az igazán gyönyörű, hogy az őszi félév még véget sem ér, de már a tavaszi problémáit kell megoldani.
Valamiért ma extra kelletlen vagyok bármihez, úgyhogy nesztek egy kép tegnapról.
Nyilván ma sem megyek sehová.
Azaz, mégiscsak: kiviszem a kukába azt a két tonna macskaszart és macskapisit, amit a szőrös disznók gyártottak nekünk ajiba. Mondanom sem kell, ehhez nyafogóruhában és a latyakra való tekintettel gumicsizmában leszek.
 | mák - 13/238 – Bökdös |
 | magyaroramegminden - 13/238 – Bökdös |
| mák - Szaporulat a szekrényben… |
 | Vég Anett - Szaporulat a szekrényben… |
| mák - 13/148 – Ovi |
Minden nap más - mindennap más 